Ön Erdély negyvenhatodik református püspöke. Ennyi előd biztosan hagyott jó és rossz példát is a maiaknak.
A korai századok püspökeiről kevés emlékünk van, de az utolsó bő száz év szinte mindegyik egyházvezetőjéről elmondható: tevékenységük számos eleme jó példa az utókor számára. Az aranykor talán Szász Domokos idejére tehető, amikor sok minden más mellett a kolozsvári teológia és százhuszonkilenc új templom is megépült. Azonban volt egy nagy különbség a mai viszonyokhoz képest: mindez a kiegyezést követő gazdasági konjunktúra idején történt, és a püspöki jelentés is hatezer fős gyarapodásról számolt be évről évre. Voltak persze olyan püspökeink is, akik a nehéz időkben talán túlságosan is megalkuvók voltak. Persze ilyenkor szempont lehet a túlélés is, de az biztos, hogy e korszakok hagyatékából nem tud táplálkozni, példát meríteni a mai nemzedék. Függetlenül attól, hogy habitusa szerint ki-ki hogyan oldotta meg a mindenkori feladatokat, a szándék, a cél mindig azonos volt.
Mi ez a cél?
Az, amit már Bethlen Gábor fejedelem is megfogalmazott négyszáz esztendővel ezelőtt: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk ősi hitünkben, magyarságunkban, gyermekeink fényes tekintetében és a szülőföldünkön. Ez a hagyaték ma is érvényes: arra figyelmeztet, hogy a cselekvésünk határozza meg a jövőnket. Mert lehet másokat hibáztatni, bűnbakot keresni, de ha nem látjuk be, hogy a pozitív irányú változásokhoz nekünk is változnunk kell, hogy az eredményekért meg kell küzdenünk, sőt áldozatokat kell hoznunk, ha nem ismerjük fel, hogy sokszor mi magunk ássuk a saját sírunkat, akkor nincs jövőnk.
Bár nem éppen a magyarság iránti szimpátiájukról ismertek, a küzdés és az áldozatvállalás tekintetében furcsa módon éppen a szomszédos népektől lehetne példát venni.
A románság igazán büszke lehet arra, hogy a semmiből teremtett magának országot. A román elit és a nép is sokat tett ezért. A siker alapja az volt, hogy rendkívül sok gyermeket vállaltak. Biológiai jelenlét nélkül ugyanis aligha képzelhető el a jövendő.
A magyarság számára éppen ez, a biológiai reprodukció hiánya az egyik legnagyobb probléma szerte a Kárpát-medencében.
Nemcsak a magyarság, hanem az egész nyugat-európai keresztyén kultúra számára probléma ez. Ha nem születnek gyermekeink, a helyünket más népek fiai fogják betölteni, akik nem fogják megtanulni a mi nyelvünket, átvenni a mi vallásunkat, hanem ragaszkodnak a magukéhoz. Így az ő kultúrájuk rövid úton kiszorítja a mienket. Ne legyenek illúzióink: ma már nem kellenek évszázadok a gyökeres változásokhoz, néhány évtized alatt lezajlik mindez. Ha végre öntudatra ébrednénk, és a magyar családokban megszületne a harmadik, negyedik gyermek, húsz év alatt megfordulnának a számunkra kedvezőtlen folyamatok a Kárpát-medencében. Ez minden bajunkra választ adna a gazdaság, a kultúra, de még az egyház területén is. Ha pedig nem történik meg ezen a téren a változás, legyenek bármilyen szép álmaink, fiatalok nélkül nem fogjuk tudni megvalósítani őket.
A püspökbeiktatáson elmondott székfoglaló prédikációjában azt mondta, csodára van szükség. Ez azt jelenti, hogy emberi számítás szerint már nincs remény?
Sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy idő előtt föladjuk a vágyainkat, céljainkat. Ám csodaváráson nem ezt a lemondó tétlenséget kell érteni, hanem azt, hogy Isten általunk nem hitt erőket mozdít meg, nem látott utakat nyit meg a számunkra. Amikor csodavárásról beszélünk, Istennek arról az erejéről beszélünk, amely képes megváltoztatni egy-egy ember vagy egy generáció lelkét, hozzáállását az élethez, és erőt, bátorságot, elszántságot, kreativitást tud adni a problémák megoldásához. Az egyház ebben lehet Isten eszköze, amikor semmilyen körülmények között, az emberi számítás szerint már kilátástalannak tűnő helyzetekben sem adja fel az evangélium hirdetését. Mert ha feladnánk, ha nem hinnénk, hogy a szolgálatunknak emberéleteket megváltoztató hatása lehet, ha csak a számokra és a statisztikákra hagyatkoznánk, rajtunk is eluralkodna a pánik, és elfuthatnánk világgá. Márpedig ezt egy hívő ember nem teheti meg, mert ezzel azt hirdetné, hogy az ő számára nincs kegyelem, hogy ott, ahova őt az Isten teremtette, nincs értelme az életének.
