„Az új énekeskönyv szerkesztésénél mindent elölről kell kezdeni” – vélekedik Fekete Csaba. A Magyarországi Református Egyház Énekeskönyv Bizottságának tiszántúli tagja szerint ha „nem lesznek kántorok és olyan lelkészek, akik tudják, hogy mit jelent az éneklés, akkor hiába szerkesztünk új énekeskönyvet, ettől nem fog megújulni az egyház”. A mai ember egészen más világban él, és ezzel számolni kell – ezt már Bódiss Tamás mondja. A Magyarországi Református Egyház énekügyi előadója szerint bővíteni kell az énekek témáját, hogy választható legyen a textushoz, vagy különböző alkalmakhoz, például az iskolai, vagy intézményi ünnepségekhez, konfirmációhoz, kereszteléshez, egyéb eseményekhez és természetesen az egyházi évhez. Február végén jött létre az Énekeskönyv Bizottság, amely nyolc tagból áll. A testület feladata, hogy megkezdje a leendő új énekeskönyv előkészítésének munkálatait, amelyről Bódiss Tamást és Fekete Csabát kérdeztük.
Bódiss Tamás szerint az új énekeskönyv szerkesztésénél figyelembe kell venni azokat a különbségeket, amelyek a határon túli területek saját éneklését, hagyományait, gyülekezeti szokásait, dallamvilágát jellemzik. Az éneklési szokásokban azonban nem csak a Kárpát-medencében, hanem Magyarországon belül is nagy különbségek vannak az egyes vidékek és gyülekezetek között. A kis településeken, falvakban élő gyülekezeteknek mind a mai napig egészen más az énekhagyományuk, mint azoknak a nagyvárosi, fővárosi gyülekezeteknek, melyek nyolcvan-száz éve alakultak. Bódiss Tamás úgy véli, hogy „ezeket a különbségeket jobban figyelembe kell venni, át kell gondolni, ezért a bizottságnak most még nem az énekeskönyv szerkesztése a feladata, hanem egy szempontrendszert kialakítása”. És hogy mik ezek a szempontok? A szakember szerint először is el kell dönteni, hogy az énekeskönyv tudományos igényű legyen, vagy a gyakorlati szempontokat szem előtt tartó, s nem elhanyagolható, hogy meghatározzák, mennyi új éneket tartalmazzon.
Az énekeskönyv szerkezetén kell először változtatni – mondja Fekete Csaba, a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának tudományos munkatársa. Az egyes énekeket akkor kell kicserélni, ha van helyettük értékes új. „Kell lennie hitvalló református mércének. Az énekeket a költői tudatosság, a művészi adottság, a biblicitás és a hitbeli szilárdság kell, hogy jellemezze” – fogalmazott a Liturgiai Bizottság tagja. Ezek a tulajdonságok a régi énekek mellett szólnak, és kiküszöbölik, hogy a színvonal alatti énekek kerülhessenek be az énekeskönyvbe. „A Kálvin Években pedig különösképpen figyelni kell arra, amit a reformátor írt, hogy az asztali éneklésnek teljesen másnak kell lennie, mint a templominak, mert az egyiknél szórakozik az ember, a másiknál pedig az Isten színe előtt énekel.” Kálvin a maga korában a legjobb költőkre bízta a zsoltárok írását, tehát mai dallamra mai költőnek kellene írnia – vélekedik az Énekeskönyv Bizottság tagja, majd hozzáteszi, „sajnos ma nem úgy írnak, mint a régen, nincsenek mai Beza-k és Marot-ok. Imádkozni kell, hogy szülessenek isteni tehetséggel megáldott művészek, hogy létrejöhessenek fiatalos, lendületes XXI. századi énekek.”
