Mi a legkülönlegesebb adventi, karácsonyi emléke?
Alapélményem, hogy Tornyospálcán az 1960-as, 1970-es években nem múlt el karácsony kántálás és betlehemezés nélkül. A családunkban mindig meghitt volt az ünnep, és éneklős-igeolvasásos szentestéink voltak az igényesen díszített karácsonyfa körül. Gyermekkoromban hagyományosan édesapám volt a szentesti felolvasó. Amikor aztán az unokák születésekor ők jöttek hozzánk szentestére, akkor már átengedte nekem ezt a tisztet. Különleges emlékeim között tartom számon a katonaéveim Lentiben töltött ünnepeit is: olykor harminc-negyven katona-teológussal közösen vettünk úrvacsorát a parancsnoki épület pincéjében vagy a helyőrségi művelődési otthon valamelyik eldugott zugában. Különböző felekezetű teológusok a saját hagyományuk szerint vették magukhoz a szent jegyeket közös igeolvasás, hitvallásmondás, imádság és szelídhangú éneklés közepette. Őszinte vágyakozásunkban a Szent Isten nem hagyott bennünket közösség, lelki táplálék és oltalom nélkül! Ünnepet készített az ünneprontó szándékok ellenére is.
Túl van már egy teljes egyházi éven püspökként. Hogyan éli meg a vasárnapokat, az ünnepi időszakokat? Milyen változást jelentett ez a korábbi hivatásához képest?
Rektorként én is társultam ahhoz az imádságos háttérhez, amely az ünnepekre általam kibocsátott debreceni teológus-legátusok szolgálatáért könyörgött. Fontosnak éreztem és érzem ma is, hogy a leendő lelkipásztorok legátusként meghatározó és jó élményeket szerezzenek. Magam is szívesen prédikáltam bármikor és bárhol, ahová hívtak az ünnepekben, egyébként pedig családommal együtt aktívan részt vettünk gyülekezetünk ünnepi istentiszteletein. Püspökként a vasárnapok és ünnepnapok feszes rendben, sűrű programmal és több igei szolgálattal telnek. Sok szinten és több irányban kell képviselnem az egyházkerületet – fokozott felelősséggel jár megszólalni a szószéken, de a nem egyházi szervezésű, templomon kívüli rendezvényeken is. Ezeknek a beszédeknek ugyanúgy üzenet-központúaknak, és biblikus mélységűeknek kell lenniük, ugyanakkor másként kell „meghangszerelni” az igei főtémát. Ez folyamatos párbeszédre késztet Istennel, mert egyébként képtelenség lenne eleget tenni az apostoli intésnek: „az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet” (1Pt 3,15).
Ha visszatekint püspöki szolgálatának eltelt két évére, mit emelne ki ebből az időszakból?
A 2015-ös 2016-os év a tájékozódás időszaka volt számomra, valamint elindítottuk a „Hirdesd az Igét!” programot egyházkerületünkben. A program révén mind a kilenc egyházmegyénkben sok közvetlen találkozásra nyílt alkalmam lelkipásztorokkal, presbiterekkel, gyülekezeti tagokkal, intézményeink vezetőivel és munkatársaival. Bizalomerősítő volt az eseménysorozat szervezése és intenzitása. A mögöttem lévő időben természetesen találkoztam problémás területekkel és megoldásra váró feladatokkal, de láttam eredményeket, részese lehettem sokféle örömnek és gyarapodásnak. Újra és újra megerősödöm abban, hogy jó a kollégáimmal együtt szolgálni és az úrvacsorai közösségben részt venni.
Mit tapasztalt a gyülekezetekben?
