Hetven éve, 1946. február 27-én írták alá a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, melynek értelmében 76 616 magyart szállítottak át Magyarországra. A kitelepítések és a reszlovakizáció súlyos következményekkel jártak a felvidéki magyar közösségre nézve.
Az 1945. júniusi potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedélyezték Csehszlovákia számára a magyarság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét. 1946. február 27-én Budapesten Vladimír Clementis és Gyöngyösi János aláírta a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, amely felhatalmazta a csehszlovák kormányt, hogy annyi magyar nemzetiségû személyt telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre.
„Több tízezer ember kitelepítését szervezték meg, hogy azoknak a helyére olyanokat hozzanak, akik magukat szlováknak vallják – nyilatkozta a hetvenedik éfvordulón Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke. – Nagyon zavaros időszak volt, s kitervelői nem is tudták először, hogy hogyan fogjanak neki, de egy céljuk volt: Csehszlovákiát homogén országgá tenni."
Előzmények
Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain 1918-ban létrejött Csehszlovákia határai közé mintegy egymillió magyar került kisebbségként. A csehszlovák államot az 1938-as müncheni egyezményben a fasiszta Olaszország és a náci Németország – a nyugati nagyhatalmak asszisztálásával – feldarabolta. A többségében németek lakta Szudéta-vidék Németországhoz került, a Felvidék déli, magyarlakta sávját pedig az 1938. november 2-i első bécsi döntés visszaadta Magyarországnak.
A második világháború után újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-ei kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország „felbomlasztásáért", az Edvard Benes államfő által életbe léptetett dekrétumok közül 33 közvetlenül vagy közvetve a magyarok és a németek alapvető jogait korlátozta. Az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. számú dekrétum pedig állampolgárságuktól is megfosztotta őket.
Kiűztek 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgárságú embert, internálták a pozsonyi, a kassai, a komáromi magyarokat, lakásaikat pedig elkobozták. Beindult a reszlovakizáció, a hatalom szerint „az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak az anyanemzethez való visszatérése", gyakorlatilag az egyetlen esély a vagyonelkobzástól és a kitelepítéstől való megmenekülésre, az állampolgári jogok megszerzésére. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük szlováknak.
Lakosságcsere
A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be, a vasúti szerelvények az első időszakban naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. Az egyezmény szerint a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi szlovák önként távozott Magyarországról. Csehszlovákia jogot szerzett arra is, hogy egyoldalúan áttelepítse a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat, a listára összesen 181 ezer magyar neve került fel. A reformátusokat eleve szlovákellenesnek, nacionalistának tartották, így ők előnyt élveztek a kitelepítésnél.
A prágai kormány várakozásával ellentétben az áttelepülésre alig 60 ezer (egész pontosan 59 774) magyarországi szlovák jelentkezett, holott körükben szabályszerű toborzó kampányt folytattak (a hivatalos csehszlovák propaganda azt hirdette, hogy Magyarországon négy-ötszázezer szlovák él). A csehszlovák hatóságok még színleg sem törekedtek a kvóta betartására, Szlovákiából 76 616 magyart szállítottak át Magyarországra. A kitelepítések és a reszlovakizáció súlyos következményekkel jártak a felvidéki magyar közösségre nézve, az anyagi veszteségek mellett a települések etnikai arculata is a magyarokra nézve hátrányosan változott meg. Kettészakadt családok, vezető nélkül maradt közösségek maradtak utána.
Csehszlovákia a párizsi békekonferencián szerette volna elérni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthessék, ez ellen azonban az amerikaiak vétót emeltek. Csehszlovákia az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után szovjet nyomásra lezárta a benesi kisebbségellenes időszakot. Az 1948. október 25-ei törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat 1954-ben érvénytelenítették, ugyanakkor a Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után nem tűzte napirendre sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam.
Megemlékezés a közmédián
A magyar Országgyűlés 2012. december 3-án a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját, április 12-ét ellenszavazat nélkül országgyűlési emléknappá nyilvánította. A felvidéki magyarok második világháborút követő kálváriájáról február 28-án, vasárnap délután a közmédiában is megemlékeznek: 13.20-tól a Duna World felvételről közvetíti a napokban Révkomáromban tartott megemlékezést. A református templomban Fazekas László püspök hirdetett igét.
14.20-tól pedig Bartók Csaba kétrészes dokumentumfilmjét vetítik. Az Egy tollvonás, egy nép sorsa című kordokumentum a csehszlovák-magyar lakosságcserének állít emléket. A történet a Kassa–vidéki járásban található Perényben kezdődik, ahonnan a lakosság 75%-át telepítették ki. Az alkotóknak „utolsó percekben" sikerült még tanúkkal igazolni a szégyenteljes kort, a gyászos hónapokat.
felvidek.ma – MTI – reformatus.hu