Fekete Csaba szerint sok mai ifjúsági énekből hiányzik az imádság és a lendületet. „A legtöbbször vallásos sablonokkal találkozunk, közömbösek, hitvallásilag sehol sincsenek és egyszerűen magyartalanok.” Ha valahol reformációra van szükség, akkor az az éneklés – hangsúlyozza a bizottság tagja. „Ugyanis fel kell felfedeznünk az éneklést, és éreznünk kell azt, hogy nem jó egy négy strófás éneket három részre osztani. Énekes alkalmakat kell szervezni, amelyeken legalább fél órán át énekelni kell, hacsak nem akarunk úgy tenni, mint más felekezetek, hogy jazz zenészeket fogadnak, a gyülekezet meg úgy tesz, mintha énekelne.”
Problémát jelenthet, hogy a zsoltárok szövege több évszázados – hangsúlyozza Bódiss Tamás. Néhány apró igazítástól eltekintve, ma is Szenci Molnár Albert szövegével éneklünk. Egyes versszakok már régóta kimaradtak az énekeskönyvből, de benne vannak olyanok, amelyek sehol nem kerülnek elő. Ezekkel a kérdésekkel szembe kell néznünk, hogy ha azt mondjuk: az énekeskönyv elsősorban gyakorlati kiadvány, és nem régi énekeink múzeuma. A Magyarországi Református Egyház énekügyi előadója szerint az új énekeknek időt kell hagyni, hogy beérjenek és valóban jó énekekké váljanak. Ez minden korban nehézség volt, de leginkább ma probléma, mivel nagyon nehéz eligazodni a valódi értékek terén, ennek ellenére fontos, hogy új énekek is bekerüljenek az énekeskönyvbe, olyanok, amelyek az utóbbi években, évtizedekben kedveltté és ismertté váltak. Az utóbbi ötven évben az egyházi éneklésben nagy teret hódítanak az úgynevezett „divatzenék”, amelyek elsősorban a fiatalabb korosztálynak szólnak. „A gyülekezeti énekeskönyv súlypontilag a hagyományos keresztyén, református énekanyagra kell, hogy épüljön, ugyanakkor kapcsolatot kell találni a mai kor emberével is” – tárta fel az egyik legnagyobb dilemmát Bódiss Tamás.
Fekete Csaba a múltra visszatekintve egy ’96-os hibáról beszélt, amelyet jó lenne elkerülni a jövőben. Az 1996-os Magyar Reformátusok Világtalálkozójára ugyanis létre kellett hozni egy énekeskönyvet, de a munka nem volt olyan jól előkészített, mint az 1948-as. Azelőtt volt egy komoly reform énekeskönyv, amely 1939-ben jelent meg a délvidéki Szabadkán, valamint megelőzték tanácskozások, konferenciák és liturgiai mozgalom is, illetve megalakult a Magyar Énekeskönyvi Bizottság Révész Imre és Ravasz László vezetésével. Kiadtak egy Kis énekeskönyvet, majd ezek után jelent meg a 48-as énekeskönyv. Ezeknek a tapasztalatoknak a tudatában kell majd munkálkodnunk – fogalmazott Fekete Csaba. 
Van ugyan egy tizennégy évvel ezelőtt megszületett egyetemes magyar énekeskönyv, de ezt jelenlegi határainkon belül általánosan nem használják, Erdélyben és Kárpátalján pedig csak barátkoznak vele – fogalmazott Bódiss Tamás. A bizottság dolga, hogy áttekintse az egész énekeskönyv-kérdést. „Ez igen összetett, mert nem magyarországi énekeskönyvben gondolkodunk, hanem ismét egy egyetemes énekeskönyvben. „Csomasz Tóth Kálmán a ’48-as énekeskönyv szerkesztője már 1964-ben megírta: ha egy énekeskönyv nem változik, akkor fokozatosan tetszhalott állapotba kerül. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy elkéstünk a többi egyházhoz képest” – hangsúlyozta a szakember, majd hozzátette: „Az evangélikusok 1955-ben, majd 1982-ben új énekeskönyvet bocsátottak ki, a baptista egyház 1960-ban, majd 2003-ban újított, és a katolikusok ugyan nem hivatalosan, de 1980-ban szintén új énekeskönyvet vezettek be az 1940-es évekbeli után. Most már valóban nekünk is lépnünk kell!”