Hogy, hogy nem, az angyalok megtudták, hogy a Fogarasi-havasokban fogok lezuhanni. Pedig én sokfelé jártam a hegyekbe, nemcsak nyáron, hanem télen is, és magam sem számoltam ki előre, hogy pontosan mikor, hová és milyen sorrendben fogok ellátogatni, ha az ég is úgy akarja.
Történt pedig, hogy amíg én a Vlegyászán, Radnai-havasokban, Királykőn, Retyezátban és ki tudja, még hol barangoltam, az angyalok mindannyiszor a Fogarasi-havasokban túráztak, hogy mindent jól előkészítsenek. Akkoriban már azt is sejtették, hogy majdani esésem és sok egyéb hasonló eset után én fogom megírni az Angyalok meséit. Emiatt forgott kockán a sorsom, hiszen akadt köztük nem egy, aki szerint ember fiának nem szabad kifecsegnie, amit az angyalok titkon munkálnak a világban. Úgyhogy legtöbben azt hitték, éppen miattuk kell még idejében lezuhannom.
A legbölcsebb azonban csak nevetett rajtuk magában, hiszen tudta, hogy ha valóban nekem kell megírni azokat a meséket, akkor nincs mese, minden úgy lesz, mint a mesében, és hiába mesélnek a többiek akármit, az ő meséik csak az enyéimben fognak fennmaradni.
Annyira bízott ebben, hogy merészen azt gondolta: „Ha lúd, akkor legyen kövér: egy zuhanás, az legalább nyolc méter.” Azzal fogta magát, s kiválasztott egy szédületes sziklapárkányt, még erdőhatár alatt a Fogaras egy eldugott mellékvölgyében.
Mondhatták neki a többiek, hogy jó vicc, azt is, hogy a hétszentségit, meg hogy ne kösse az angyalt a karóhoz, hiszen oda se út, se jelzés, se ösvény nem vezet, télen pedig egyenesen megközelíthetetlen – ő nem tágított.
– Elég feladat az nekem – vágott vissza –, hogy az a mesélő ne törje ki a nyakát. Hogy miként jut ide és miféleképpen fog leesni innen, az a ti dolgotok.
– Hát csak védjed! – pereltek vele a társak. – Mi aztán nem sajnálunk egy ilyen lelketlen árulót, aki nemcsak hogy kikotyogni nem átallaná a titkainkat, hanem ráadásul mesének titulálná, amit mi fáradságos munkával végzünk éjjel-nappal a világ kezdete óta. Hát nyugodt lehetsz, hogy ide fog találni, még akkor is, ha nem ide indul. És ha hétszerte különb hegymászó lenne is, teszünk róla, hogy a párkányról kicsit félrelépjen.
Azzal huss, egy szempillantás alatt ott termettek, ahol az ösvény oldalaz fent, a fővölgy meredekén, s kárörvendőn kidöntöttek néhány fenyőt, melyekre gondos kezek turistajelzéseket festettek. A hegy alatti fogadóban csak a hirtelen támadó szél fütyülését és a rettentő dörgéseket hallották, miközben sűrű villámok cikáztak a hegylábra ereszkedő sötétlila égen.
Minthogy a szakadékos mellékvölgyben szinte egymást érték a kisebb-nagyobb vízesések, az angyalok abban egyeztek meg, hogy sokkal könnyebb télen engem ide csalni, amikor a nagy hó valamelyest kitölti a szurdokot, mint hó nélkül is járható útszakaszt formálni belőle. Ez olyan sok felhőszakadást, lavinát és olvadást igényelne, hogy én addig megöregednék, s felhagynék a magashegyi túrákkal. Arról nem is beszélve, hogy közben biztosan kifecsegném a titkaikat. Úgyhogy nem törődtek, ha a fákat döntögető zivatar nyomán még mélyebbek lettek a vízmosások, s azzal sem, hogy az ár jókora kőtömböket görgetett a sziklapárkány felé.
– Hátha megugratják odalent a Mesék Nagylelkű Őrangyalát – nevettek kajánul –, s elmegy a kedve a hegyi mentéstől.