Mégis mit mondhatunk felelősséggel azoknak a fiataloknak akár Erdélyben, akár szerte a Kárpát-medencében, akik útra akarnak kelni, vagy már el is mentek, miért maradjanak itthon?
Azért, mert hiába szaladjuk körbe a világot, önmagunk elől nem futhatunk el. Ide születtünk, itt alakult ki a gondolkodásunk, csak itt lehetünk otthon, csak itt lehetünk igazán boldogok. Ha útra kelünk, ha megkísérlünk beülni mások kész világába, nagy kockázatot vállalunk: nem tudjuk, hova fogunk eljutni, nem tudjuk, befogadnak-e, a gyermekeink pedig elvesztik a gyökereiket. Márpedig azt látjuk, hogy a mai, globális világban mindenki éppen a gyökereit keresi, hiszen erős identitás nélkül nagy veszélyben vagyunk. Ezekre előbb vagy utóbb mindenki rájön, aki idegenben keresi a boldogulását.
De mihez lehet itthon kezdeni?
Meg kell teremteni a boldogulás feltételeit. Ehhez viszont a gondolkodásunk teljes átalakítása, paradigmaváltás kell. Teljesen szembe kell fordulnunk önmagunkkal, mert az élet egészen másféle felfogására van szükség. Az áldozatvállalást kell a mozgatójává tenni, hiszen a gyermekvállalás áldozatvállalása jelenthet csak boldogulást és jövőt a magyarság számára.
Az alacsony születési szám és az elvándorlás miatt egyre nagyobb gondot jelent a szórványosodás is.
A magyarság egyre nagyobb része él szórványban nemcsak a határon túl és a nyugati diaszpórában, hanem Magyarországon is. Márpedig ahogy a településen belül az összlakosság fele alá csökken a magyarok aránya, felgyorsul a folyamat. Sajnos el kell fogadnunk, hogy vannak és lesznek települések, amelyek elvesznek a számunkra. Erre fel kell készülnünk lelkileg, hogy a veszteségeinket is el tudjuk fogadni anélkül, hogy azt mondanánk, nekünk már csak ez a sorsunk. Ezért azt javaslom, ha már vissza kell vonulnunk, azt ne fejvesztve, hanem tervezetten tegyük: ássunk új sáncokat, építsük ki az új erővonalakat, ahol megvethetjük a lábunkat a következő évszázadokra. A múlt bűneit, rossz tendenciáit a mi nemzedékünkön senki sem kérheti számon, de ami ma történik, az csakis rajtunk múlik, és nekünk kell számot adnunk róla.
Ön is sokat tett a sáncok kiépítéséért, az emberek boldogulásért: gyermekfalut, hitelszövetkezetet, önsegélyező pénztárat, alapítványokat, egyetemet, sőt még építővállalatot is alapított az eddigi pályafutása során. Vállalkozó, menedzser, politikus vagy lelkipásztor?
Mindez a lelkipásztori hivatásomból származik, ennek csak természetes velejárója. Azt láttam, hogy az emberek kiszolgáltatottak, sokan csak téblábolnak ebben a világban, és jobb híján nekem kell kitalálnom, miként lehetne segíteni rajtuk. Próbáltam hát odaállni melléjük úgy, hogy hasznosítottam azokat a talentumokat, amelyeket Istentől kaptam. De ettől még nem lettem se vállalkozó, se menedzser, se politikus, hanem az maradtam, ami mindig is voltam: erdélyi magyar református lelkipásztor, aki nem cserélné fel semmivel azt a drága hivatást, amire annakidején elhívást kapott.
Mégis hogy bírja ezt a sokféle tevékenységet?
Mindennap elkérem hozzá az erőt, de mindig hozzá is teszem: ha megkapom, folytatom a munkát, ha nem, akkor köszönöm az eddigieket. Fontos, hogy ne gondoljuk magunkat mindenhatónak, hanem csak annak, amik vagyunk: Isten eszközének, segítőjének, alkalmas, de nem pótolhatatlan munkásának. Ezért neveljünk munkatársakat, hogy bármikor félreállhassunk, hogy nélkülünk is biztosított legyen a jövő. Nincs nagyobb öröm, mint amikor átadhatjuk valakinek azt, amit mi magunk is szívesen végeztünk – ez az igazi alkotás.
Orvosi központot már épített a falujában. Egy kórház elindításához is csatlakozna? Püspöktársa, Csűry István Nagyváradon évek óta erről álmodik.
Én óvatosabb vagyok ebben a kérdésben, mert az egészségügyet, főleg annak finanszírozását nagyon bonyolultnak és kockázatosnak látom itt Kelet-Európában. Azonban a két romániai egyházkerület között a diakónia területén megindult az együttműködés: az egész országra kiterjesztettük azt az erdélyi modellt, amit tíz évvel ezelőtt vezettünk be, és ami a legdinamikusabban fejlődő része egyházunknak.