Tovább erősödött bennem az a meggyőződés, hogy a jövő útja a gyülekezeti „team”-munka, a munkamegosztáson alapuló kollegiális gyülekezetvezetés. Krisztus mindenre kiterjedő, totális igénye kizár minden emberi totalitarizmust. Az egyszemélyes, mindenes-lelkész vezette gyülekezettől a több szolgálattevős, a feladatokat sokszínűen végző közösségek felé kell elmozdulnunk. Azt is tapasztalom, hogy mivel a fizikai-testi-anyagi lehetőségeinket nem tudjuk a Szentlélek fegyelme alatt használni és azokat lelkiekkel áthatni, ezért a lelkieket és a Szentlélek munkáját is hajlamosak vagyunk fizikai-testi-anyagi módon kezelni és értékelni.
Mik a jövő évi tervei?
Általános és folyamatos feladatunk volt az utóbbi hónapokban a felkészülés a reformáció 500 éves jubileumára. Az egyházkerületi reformációi emlékbizottság végzi a programok összegyűjtését, az események előkészítését. Advent első vasárnapjára elkészült a reformáció díszkapuja, amellyel várjuk a reformáció európai városait körbejáró kamion érkezését. Egyházkerületünk számára 2017 egy másik évfordulót is tartogat: 1567-ben – 450 éve – tartották Melius Juhász Péter vezetésével a debreceni alkotmányozó zsinatot, amelytől számítjuk egyházkerületünk és a magyar református egyház létét.
Advent első vasárnapján a debreceni Nagytemplomban annak jelentőségéről beszélt, hogy Isten egy gyermek alakjában látogatta meg a világot. Miért fontos ez a látogatás?
Csoda az, hogy Krisztus meglátogat minket, hiszen semmi vonzót nem tudunk felmutatni, ami Őt, a magas rangú látogatót csalogathatná. Nem dicsekedhetünk megingathatatlan hittel, megsokszorozott talentumokkal. Nem tudunk felmutatni teljes körű ismereteket, érvényesülő igazságosságot, híjával vagyunk az őszinte szavaknak, a kifogyhatatlan szeretetnek, a kikezdhetetlen békességnek. Csoda, hogy Jézust vonzzák ezek az állapotok! Bizony, csak az Ő számára hívogató tények ezek. A mindenkori ember helyzete provokálja az Isten Fiát, és látogatásra ösztönzi Őt, aki nem is nyugszik addig, amíg a találkozás létre nem jön. Minden torlaszt, akadályt, feltartóztató erőt áttörve képes még az egeket is meghajlítani, hogy testközelbe jöjjön és megkeresse, megtartsa, ami elveszett. Mélység és magasság megváltó találkozását akarja bennünk létrehozni.
Mit árul el ez Istenről?
Jézus Krisztus földre érkezése látogatás a magasságból. Istennek bőven volt és van tapasztalata arról – ezt számos helyen olvashatjuk a Bibliában, gondoljunk csak arra, hogy az el nem égő csipkebokor előtt Mózes hogyan veszi le még a saruját is ijedtében! –, hogy a magas rangú személyek látogatása milyen nyomasztóan hat ránk, kisemberekre. Amikor a magasságos Isten az első karácsonyon meglátogatott bennünket, azt csodálatosan úgy rendezte, hogy emberi találkozás legyen: egy tiszta leány elcsodálkozásában, egy istenfélő ács zavarában, egy kisgyermek mosolyában. Ilyen egyszerűen, szegényes ruhába burkoltan jelent meg nekünk a legnagyobb, egészen fentről való legmagasabb rendű látogató. „Meglátogat minket a felkelő fény a magasságból, hogy világítson azoknak, akik a sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára” (Lk 1,78b-79) – az evangélista, aki ezekkel a szavakkal beszámol a látogatásról, az a legemberibb módon, félelem és gátlások nélkül szól minderről.
Mi is odaléphetünk mennyei látogatónkhoz az evangélistával együtt?
