Csonka Zsófia sportlövő, a pécsi református gyülekezet tagja pontszerző lett a londoni olimpián. A hatodik helyen végzett a női sportpisztolyosok között. A Reformátusok Lapjában még 2008-ban jelent meg egy interjú az olimpikonnal.
Csonka Zsófia a Pécsi Református Kollégium Gimnáziumában érettségizett, a pécs-belvárosi gyülekezet tagja, a magyar sportlövészet egyik reménysége. Junior Európa-bajnok volt 2003-ban, de azóta több más európai és világversenyen is szép eredményt ért el. Ott volt 2004-ben az athéni olimpián, és most ott lesz Pekingben is. Majd augusztus 10-én és 13-án szoríthatunk neki. Még itthon, a tatai edzőtáborban beszélgettünk vele.
Abban a kisvárosban, ahol én felnőttem, a lányok kézilabdázni vagy legfeljebb pingpongozni jártak. Hogy lesz valakiből, különösen egy lányból sportlövő?
Valóban érdekes, de több női sportlövő van, mint férfi. Szerintem klasszikus történet az enyém: apukámmal és bátyámmal a kert végében légpuskával kezdtük, aztán 12 évvel ezelőtt a bátyámat elkísértem a lőtérre.
Ének-zene tagozatos általános iskolába járt. Hogyhogy nem zenész lett?
Kedves zongoratanáromban felmerült egyszer a gondolat, hogy a művészeti tagozat sorait erősítsem. Ekkor 9-10 éves lehettem, és egészen egyszerűen lámpalázas voltam, ha több ember előtt kellett zongoráznom. Nem tudtam, hogy felvételire indulok aznap délután, ez a játékom előtt közvetlenül derült ki, így mondanom sem kell, milyen „remekül" sikerült. Az átvétel így természetesen elmaradt, amit utólag nem bánok. A zene szeretete nálunk családi vonás, én négy hangszeren játszom, így töretlen a szerelem. Nálunk nem telhet el ünnep közös zenélés, éneklés nélkül. Ki-ki saját hangszerén ad elő valamit, vagy kamarazeneszerű produkciókkal szórakoztatjuk egymást. Ez az én – bár nem nagyközönségnek szóló – zenészéletem.
Nem sikerült a művészeti pályán elindulnia, de ennek ellenére, vagy éppen ezért esztétika szakon kezdte meg tanulmányait a Pécsi Tudományegyetemen. Tetten érhető az esztétika a lövészetben?
A 18. században készült úgynevezett vadásztáblákat lehetne megemlíteni példaként. Ezek művészi értéket hordoznak, hiszen gyakorlatilag festmények, viszont azt a célt szolgálják, hogy a lövő eltalálja rajtuk a bejelölt pontot, például a megfestett vadkan szívét. Ez természetesen ellentmondás, hisz a művészet a végtelennek és a gyönyörködtetés céljával készül, de amiatt, hogy céltábla is egyben, nemcsak a festmény maga, hanem az esztétikai érték is megsemmisül.
Vannak sportágak, például a torna, ahol esztétikai szempontok alapján bírálják el a teljesítményt, de akár egy csapatsportban is a szép jelzővel illetünk egy-egy közös megmozdulást.
Amíg egy tornász gyakorlata egyértelműen esztétikai tartalommal rendelkezik egy külső szemlélő számára is, addig talán egy laikus szemében az egymás mellett álló lövészek ugyanazt csinálják: felemelik a kezüket és lőnek. Egy gyakorlott szem vagy egy türelmesebb néző azonban észleli a különbséget, ami azonban már hordozza magában a vonzó, tekintetet megfogó tulajdonságokat: feltéve, hogy van kisugárzása a sportolónak, és ha tükröződik rajta az a belső és külső egység, az a harmonikus állapot, amiben épp a lőállásban van.
Az, hogy végül sportlövő lett, valamiféle vonzalmat is jelent a fegyverekhez?
Kategorikusan kijelenthetem, hogy nincs vonzalmam a fegyverek iránt, de persze érthető a felvetés. Iszom is a levét: az iskolában jutalomként mindig fegyverenciklopédiákat kaptam. Az elsőnél még mosolyogtam, a másodiknál már sírni szerettem volna, mert engem nem érdekelnek. Sokkal jobban örültem például a Református Iskolák Művészeti Triatlonján a művészettörténeti kategóriában elért harmadik helyezésért kapott művészeti enciklopédiának. A fegyverekkel foglalkozó könyvek édesapám polcát gazdagítják.
Akkor nyilván nem is vadászik.
Nem, nem. Inkább a legyet is kihajtom a szobából, minthogy agyoncsapjam.
Milyen személyiség a jó lövő?