Nem tudták, hogy társuk éppen erre a sziklagörgetegre várt, s amikor a legnagyobb kőkolosszus dübörgött lefelé, bátran elé ugrott, és egyetlen szilaj lökéssel úgy penderítette a sziklapárkány alá, hogy az ott meg is akadt a keskeny patakmederben. Aztán lepallta a kezét, s elégedetten figyelte, hogy gátja mögött gyűlni kezd a víz. Egyéb dolga már nem is akadt, csak lógatta a lábát a sziklapárkányról napestig, s az angyalok emberszabású meséin tűnődött, melyekben azt mondja majd a mesélő: „egyetlen szilaj lökéssel úgy penderítette a sziklapárkány alá…”
Telt, múlt az idő, s ahogy ott üldögélt, először egy fenyőrengetegbe zarándokló hegyi-juhar-remete havazta be kifakult leveleivel, míg aztán egy reggelre az igazi hópelyhek is belepték egészen. Arra ébredt, hogy odafönn a többiek jeges sziklákat csiszolnak simára, hogy ne lehessen átmászni rajtuk, csak megkerülni lehessen őket a mellékvölgy irányában.
Nyújtózkodott, hanyatt dőlt a hóban, s ahogy a gyerekek szokták, karjait előre-hátra mozgatva, angyalnyomot hagyott maga után, amikor felkelt. Lenézett a befagyott patakra, s annyi havat szórt a jégre, hogy az ne fagyjon le fenékig, de ne is maradjon nagyon vékony.
Sok-sok mérfölddel odébb én is egy magas kőpárkányon álltam, amit a városban erkélynek hívnak, s a fehérbe öltözött világot bámulva, magamba szívtam a friss hó semmihez sem hasonlítható illatát. Bizonyára az angyalok bűvöltek el, mert úgy éreztem, mintha szállnék a távoli hegyek felé, s mihelyt eljött a száncsengős téli vakáció, tovább nem is bírtam ellenállni a vonzásuknak: irány a Fogaras.
Három barátom is velem tartott, úgyhogy az angyalok vakarhatták a fejüket: „Vajon melyik közülük a lelketlen áruló?” Kihallgatták, ki miről beszél felfele az ösvényen, s ha lehúztuk a kesztyűt, azt fürkészték, kinek az ujját koptatta el az írótoll. De bizony leshették, hiszen nemcsak hogy valamennyien tollforgatók voltunk, hanem akkoriban már billentyűkkel írtunk, úgyhogy semmi nyoma nem maradt volna ujjunkon a meséknek.
A bölcs angyal ezzel se törődött, hisz neki mindegy volt, hogy kit véd meg, a meseíró mindenképp megmenekül. A többiek viszont haragudtak rám, csak nem tudták, hogy kire, ezért elhatározták, hogy mielőtt a sziklapárkányhoz érünk, mindannyiunkat próbára tesznek.
Legjobban arra a barátomra gyanakodtak, aki már írt néhány furcsa történetet – ilyeneket, hogy Torony emelkedőben meg Kelj fel, és járj! –, legelőször tehát vele próbálkoztak. Mikor megálltunk elemózsiázni, elcsenték régimódi, vadvizes székelyekre emlékeztető bicskáját, s jó mélyen becsúsztatták a hóba. Ez az én komám olyan cikornyásakat talált mondani erre, hogy „tyű, azt a füstös rézangyalát még a vadvirágos, gombaszagú…” Én az ilyet nem is folytatom. Az angyalok füle is belecsendült, s elég volt egymásra nézniük, hogy rögtön egyetértsenek: aki káromolja az angyalokat, az sohasem arról beszél, amit ők végeznek, hanem csak arról, amire tehetetlen dühében maga képtelen: például megkeresni egy bicskát.
Az angyali kísértések azután azt a barátomat tették próbára, aki akkoriban éppen filozófiát hallgatott, de valamikor teológiával kezdte, s az angyalok már előre tudták, hogy az egész falu örömére Lankás Mezejű Nyárádszentdicsőn lesz lelkész. Mikor a hiányzó turistajelzésekhez értünk a völgy meredek oldalán, éppen ő törte az utat a süppedő hóban, s az angyalok kíváncsian nézték, mit fog most tenni: észreveszi-e, mit műveltek ők ott a fenyőkkel, vagy gyanútlanul tapossa az ösvényt tovább. Ennek az én második komámnak rögtön feltűnt, hogy a jelzés eltűnt, de azt gondolta, hogy a pusztai vándorlók sem látták minden pillanatban a felhőoszlopot vagy a tűzoszlopot – példának okáért, amikor egy magasabb homokdűne eltakarta előlük azokat –, úgyhogy jelzések nélkül is tartotta az irányt, s várta, hogy majd csak felbukkan valamelyik fán az a piros háromszög.
