„Isten szereti a történeteket, ezért teremtett embereket” – mondotta Farkas József néhai lelkipásztorom. A Biblia is tele van történetekkel, akárcsak az életünk. Ezek a történetek az életről „mesélnek”, rólunk emberekről, és Arról, aki mindezt megálmodta.
Az Örökkévalóról, aki ezt mondta Mózesnek: „Bizony én veled leszek”, de Jézus is megígérte a tanítványainak, hogy velük lesz minden napon a világ végezetéig.(Mt.28) Ily módon ő minden történetben benne van valamiképpen, nem csak azért mert velünk van, hanem azért mert „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Ap.Csel.17) Kár, hogy nem figyelünk jobban a magunk, illetve mások történeteire. Igaz, hogy annyi minden történik velünk mostanában – jó is, rossz is - hogy beleszédülnénk, ha mindet megjegyeznénk. Egyik jeles írónk ajánlotta, hogy ne csak olvassunk, de írjunk is. Írjuk le saját történeteinket, ha kell naponta, mert így jobban értjük majd, hogy mi történik velünk, miről szól az életünk, kik vagyunk valójában. Azt is megértjük majd, hogy velünk az Isten, mint a hezitáló Mózessel Egyiptomban, a tanácstalan tanítványokkal Jeruzsálemben, vagy az Emmaus felé vezető úton. A húsvéti történet kísértése számunkra, hogy jó „homo sapiensek” módjára szeretnénk megérteni azt. Ezért nem győzzük törni a fejünket, ahelyett, hogy gyönyörködnénk benne. Hiszen kiderül belőle, hogy a Mindenható tud olyan követ teremteni, amelyet nem tud fölemelni, de el tud hengeríteni. (Az ominózus kérdés így hangzik: ha az Isten Mindenható, tud-e olyan nagy követ teremteni, amelyet nem tud fölemelni?) Húsvétkor az elmúlás, a halál hatalmas kövét, ha nem is vette el, de elmozdította a „holt”pontról. Az üres sír, mint az üresség általában lehetőség is, mert csak az üres poharat lehet megtölteni, a telit nem. A megüresedett, vagy megüresített lélek és a nyitott szív, alkalmas a töltekezésre, Istennel és emberekkel történő találkozásra. Ezekben a találkozásokban, a húsvéti történetben is a: „bizony én veled leszek” vagy a „veletek vagyok minden napon” ígérete teljesedett be és a remény, hogy mégis van folytatás, hogy „él az Isten és szeret”. Ezt adták egymásnak „kézből kézbe” a tanítványok, amikor találkoztak húsvét hajnalán. Ma is minden találkozásban ott van az esély, a reménység továbbadására. Ha a názáreti Jézus tisztasága, derűje, bölcsessége, irgalma, keresztjének ereje kiárad, ha „megízleljük, hogy jóságos az Úr”, akkor átélhetjük a Feltámadás csodáját, hiszen „Ő a Feltámadás és az Élet”. Minden kimondott és meghallgatott szóban, minden csendbe burkolózó hallgatásban, minden őszinte könnycseppben és minden nevetésben, minden érintésben és minden ölelésben, egyszóval minden igazi találkozásban jelen van, velünk van az Isten. „Mert az Isten országa közöttünk van” (Lk. 17:21) Íme egy igaz történet, a tékozló fiú mai, fordított változata. Volt egyszer egy tékozló apa, aki elhagyta két lányát, és messze vidékre költözött. Mindenét eltékozolta, nagyon mélyre süllyedt. Sok-sok év után a lánya rátalált az utcán. A szemébe nézett és rájött, hogy az édesapja áll előtte. Később újra találkoztak, mivel megkereste; a beteg, hajléktalan férfit, hogy segítsen rajta. Elmondta, hogy milyen nehéz szívvel gondol tékozló apjára, de igyekszik megbocsájtani neki. Ebben a történetben is benne van a meghalás és a föltámadás, a találkozás, a „veled leszek, vagy veletek vagyok” ígéretének beteljesülése. Az Örökkévalóság titkába; az adott pillanat, a jelen, a jelenlét teljes átélése által pillanthatunk bele. Az öröklétbe, az időtlenség dimenziójába, ahol „idő többé nem lészen”, az idő emel át minket, amikor egy-egy találkozásban lelassul, megáll. Amikor egy-egy kegyelmi pillanatban érezhetjük, hogy most valóban vagyunk, nemcsak létezünk, és a „Vagyok” is velünk van, mint Mózessel, tehát megállt az idő. Életünket, sőt halálunkat is megszenteli, az Örökkévalóságba emeli, értelmessé teszi minden találkozás, amelyben „találkozunk a másik emberrel s készek vagyunk arra, hogy szeressük őt” (M.Barbery: A sündisznó eleganciája). Minden alkalommal az Emberfiával, illetve az Istenfiával, Jézussal találkozhatunk, amikor egymásnak „enni-inni” adunk, amikor valakit „meglátogatunk” vagy „befogadunk” (Mt. 25-31). Végül is minden történetben benne van a meghalás és a föltámadás mozzanata és misztériuma. A saját történetünk és általunk a másoké is nagyon szép és emberi lehet, ha nem felejtjük el az ígéretet. „Bizony én veled leszek”, vagy „Veletek vagyok minden napon”, benne vagyok az életetekben, a történeteitekben. Nem véletlen hát, hogy a világ megváltásáról szóló híradás így kezdődik: „történt pedig azokban a napokban…” (Lk.2) Isten ugyanis szereti a történeteket, ezért teremtett embereket, s ezért lett emberré Ő maga is.
Simon István