Egy ideje már küzdök azzal, hogy öregszem. A fiatalabbak mosolyognak, hogy „érthető”, vagy éppen kételkednek, hogy „miért is?”; a korombeliek nem szólnak semmit, csak tudják, hogy miről beszélek; az öregebbek meg értetlenül állnak, és felkiáltanak – talán csak magukban –, hogy „de hisz olyan fiatal vagy még”.
Tegnap óta viszont már más perpektívában látom az egész kérdést, ugyanis amikor beszélgettem a nagyobbik srácommal, aki, miután meghánytuk-vetettük a számítógépes játékok fejlődésének menetét, és az elmúlt 20-30 év zenei anyagának a színét-javát is felvonultattuk a beszélgetésben, azt mondta, hogy „milyen jó neked, apa”. És én értetlenül kérdeztem, hogy miért is van ez így? Erre csak annyit válaszolt: „Mert már akkor is éltél, amikor ezek a dolgok voltak.” Én pedig örültem, mert egy újabb aspektussal lettem gazdagabb.
Felgyorsult világunk ebben segít, hogy több mindent éljünk meg rövidebb idő alatt. Egyben azonban a veszteségeink is megvannak, ami nem baj, hiszen az életben elveszítjük a dolgainkat, az embereinket, és közben kapunk, találunk másokat. A kérdés csupán az, hogy ezt hogyan tesszük, hiszen a veszteségeknél sem szabad kiöntenünk a gyereket a fürdővízzel. Tudnunk kell a dolgok értékét, még ha helyesen értékelni nem is egyszerű feladat.
1956. október 23. Egy dátum, ami sokaknak semmit sem mond. Egy dátum, ami még nekem is elég távoli, pedig a hetvenes évek közepén születni már nem tesz mai gyerekké. Vajon mit jelent ez a dátum azoknak, akik az elmúlt húsz évben születtek, lettek tudatos emberek? Azt gondolom, hogy akkor fogunk bármit is megérteni ezekből a régmúltból származó ünnepekből, ha ugyanazt a szemléletváltást fogjuk tudni átadni, amit a fiam adott nekem. És milyen az élet: én szeretném adni neki, és mégis ő adja nekem...
Megláttatni, hogy milyen jó is az, amikor még harcolunk valamiért. Amikor még olyan dolgokkal van tele az életünk, amelyekért érdemes élni. Olyan semmiségek, amelyek annyira nagyon is valamik, hogy nélkülük az élet semmi... És hogy miért? Mert egyszer élünk, de akkor örökké... Nincsenek pillanatnyi dolgok, csak örökkévalóak. Múlandóak vannak, de azok a pillanatok is örökkévalóak, hiszen nem mindegy, hogy hogyan vagyunk bennük. A szabadság pedig különösen is fontos érték. Az Isten szeretete, az igazi kapcsolatok soha nem kötnek meg. Az igazi támogatás szabadságot ad, és csak akkor korlátoz, ha az nekem jó, vagy ha – sajnos – eltékozoltam valamit, amit már ugyanabban a formában nem kaphatok vissza.
És persze mindig szükség van arra, hogy pontosítsuk, melyik fogalmon mit is értünk. Az azonban biztos: vannak dolgok, amelyeket értünk. Zsigerből. Nem azért, mert nem tudunk rajta vitatkozni, hanem mert tudjuk, hogy akár vitázunk, akár nem, akkor is van egy olyan közös alap, amely vitán felül áll. Számomra ez 1956 üzenete. Ez az a bizonyos másik aspektus. Innen nézve más a világ. A sok vér, a kínzások, a bebörtönzések, az elnyomás, a harcok, az utcai csatazaj, az ordítás, amely hol erősödik, hol a halál csendjébe merül, értelmet nyer. Akárcsak 1989-ben, amikor ugyanezen a napon kikiáltották a Magyar Köztársaságot, mindenki értette, mi az a demokrácia, mi az a szolidaritás, a szabadság, az igazság. Ezek az ünnepek, és amire emlékezünk ilyenkor, ezeket az örökkévaló értékeket mutatják fel.
Azt szeretném, hogy a gyermekeink azt lássák rajtunk, milyen jó is volt akkor élni, amikor mi éltünk, hogy ebből megtanulhassák, csak úgy érdemes élni, hogy vállaljuk kudarcainkat és sikereinket olyan célokért, amelyekért érdemes nemcsak élni, hanem meghalni is. Hogy majd ők is úgy tudjanak mesélni a gyermekeiknek a saját életükről, hogy azt mondják nekik is leányaik és fiaik: „Milyen jó neked, mert már akkor is éltél, amikor ezek a dolgok történtek.”
Mert egyszer élünk, de akkor örökké!
Turcsik Ferenc