Amikor ovisokkal készülök beszélni a húsvétról, mindig elgondolkodom, hogy mennyire szabad őket beleengedni a mélységébe. Ne miattam legyenek rémálmaik, mégis valamennyit értsenek meg Húsvét jelentőségéből. Volt már olyan ovisom, akit annyira megfélemlítettek hitoktatók, hogy folyton a pokollal álmodott, és azzal fenyegette a családtagjait is. Szóval próbálom gondolatban, lélekben precízen előre kimérni, miből mennyit engedek. Nekik még kicsit kevesebbet a vérből és a szenvedésből, többet a csodából, a győzelemből, az üres sírból.
Amikor ezen gondolkodom, több arc is megjelenik előttem. Felnőtt emberek, akik közel állnak hozzám, és akik mégis bizonyos szempontból pont olyan nehéz esetek, mint az ovisok. Barátnőm, aki már attól is kivolt, amit elmeséltem a Kontrasztkiállításról – azt mondta, ő soha nem fogja megnézni, mert túl sok, túl nyugtalanító, itt-ott szörnyű. Vagy épp a férjem, aki képes átpörgetni a drámát a filmekben. Nekem ez mind fura, időnként érthetetlen. De én magam is kerülöm a horrort, a félelmet és a bizonytalanságot. Vajon nekünk, elkerülőknek hogy van mélysége a húsvétnak? Hol a kontraszt? Ha kihagyom a vért, a szenvedést, a drámát vagy a terrort, akkor is átélhetem húsvét igazi felszabadító örömét? Van más út a magasba, mint előbb mélyre merülni?
Mi, emberek sokszor elkerülünk dolgokat, amelyek nyugtalanítanak bennünket. Elkerüljük a konfliktust, a sérülés lehetőségét, a fájdalmat, hogy (mondjuk egy randin) kínosan kelljen érezni magunkat – inkább nem randizunk. Elkerüljük a csendet, a tudatlanságot vagy a felelősségre vonást – inkább előbb felmondunk vagy bemártjuk a másikat. Ha konfliktusos, provokatív gyülekezeti taggal találkoztunk a gyülekezetben, próbálunk tőle távol maradni a továbbiakban. Ha olyan igehirdetést hallunk, amely megítél, meghökkent és nem jó érzéseket kelt bennünk, akkor megpróbáljuk legközelebb elkerülni az igehirdetőt, pedig az eszünkkel tudjuk, hogy Isten mondanivalója nem mindig dicséret és simogatás. Ha csak lehet, megpróbáljuk elkerülni a szülés fájdalmát is, pedig sokan sok helyen leírták már, hogy a legjobb, ha az anya és a baba is végigküzdik a régi véres, fájós módon, mert nem véletlenül találta ezt ki az Úr. Elkerüljük a temetőt és a válóperes ügyvédet. Tényleg csak azt nem kerüljük el, amit nem látunk előre – de arra is igyekszünk biztosítást kötni. Csak a sok elkerülésben kicsit elfogy az izgalom, a spontaneitás, az autentikus élmény. De hát érthető: az mind kockázatos – mondhatni extrém sport. Vagy talán mondhatom azt is, hogy egyfajta böjt?
Jézus ebbe az elkerülős világba jön, és nem kerüli el azokat, akiket el szoktak kerülni. Mit kerülni? Kitaszítani: az asztalközösségekből, vagy egyenesen a városfalakon túlra, ahogy azt a fertőző betegekkel tették. Nem kerüli el azokat, akik lenézettek, mint a vámszedők és paráznák, és azokat se, akik félelmetesek, mint a megszállottak. Nem kerüli el azokat sem, akikkel konfliktusban van, vagy akik csak azért gyűlnek köré, hogy valamivel végre megfogják átvitt vagy szó szerinti értelemben. Nem kerüli el azokat, akik félreértik vagy visszafogják. Nem került el még engem sem, mert valahol az életemben megtalált.
Végül nem kerüli el azokat, akik érte jönnek. És nem azért, mert nem látja előre. Nem kerüli el a vallatásokat, a megaláztatást, az arcul csapást, az ostorozást sem. Nem kerüli el az elárulást, a megtagadást, a keresztre feszítést, a tömeg skandálását. Ő nem kerülte el – ezért én már elkerülhetem. Nekem már nem kell szembesülnöm a kárhozattal. Nekem már nem kell igazán mélyre merülnöm, hogy legyen utam a magasba.
Bella Violetta, fotó: Kalocsai Richárd
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.