Sokakban még mindig az a kép él, hogy a reformátusok nem böjtölnek.
Miért ne böjtölnének? Csak nem úgy, ahogy ez ma eldivatozott. Manapság böjtnek tartják a fogyókúrát, sokan összemossák az ezotériával is. Mi nem így böjtölünk, és nem is úgy, ahogy hagyományos módon a római katolikusok szoktak. A böjt tehát nem fogyókúra és nem is érdemszerzés, hanem annak megélése, hogy mindenünk az Istentől van, s meg tudunk elégedni az életünkkel. Elmélyedés és bűnbánat idején gyakoroljuk magunkat abban a szabadságban, hogy elengedjük mindazt, amire nincs szüksége a testnek. De a régi református elvek szerint a böjt sosem önkínzást jelentett, hanem életünk megszokott rendjéből való kilépést, a mindennapok fölfüggesztését, éppen azért, hogy közelebb jussunk az ünnep lényegéhez. És van a böjtnek egy mennyei távlata is – ha jól értjük, hogy életünk készülődés az isteni világra, akkor az egész életünk böjt.
Ön is részt vett a napjaink keresztyén mártírjaiért tartott ökumenikus könyörgésen. Hogyan lehet megérteni a Jézusban megtapasztalt isteni szeretet és az üldözötteket ért elemi gonoszság között feszülő ellentmondást?
Mindig fájlaljuk, ha keresztyéneket üldöznek, különösen akkor, ha olyanokat – mint akikről megemlékeztünk ezen az imaórán –, akik a szeretetükkel, jóságukkal voltak jelen a világban, segíteni mentek idegen országokba, földrészekre, nem pedig „kardot és viszályt" vittek. Ugyanakkor a keresztre föltekintve azt látjuk, nem véletlenül történik mindez. Jézus úgy küldi el a tanítványokat „mint bárányokat a farkasok közé" (Lukács ev. 10,3). Nem hagy kétséget afelől, hogy az Isten szeretete bele fog ütközni az ember szeretetlenségébe. Az Isten szeretete nem szentimentális, altruista, hátsimogató szeretet, hanem megváltó és változtató szeretet. Krisztus kereszthalála, feltámadása által a bűnből, halálból emelt ki bennünket, s meghívott egy másmilyen életre. Az Istennel haragban álló, ellene fellázadt ember igazán akkor eszmél föl, amikor ennek a szeretetnek autentikus megnyilvánulásaival találkozik, és ez döntés elé állítja. Csak az Istenhez való megtérés, az Isten „szeretetútjának" elfogadása bírhatja rá az embert, hogy ne rontson rá azokra, akik Istennek ezt a változtató szeretetét képviselik. Imádkozzunk mindenkor a nehéz helyzetben levő keresztyénekért, akik hűségesek Megváltójukhoz, ragaszkodnak a hitükhöz, az igazi isteni szeretethez, hogy ne próbáltassanak meg erejük fölött. Ugyanakkor minket, akiket nem bántanak a hitünk miatt, megerősít ez a sok tragédia abban a mély igazságban, hogy a keresztyének világban létének az isteni szeretet az egyetlen gyökere és forrása.
Egy korábbi interjúban a mai kor „szomorú" és „magányos"embereinek megszólításáról beszélt. Hogyan lehet számukra a húsvét üzenetét megfogalmazni?
Százötven vagy talán kétszáz éve – elsősorban a nyugati kereszténységben – szinte magától értetődőnek tartjuk, hogy korról korra meg kell próbálni újrafogalmazni az örömüzenetet. Ez egy szinten teljes mértékben helyénvaló, hiszen ma a húsvéti igehirdetők és bizonyságtevők a mai kor gyermekeihez szólnak, nem beszélhetnek a Halotti Beszéd „nyelvén". Ugyanakkor nagyon sok javaslat a húsvéti üzenet átminősítését célozza, de ki kell mondanunk: azt nem tehetjük. Csak azt kísérelhetjük meg, hogy elmondjuk újra meg újra a lényegét. Például azt, hogy Krisztus győzött a halál felett, s ha hozzá tartozunk, mi is győztünk – ezt nagyon sokféleképpen meg lehet fogalmazni. És talán az egyik ok, amiért a szomorú és magányos nemzedéket nem tudjuk megszólítani, hogy üzenetünket az ő szomorúságukhoz és magányukhoz akarjuk igazítani. Azon belül keressük a kapaszkodókat, miközben egy győztes, diadalmas és dicsőséges hírünk van. Amikor az emmausi tanítványok visszarohantak az örömhírrel, hogy nemcsak az asszonyok, hanem ők is látták és él a Krisztus, nem hiszem, hogy a tizenegy kilométeres úton végig azon töprengtek volna, hogyan fogják ezt megfogalmazni, milyen módon fogják megértetni a többiekkel. Ha elfelejtjük – és sokszor elfelejtjük, mi keresztyének –, hogy Isten Szentlelke erejét ígéri nekünk az üzenete elmondásához, akkor mi is magányossá és szomorúvá tesszük magunkat. Pedig Húsvét az abszolút örömhír, Húsvét az ember egyetlen reményteli esélye. Arra bátorítok mindenkit, hogy tartsa meg a régi húsvéti hagyományokat, ne dobja ki a régiek szokásait, ugyanakkor bíztatok mindenkit, hogy mai módon, a mi szavainkkal fogalmazza meg ezt az örömüzenetet, de úgy, hogy magát a sorsdöntő eseményt nem minősíti át, hanem éppen kimondja.
Feke György
Kép: Füle Tamás ⁄ Parókia Sajtószolgálat