Csűry István az utóbbi időben többször nyilatkozatban fejtette ki a véleményét az erdélyi magyar közéletről. A beiktatásán ön is üzent a politikumnak.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy újabb és újabb alakulatok jöjjenek létre az erdélyi magyar politikában. A református egyház a pártok együttműködésében, az egységben, a közös minimum meghatározásában érdekelt. Ez a kisebbségi létből fakadó sajátosság. A marakodásban, a dagonyázásban nem tudunk partnerek lenni. Rá kell bírnunk a politikusainkat a kiegyezésre, különben nem lesz biztosítható a magyar érdekképviselet. Nyitottságot, kompromisszumkészséget várunk el ezért mindhárom magyar párt részéről, és amelyik nem lesz hajlandó a megegyezésre, az saját magáról fogja kiállítani a bizonyítványt.
Várhatunk közös megnyilatkozásokat, partner tud lenni a két egyházkerület ebben a kérdésben?
Partnerségre van szükség a két kerület és mások között is. Azt a királyhágómelléki gyakorlatot viszont nem tartom elfogadhatónak, amely szerint református lelkipásztorok pártpolitikai szerepet vállalhatnak a jelenlegi kusza helyzetben.
Nem is akármilyen szerepet. Tőkés László például maga jár élen a pártok alapításában.
Nem rá gondolok, hanem sok gyülekezeti szolgálatban álló lelkészre. Egy közösségbe sokféle ember jár, és a lelkigondozói feladatok ellátása kerül veszélybe, ha a lelkipásztor politikai szerepvállalása miatt elzárkóznak tőle emberek. Ugyanakkor egyértelmű, hogy az egyház politikai pártokat és üzeneteket támogat. Mégpedig azokat, amelyek a betegek, az idősek, az árvák, a kisemmizettek mellé állnak. Azonban ha egy ilyen párt kormányra jut, nem jelenti azt, hogy mi is kormányra kerültünk. A helyes hozzáállás részünkről ilyenkor a konstruktív ellenzékiség. Nincs tökéletes politika, sem párt, az ígéretekre ezért mindig emlékeztetni, a hibákra pedig figyelmeztetni kell.
Azért a romániai református egyházpolitika sem mentes a feszültségektől. Magyarországon is érzékeljük, hogy Erdélyben – de Királyhágómelléken is – folyamatos feszültség van a mindenkori egyházvezetés és a bethánista alapokon álló CE Szövetség között. Ön szerint mi a baj velük?
Az, hogy a CE egy kegyességi alapon szerveződő szövetség, amely a rendszerváltozáskor jogi személyként jegyeztette be magát. Félreértés ne essék: azt támogatom, ha maga az egyház speciális célok megvalósítása érdekében szövetségeket, alapítványokat hoz létre, de azt nem, hogy az egyháztagok kegyességi alapon kvázi alternatív, párhuzamos egyházat építsenek, amelynek az a célja, hogy a saját szája íze szerint alakítsa át a szélesebb közösség teljes életét.
Miért baj az, ha egy csoportnak saját egyházpolitikai elképzelései vannak, és azokat az egyház demokratikus keretein belül megpróbálja érvényesíteni?
Ez önmagában nem lenne baj, csakhogy meglátásom szerint nem ez történik. Hangsúlyozom: a gond az, hogy céljai elérése érdekében egy önálló jogi személyt hozott létre ez a csoport. Ez pedig elkülönülést jelent, amivel azt sugallják magukról, hogy ők mások, mint a többiek. Ez megosztja a közösséget, jóllehet az egyház éppen arról szól, hogy a tüskéink, hibáink és különbözőségeink ellenére is e keretek között harcoljuk meg naponta a mi hitünket. Ami pedig a CE-t illeti, nem fogunk ellene háborút indítani, de arra intek mindenkit, hogy óvakodjunk a pártoskodástól, a szekértáborok alapításától, mert az nem keresztyéni, és az egyház egységét és küldetését sem segíti.
Ön székely származású. Az illyefalvi vártemplom tornyára is kitűzték a székely zászlót?
Magától értetődő, hogy a magánházakon és a középületeken helye van a székely zászlónak. Nevetséges dolog ez ellen küzdeni, nem is lesz hosszú távú hatása. Ám a templomokkal óvatosabb lennék. Az istentiszteleti hely a közösségé ugyan, de mégis csak az Isten háza, ahol az én véleményem szerint nincs helye semmiféle zászlónak, felségjelnek. Erre tanít minket a történelem is: a kommunizmus idején arra akarták kényszeríteni az egyházunkat, hogy helyezze el a román lobogót a templomaiban. Akkor ezt éppen a fenti hivatkozással sikerült elhárítani.
A vita nyilván nemcsak a zászlóról szól, hanem a román kormány elképzeléséről is, miszerint a Székelyföldet feldarabolná, és így az etnikai arányokat megváltoztatva román többségű közigazgatási egységeket hozna létre. Ennek se lenne realitása?
Ez sajnos reális veszély, amire van példa más országokban, például Szlovákiában is. A román kormány szándéka semmiképpen sem elfogadható a magyar közösség számára, ezért az egyházaknak is tiltakozniuk kell ellene. Ebben a kérdésben nem engedhetünk.
Kiss Sándor, fotó: Sereg Krisztián, Címlapkép: Kiss Gábor