A vendégjárásnak – sok kényelme mellett – olykor hátulütője is van. Amit a házigazda megszervez, ráadásul koreai módra, vagyis feszesen, az kevés időt hagy a szabad szemlélődésre. Ráadásul, felette nagy kurázsi is kell(ene) a kötetlen csatangoláshoz egy másik világban, ha még a nyelv alapelemeit sem ismeri az ember (vagy a pár szót, amit megtanult, itt nem értik, mert más dialektusban beszélnek). Reggeli után mégis jött efféle szabadság (változott a program), és jött kurázsi is (Chae Hwa tiszteletes a felelős érte). Kisétáltunk a hotelből a városba, majd meglátva egy kis dombos ligetet, arra vettük az irányt, és fantasztikus helyre értünk – egész Korea sűrítménye: erdős domboldal, tölgyessel és szelídgesztenyékkel, temető-ligetekkel, élő sövénnyel határolt kiskertekkel, katonai lövészdomb maradványával az 1950-es évekből, sétálóutakkal és kilátópontokkal a nagyváros betonrengetegére – mindez egy pár percnyi sétába foglalva.
Azt hiszem, a régi város/falu temetődombja lehetett ez, és valami kevés megmaradt belőle (feltehetően magántulajdonban). Nincsenek épített kerítések. A sírhantok körül a tradíciók alakítják a teret. A kiskertek is temetőparcellák, de gyakorlatiasan veteményesnek használják, amíg temetkezésre nem kerül sor. A lődomb maradványai árulják el, hogy először a (koreai) háború, aztán a város robanásszerű növekedése szakította darabjaira ezt a régi ligetet – és mégis, életben is maradt minden. Milyen paradoxon ezt mondani: életben maradt a temető! Pedig otthonról is tudjuk, hogy ahol televény veri fel a sírok közét, ott már kiveszőben van az emlékező (vagyis élő) közösség. Csoda, hogy egy ipari nagyvárosban láthat ilyet az ember: a régi világ nem tűnik el, hanem összeszervesül az újjal, vagy még inkább: engedi maga fölött átrohanni az újat, az új pedig elrejti a régit, de nem nyeli el.
Chae Hwa megkér egy hölgyet, aki éppen az egyik sírkert felé tart, hogy készítsen rólunk fotót. Szívesen! Komupszamnida. Vízszintesen és függőlegesen. (A mobillal fotózó koreaiak mindig mindkét síkban fotóznak). Aztán hosszasan megtárgyalják az eredményt, és készül még egy vízszintes. Merthogy függőlegesen amúgy rendben volnánk. (Vagy...?)
Délben a presbiteriánus egyházak nemzeti nőszövetségének elnökségével találkozom, együtt ebédelünk. Fantasztikus hölgyek, elsőrendű dolguknak a missziót, a tanítást és a szolgálatot tekintik, de hamar kiderül, hogy nagy imádkozók és inspirátorok. Jönnének jövőre Magyarországra, erőst kell nyugtatnom őket, hogy bár az Európából érkező terror-hírek igazak, de Magyarországon némiképpen más a helyzet. Ha elhitték nekem, és ha a helyzet sem változik, akkor jövőre, a reformáció 500 éves évfordulóján eljönnek hozzánk. Ők azok, hadd jegyezzem meg, akik újra meg újra gyűjtést szerveznek a kárpátaljaiaknak, a cigánymissziónak, a nálunk tanuló koreai diákoknak és a budapesti koreai gyülekezetnek is. Ők erről nem beszéltek – de én tudom.
Aztán délután a másik presbiteriánus egyház, a PROK zsinatának megnyitóján veszek részt. Velük is kapcsolatban állunk. Akárhányszor kérdezem, mi volt az oka a szakadásnak az 1950-es években, nem igazán tudják elmondani. (Egyszer, egy hosszas firtatás után, csak kivágta az egyik: az amerikaiak!) Most nem firtatom, csak megjegyzem (magamnak), hogy míg tegnap a PCK zsinati ülésének helyet adó templom előtt egykor kizárt gyülekezetek tüntettek (táblákkal, molinókkal) és veszekedtek a rendőrökkel, mert az utcai forgalom elől is elzárták az utat, addig ma a PROK zsinatán, a konferencia-terem előtt (Hwaseong városában) az egyház által fenntartott egyetem (Hanshin University) diákjai tüntettek, a rektorválasztásba több beleszólást, a tanulnivalóból pedig kevesebbet követelve. (Páratlan jelenség, ugye?)
Egyszóval, a mi jó koreai reformátusaink, nem elég, hogy kettészakadtak vagy jó hatvan éve, most még két tűz közé is kerültek: a régi sérelmek és az új utópiák közé. De leginkább az volt érdekes, hogy mennyire különbözött a két nyitó igehirdetés. Az elsőből már tegnap idéztem, ez európai kategóriákkal szólva evangélikál-barthiánus prédikáció volt. A mai (és a liturgiai könyörgések tartalma is) inkább poszt-bultmanniánus-felszabadítás teológia volt. (Valljuk meg bűneinket, dörgött – tényleg! – a prédikátor: a kevélység, a pénzvágy, a hatalommal való szövetkezés bűneit!) Ki tudja, talán üzentek is egymásnak: az első a sola Scripturát (egyedül a Szentírás) hangúlyozta, a másik a sola fide (egyedül hit által) társadalom-filozófiai értelmezését.
De ha üzengettek is, én nem adtam át – se ide, se oda. Helyette eszembe jutott a reggeli fényképezés. Hát ha tudunk vízszintesen-függőlegesen fényképezni, miért ne tudnák ezt az egyházi életünkben is megélni? Persze, ahhoz kell a sola gratia (egyedül kegyelemből) és a solus Christus (egyedül Krisztus) is – hogy egészen nyilvánvaló legyen, mit jelent ma Isten dicsőségére (soli Deo Gloria) élni. Egyébként lehet, hogy mondták ezt is, csak elcsúszott a fülem mellett. Ezután nagyon figyelni fogok.
2016. szeptember 27. (kedd), Hwaseong
Bogárdi Szabó István
Fotó: Jeong Chae Hwa
Szubjektív útinapló Koreából
Szeptember 24. és 30. között Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke részt vesz testvéregyházaink, a Koreai Presbiteriánus Egyház (PCK) és Koreai Köztársaság Presbiteriánus Egyháza (PROK) zsinati ülésein. A püspök minden nap egy írással jelentkezik Koreából, hogy beszámolóiból jobban megismerjük távol-keleti hittestvéreink életét.