Így történt, hogy amikor a harmadik barátomat tették próbára az angyalok, már jócskán letértünk a turistajelzésről. Jeges sziklákba akadtunk, melyeket megmászni nem lehetett, körülkerülni pedig túl sok időbe telt. Sötétedéskor el kellett döntenünk, hogy kikapaszkodunk- e a hegylábra, s azon próbáljuk meg elérni a fenti menedékházat, vagy beereszkedünk a völgybe, s ott keresünk valami járható utat. Ez az én harmadik komám hét közben réges-régi latin meg görög meséket olvasgatott, hétvégén pedig barlangok járatait böngészte. Most, miközben sikertelenül próbálta meggyújtani a karbidlámpáját, azt mondta latinul: „Tövises az út a csillagokig”, menjünk inkább lefelé. Meg hogy, miként a görögök mondják: „Cselekedj gyorsan, gondolkozz lassan!”
Az angyaloknak nem tetszettek ezek a pogány bölcselmek, s különben is azt gondolták, hogy aki vasárnaponként az alvilágban bolyong, nemigen fog angyalokról mesélni.
Ha valaki úgy véli, az angyaloknak rögtön kellett volna tudniuk, hogy én fogom megírni a meséiket, annak elárulom, hogy akkoriban erről még magam sem tudtam, úgyhogy mégiscsak az angyalok derítették ki elsőként. Figyelték, hogy önként elől megyek a szakadékvölgyön lefelé, s tetszett nekik, hogy a behavazott vízmosásoknál – melyeket úgy vettem észre a sötétben, hogy a madzagon magam előtt csúsztatott vizesüveg ott hirtelen eltűnt – igyekszem a többieknek is járható lépcsőket hagyni a hóban. Úgyhogy amikor rátaláltam a sziklaerkélyre, ahol legalább letehettük a hátizsákot, s a vén hegyi juharról tördelt száraz ágakból tüzet rakhattunk, már nem voltak biztosak benne, hogy le akarnak lökni.
Lépésnyire az erkély szélétől vonalat húztam a hóba, s mondtam a társaknak, hogy azon túl egyetlen nyomot sem akarok látni. Az angyalok összenéztek, és határőrökként felsorakoztak azon a vonalon. A társak erre a tűz mellé telepedtek a hegy felőli oldalon, ahol nekem már nem maradt hely.
Így kerültem éppen én a védvonal másik oldalára. Az angyalok kétségbeesetten nézték, hogy csak egyedül állok ott, sehol sincs a védelmemre kelt, legbölcsebb társuk. Mikor a szemembe csapó füst elől önkéntelenül léptem egyet hátra, úgy eltűntem az emberek és angyalok szeme elől, mint a madzagra kötözött palack a vízmosások peremén. Csak rajtam nem volt madzag.
A Mesék Nagylelkű Őrangyala akkor már a Fogarasi-havasok legmagasabb csúcsán várta a többieket, hogy visszainduljanak a felső világba. Hátára feküdt, s ahogy a gyerekek szokták, előre-hátra mozgatta karjait, hogy angyalnyomot hagyjon maga után, amikor felkel. Nézte, hogy a csillagok úgy sorakoznak az égen, mint kisiskolások számológépén a golyóbisok. Ellenőrizte rajtuk a sziklapárkány alatti jég vastagságáról végzett számításokat, aztán megint az angyalok emberszabású meséin tűnődött, melyekben azt mondja majd a mesélő: „A jég nem lehetett olyan vastag, hogy nyolc méter zuhanás után is megbírjon, különben összetörtem volna rajta. De nem is lehetett olyan vékony, hogy könnyen átszakítsam, különben a patakmeder kövein zúzom halálra magam. A sziklatömb mögött meggyűlt víz egymagában nem lett volna elég, hogy megússzam az esést. De éppen elég volt arra, hogy a táblákra hasadt jég lassított lemerülése egyetlen karcolás nélkül kifogjon – s itt az angyal megint a csillaggolyókra nézett –, pontosan másfélszer puhábban, mint egy kifeszített biztonsági háló.”
Berszán István: Angyalok meséi
Szabó Zelmira rajzaival
Koinónia, 2011