Nagyon zárt, belső küzdelem zajlik. Azt hiszem, ebben találtam meg a lövészet szépségét. Érdekes ez, mert alapvetően nagyon gyakorlatias vagyok, inkább a dinamikus tevékenységeket kedvelem. Ezzel szemben a lövészet a legmonotonabb és legstatikusabb cselekvések egyike. Mégis pontosan ez volt szimpatikus, mert egy olyan belső küzdelemre van lehetőség, ami igazából az élet nagy küzdelmeit példázza, egyfajta esszenciaként. Nem igazán szeretem azokat a sportokat, ahol direkt harc folyik két ember között. Én önmagamat akarom legyőzni a lőállásban, ahogy az élet más területein is önmagamból szeretném kihozni a többet, a jobbat, a következő lépcsőre lépés lehetőségét. És hogy mi kell ehhez? Önismeret, önbizalom, hit, pozitív hozzáállás, kiegyensúlyozottság.
Tehát kívülről statikus, valójában belülről egy nagyon is dinamikus folyamatról van szó.
Egy döntőben – miközben mozdulatlanul állunk és stabilan tartjuk a fegyvert – a ránk nehezedő stressz miatt a testünkben valós fizikai változások történnek: a pulzus megközelíti akár a kétszázas értéket, adott esetben valóban beremeg egy-két testrészünk az izgalomtól. De nekünk muszáj ezt leküzdeni, és csak arra koncentrálni, hogy a találatunk a lehető legpontosabb legyen. Nagyon nehéz ez a belső küzdelem, hisz míg egy dinamikus sportágban az izgalom nagyobb teljesítményre ösztönözhet, addig nekünk a test belső változásait is agyban, lélekben kell lerendezni, mozdulatlan állapotban.
A keresztyén hit hogyan tud hozzájárulni ehhez a teljesítményéhez?
Igazából akkor látom ennek a hatalmas előnyét és hasznát az életemben, amikor egy olyan emberrel beszélek, akinek nincs meg ez a támasza. ő azt mondja, hogy Isten az ember által kitalált magyarázat a történésekre, önmaga megnyugtatására. Pedig nekem ez természetes állapot, én ebbe születtem bele, kezdettől fogva láttam az égi vezetést a családom példáin keresztül, utána pedig a saját életemben. Megtapasztaltam, hogy számon tartanak, kézen fognak, vezetnek. Az én hozzáállásomnak ez az alapja, a hitem.
Igaly Diána a legutóbbi olimpián 39 évesen lett bajnok Athénban, de más neves sportlövők is idősebb korukban érnek el komoly eredményeket. Míg más sportágakban a kor előrehaladtával kiöregszik, addig itt egyre jobb lesz az ember?
Ez kapcsolódik az eddig mondottakhoz. Mert jól példázza, hogy az egyre idősebb emberben egyre több dolog tisztázódik, pontosabb önismerettel rendelkezik, érettebb személyiség. Szerintem ez az egyetlen magyarázat, hiszen a testi kondíció fiatalabb korban a jobb. Persze, kell erő, hogy fel tudja emelni a fegyvert, kell állóképesség, hogy több órát tudjon állni, hogy el tudja viselni a meleget, a magas páratartalmat, a magas pulzust és vérnyomást, de elsősorban mégis lelki-mentális küzdelem ez.
Egy internetes közösségi portálon a klubjai között van a Budapesti Olimpiáért Mozgalom is. Miért tartaná fontosnak egy magyarországi olimpia megrendezését?
Magyarország miatt tartanám fontosnak. Azt gondolom, a magyar emberek nagy része sajnos nincs tisztában azzal, hogy a világ szemében mit jelentettünk és mit jelenthetnénk, ha valós arcunkat mutatnánk neki. Jó lenne, ha egy jól sikerült budapesti olimpia visszaadná az embereknek a hitét abban, hogy nem vagyunk mi annyira szerencsétlenek, mint ahogy azt sok honfitársunk gondolja, és ezzel mintegy „plántálja" is a pesszimizmust a jövő generációiba.
Hány magyar aranyra számít az idei olimpián?
Hat-nyolcra.
Ezek közül az öné lesz az egyik?
Hát persze! Előbb-utóbb biztos. De tegyük félre a tréfát. Az elmúlt hónapok mögöttem lévő munkájából és az ebből született eredményekből kiindulva azt gondolom, hogy az élmezőnyben szereplés reális. Fontos ugyanakkor elmondani, hogy amíg egy úszó általában megússza azt, amit tőle a papírforma alapján elvárnak, addig a lövészetben ez nem annyira egyértelmű. Azon a napon, amikor én fogok versenyezni, körülbelül húsz ember abszolút esélyes arra, hogy olimpiai aranyat szerezzen.
Mégis, mivel lenne akkor elégedett?
Jó lenne, ha az élmezőnyben végeznék, körülbelül az első 15-ben. De azzal lennék a legelégedettebb, ha az első nyolc között versenyezhetnék a döntőben.
És akkor azért az érem sem kizárt.
Az előolimpián a nyolcadik helyről küzdöttem fel magamat az ezüstéremig. Ez is jól mutatja, ha sikerül döntőbe jutni, bármi megtörténhet, akár egy lövés is felülírhatja a többit.
Kiss Sándor
A cikk megjelent 2008-ban, a Reformátusok Lapja LII. évfolyamának 32. számában