„Civil kereszténység a menekülthullám tükrében – Egy kommunikációelméleti nézőpont" címmel tartott előadást Demeter Márton szeptember 25-én, a Kutatók éjszakája elnevezésű tudománykommunikációs rendezvénysorozat keretein belül. A programnak a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara adott otthont, ahol a kijelölt terem a késői időpont ellenére is megtelt érdeklődőkkel.
Az elmúlt hónapokban már a mindennapok részévé vált a menekültkérdés, melyen nem egyszerű kiigazodni. A média olykor egymásnak is ellentmondó hírei, a növekvő feszültség és az egyértelműen rendkívüli helyzet könnyen tanácstalanná teszik az embert. Nehéz megtalálni az arany középutat ebben a zavaros helyzetben és, ami talán még ennél is nehezebb, felismerni, hogy élő hittel, keresztyénként, miként kellene viszonyulni az érkező idegenekhez. Az előadáson ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestek válaszokat a résztvevők, mely így inkább volt beszélgetés, mint klasszikus előadás.
Kijelentések nyomában
A véleménycserének a magyarországi szerzetesrendek közleménye és Ferenc pápa Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa előtt elhangzott beszéde adta az alapját. Mindkét felhívást az elmúlt néhány hét eseményei inspirálták; s fontos üzenetük, hogy Jézus Krisztus követőinek elsősorban a Lélek hívását kell figyelniük és elgondolkodni azon, hogy mit tenne most maga Jézus? A nehéz helyzetekben, amikor az átlagember tehetetlennek érzi magát, csakis együttérző szívvel érdemes embertárai felé fordulni – legyenek azok ismerősök vagy ismeretlenek. Ferenc pápa egyértelműen idézte Máté evangéliumának 7. részéből a 12. verset, az aranyszabályt: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük." Ez a kijelentés, már önmagában is elgondolkodtató, kapaszkodót nyújt a válaszokat keresőknek és irányt mutat a ma emberének is. A jelenlegi helyzetben az összetartás a legfontosabb és a megoldás keresésénél már nem számíthat, hogy egy közlemény református, evangélikus vagy katolikus, valójában tartalmuk a lényeges.
Az elgondolkodtató szövegek után kommunikációelméletek tükrében vizsgálták a résztvevők a menekültkérdést. „Jó lenne az ismeretlen megismerését célul tűzni magunk elé – emelte ki Demeter Márton, a Károli oktatója – A megismerés útja mindig több kommunikációs csatorna, ahol az a legjobb eshetőség, ha közvetítés nélkül zajlik a feltérképezés. A menekültek esetében sajnos nincs lehetőség ilyen fajta megismerésre, melyből óhatatlanul is bizalmatlanság, esetenként félelem születik."
Míg a keresztyén etika a hasonlóságot fontosabbnak tartja, mint az eltéréseket, addig a mai rohanó világban nagyobb figyelmet kapnak a különbségek, ez pedig izolációhoz vezet. Ez a fajta elhatárolódás egy hárító mechanizmus, ami gátolja a megismerést, az ismerkedést és negatív hatással van, végső soron, mindenkire. Természetes folyamat, hogy ahol eltér két nép vagy népcsoport nyelve, művészete, joga, politikája vagy gazdasága, ott felmerülnek kérdések, azonban ilyen esetekben kommunikációs feladat megismerkedni az ismeretlennel. E folyamat során tágulhat számunkra a világ és elkerülhetetlen, hogy saját kultúránkat is nyitjuk a külvilág felé.
Félelmek világa
Akik elzárkóznak a kommunikációtól általában valamitől félnek. Okkal merült fel a kérdés, hogy jogos-e a félelem? „A félelem egyszerűen van. Mindenkinek önmagában kell keresnie a saját válaszait és félelmeinek mélységét" – figyelmeztetett az előadó. Az általános tapasztalatok szerint, aki fél az nem biztos saját kulturális beállítottságában és attól, tart, hogy sérül biztonságosnak tűnő valósága.
Egy kulturális antropológiai példa is előkerült az este során: az új-guineai törzsek három féle embert tartanak számon – a barátot, az ellenséget és az idegent. Számukra a legveszélyesebbek mindig az idegenek voltak, mivel róluk nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy barátok vagy ellenségek. Azonban ők az idegen megismerésére törekedtek, kifaggatták őket, hogy kiderüljön, van-e közös barátjuk és így elkerülhessék az agressziót. Jelenlegi elidegenedő világunkban ez különlegesnek tűnhet, de érdemes lenne visszatérni ehhez az ősi megoldáshoz.
Az úgynevezett participációs kommunikációelméleti modell szerint a kommunikáció fő célja, hogy az emberek felismerjék a problémás helyzeteket és megoldják azokat. Fontos eleme, hogy a problémamegoldás mindig konkrét, nem pedig általános. Ez tökéletesen lefordítható mindennapjainkra, hiszen jó lenne a kommunikációt úgy használni, hogy az itt és most konfliktusait oldjuk fel vele. Minden más csak ezután következhet majd.
Út az ismeretlen felé
Azt, hogy keresztyén emberként hogy viszonyul valaki az idegenekhez vagy éppen embertársaihoz, az mindenkinek a saját dolga. „Ugyanakkor nem szabad a krisztusi elvek fölé helyezni magunkat, egyértelmű feladatunk szeretni felebarátainkat – de legalább mindezt megpróbálni, még akkor is, ha nehéznek tűnik" – hangzott el a lényegre törő kijelentés.
Ha a döntéseinket a félelem táplálja, akkor érdemes elgondolkodni pár dolgon önmagunkkal kapcsolatban, de soha sem késő beismerni az esetleges tévedéseket és változtatni. Aki kifogásokkal akarja igazolni gondolatait, az talál majd kifogásokat. Nincs univerzális forgatókönyv a mostani helyzetre, de lehet, és alkalmanként kell is, időtálló, bibliai igazságokban válaszokat keresni.
Jótanácsként elhangzott: válaszok keresésénél és a saját álláspont kialakításánál soha sem szabad egyes részeket kiragadni az egészből, ez egyrészt logikailag sem helyes, másrészt általánosításhoz vezet, ami nem ad valós képet. Az sem mindegy, hogy milyen szavakat használunk a hazánkba érkező menekültekre, hiszen a kimondott gondolatok jól tükrözik belső világunkat. Az ide érkezők egytől egyig emberek, akiknek megvan a saját történetük és céljuk, a saját múltjuk és jelenük. „Fel kell ismernünk, hogy ugyanannak az Istennek az arcát viselik, mint szeretteink!" – hangsúlyozta Demeter Márton.
A jelenlegi helyzet rendkívül összetett és szerteágazó. Érdemes ismerni hozzá a történelmet és a háttérpolitikát, de ezeket vizsgálva könnyű összezavarodni. A legfontosabb dolog, amit tehetünk, hogy a híreket hallgatva, az eseményeket figyelve és érezve a növekvő fenyegetettséget, időről időre feltesszük magunknak a kérdést: „Mi tenne most Jézus?" És valójában válaszainkat keresve végül közelebb kerülhetünk önmagunkhoz és másokhoz is, miközben újra és újra megtapasztalhatjuk, hogy a világot egyedül a szeretet tartja még mindig össze.
Farkas Zsuzsanna