Ott, ahol azelőtt le kellett húzni a cipőt, térdre kellett esni, el kellett takarni az arcot, be kellett fedni a fejet a szenttől való félelem miatt, a misztérium tremendum hatására, ott most közelebb lehet menni. Mint a vendégségben lévő gyermekeknek, akiknek kezdeti bátortalansága kezd felengedni a szívbéli jóság melegében. Abban van a mi Istenünk nagy irgalmassága: tetszett neki, hogy a legnagyobb látogatás, amely a földet valaha is érte, egy gyermek alakjában történjen meg. A mennyei Atya – írja Vasadi Péter költő: „bölcsőt faragtat, nem emlékművet. Pásztorokat mozgósít, nem hadsereget. Szelíd tudósokat indít útnak, nem agresszív sajtóirodákat, és puha sötétben dolgozik. Gyönge szalma zizeg a vászonba bugyolált gyermek körül, s minden gyűlöleten, gőgön és elutasításon máig átragyog két szeretettől elszánt és komoly tekintet, anyjáé és nevelő apjáé.” Öröm, hogy a megszületett Krisztus földre jötte, és a vele való személyes találkozás lehetősége emberléptékűségében a legvonzóbb.
Egy tavalyi adventi tévés beszélgetésben úgy fogalmazott: a karácsonyi csoda megfejthetetlensége átszüremlik a mai karácsonyi ünneplésekbe, a becsomagolt ajándékokba, a meglepetésekbe. Kifejtené, mit ért ez alatt?
A gondos karácsonyi csomagolás elrejti az ajándékot. Mondhatnám: titkosítja. Számomra a karácsonyhoz hozzátartozik a titok-jelleg, hiszen Jézus Krisztus lénye, a testet öltés csodája Isten legnagyobb titkainak egyike. Erről inkább énekelni jó: „Csak nézlek boldog szívvel és nem győzlek nézni téged. / Szóm és erőm mind oly kevés, hogy elmondhassa néked: / Bár felfoghatna tégedet, / Az emberszív és ismeret, / Hogy megfejthesse titkod!” (RÉ 329:4) Krisztus istensége és csodás születése egybetartoznak. Egymást feltételezik. Aki tagadja az egyiket, az kétségbe vonja a másikat is. Isten a megrontott emberi természettel szemben egy újat állított be a világba. Meg kellett törnie a megromlott emberi természet kontinuitását. A különleges fogantatás kifejezi azt, hogy Isten a Krisztus megtestesülésével egy cezúrát, egy megszakítást iktatott be a világ folyásába. Jézus Krisztus földi életének kezdete kívül van az emberi, természeti kezdeményezésen. Ez sokaknak éppúgy botránkozás, mint a feltámadás. A csoda a Szentlélek munkája, amely Isten erejéről beszél, amely nincs csupán a „természetes” eszközökhöz kötve. Ez bizony megfejthetetlen titok!
Hogyan lehet megélni a szeretet és ajándékozás isteni értelmezését a ma világában?
A szeretetközpontú látásmód megőrzése segít bennünket ebben. A Krisztus által hozott szeretet minősítője a teljes szó: teljes szeretettel (vö. 1Jn 4,18) szeretett minket. Ez nem a mennyiségre utal, még csak nem is a filozófiai értelemben vett tökéletességre, hanem a szeretet funkcionalitására mutat, mert a teljes szeretet megfelel a szituációnak: rendeltetésszerű, célszerű és célba juttató, integratív és nem szeparatív, magához ölelő és nem eltaszító. Tudja szabályozni a mértékét, s nincs túladagolás belőle, de nem is vonja magát ki egy kapcsolatból, ahol érzelem-mentesen történnek a dolgok. Akiben működik ez a teljes szeretet, az kellő érzékenységgel tud élni családban, baráti körben, munkahelyen, közéletben, mert engedi, hogy önmagában és a környezetében a szeretet rendezze a sorokat, a gondolatokat, a döntéseket, a felelősségi köröket, az erkölcsiséget és az értékeket. A szeretetképesség életre segít, a szeretetlenség menthetetlenül elsorvaszt. A katasztrófák és az erőszak mai világában is egyedül a szeretet képes kitaszítani a mindent elrontani képes félelmet az életünkből. „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet...” (1Jn 4,18a)
Telepóczki Márta, fotó: Vargosz