„...nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén." (1Pét 1, 18-19)
Nagy volt az ára. Nagyon nagy. Nem harminc ezüst, hanem sokkal több.
Kevés és sok, kevesebb és több: alkalmatlan szavak. Nem is lehet emberi keretek közé helyezni, illusztrálni azt, mit jelentett Krisztus szenvedése és váltsághalála. Nem lehet elég jó hasonlatokkal leírni, mekkora is a jelentőség!
„Drága vér”: milyen furcsa és megfoghatatlan kép. Mennyire drága? Kinek drága?
A vér drága általában is. Drága az élet miatt, a múlandóság és törékenység miatt. Drága a megismételhetetlenség miatt. De ez a vér különösen drága volt...
Az emberileg talán legértékesebb dolgot, az aranyat, és az ezüstöt; gyakorlatilag a pénzt, a földi kincseket veszendő dolgokhoz hasonlítja az apostol. Veszendő, azaz romlékony, mulandó, pusztulásra ítélt dolog az ezüst, az arany. Az a kincs, amiért ölnek és sok-sok vért ontottak és ontanak ma is. Sok áldozatot hoz az ember, hogy sok aranya és ezüstje legyen: minden, ami igazán értékes, ami biztonságot, hatalmat ad. De mindez csak olyan kincs, amit elemészthet az idő, aminek az értéke változhat, elveszhet, ellophatják. Ezek az anyagok ritkaságuk miatt értékesek, mégis teljesen e világhoz kötöttek. Sok mindenre alkalmas a pénz, a jelentős anyagi fedezet, de egyre biztos nem: az üdvösség megszerzésére, az ember bűneiért járó büntetés megfizetésére.
Jézus Krisztus, mint tökéletes áldozat, mint szeplőtelen, hibátlan Bárány odaadta az életét: és ez volt az ár. Az ókori gondolkodás szerint a vérben van az élet, és ha értünk folyt ki a vére, akkor értünk adta az életét. Egy tökéletes, hibátlan élet a bűnösökért, érted és értem. Ez az a tény, amivel szembesülhetünk, és amiért hálásak lehetünk ezen az ünnepen.
Krisztust nagycsütörtökön elfogják, nagypénteken halálra ítélik és kivégzik. Meghal. Leveszik a keresztről, sírba teszik. Ellenségei örülnek. Elégtételt vesznek a farizeusok is, hiszen ha valóban Isten fia lett volna, leszállt volna a keresztről. Ha pedig nem volt az, de azt hirdette magáról, méltó volt a halálra. A tanítványok szétszéledve, zavar, káosz, félelem és kétségbeesés uralkodik mindenkiben.
Nagyszombaton Jézus teste a sírban fekszik. Eközben tanítványai szétszéledve rettegnek, összezavarodva találgatnak, hogyan történhetett meg ez az egész a Mesterrel. A főpapok és írástudók őrséget helyeznek Jézus sírja elé, le is pecsételik azt, nehogy tanítványai ellopva a testét azt hazudják, hogy feltámadt. Felesleges emberi aggódás, tépelődés és felesleges emberi igyekezetek... És mindeközben csend, nagy csend.
A távolban azonban hallani valami halk morajlást. Győzelmi dal, diadalének szűrődik. E nagy csendet csakhamar a feltámadás reggele töri meg. Az Atya feltámasztja a Fiút a halálból. Teljes diadal a halál fölött. Krisztus halála nem vége, hanem csodálatos kezdete a történetnek.
„Mert megölhették hitvány zsoldosok,
És megszűnhetett dobogni szíve,
Harmadnapon legyőzte a halált,
Et resurrexit tertia die.”
(Pilinszky János)
Thoma Anita, fotó: Kiss Sándor
A szerző a gazdagréti református gyülekezet beosztott lelkésze.