Bölcskei Gusztáv püspök, a Zsinat lelkészi elnöke, Kiss Áron egykori egyházkerületének mai lelkészi vezetője nem csupán Kossuth papjaként, Isten és a szabadságharc ügyének egyaránt elkötelezett papi személyiségeként mutatta be Kiss Áront, hanem a beszédét záró imádságnak volt egy nagyon időszerű, nagyon „huszonegyedik századi” mondata is: „Kérjük a mindenható kegyelem Istenét, oltalmazza meg ezt a szobrot. (…) Fordítsa az Úr orcáját erre az alkotásra.” Ma, amikor annyi szent helyet, szent ügyeknek elkötelezett emlékművet, síremléket, szobrot gyaláznak meg garázda kezek, valóban szükséges és fontos oltalmat kérni minden új alkotásra.
A szoboravatás második szónoka O’sváth György tiszteletbeli nagykövet, Kiss Áron „legkülönb dédunokája”, Antall József barátja és személyes tanácsadója volt, aki Budapest és Brüsszel közt ingázva számtalan értékmentő-értékmegőrző, magyarság-gazdagító szolgálatra vállalkozik. O’sváth György rövid áttekintésében vázolta az egykori debreceni püspök ároni, azaz sok generációs papi családjának történetét, s azt az életutat, amelynek során Kiss Áron egyszerre szolgálta a nemzet és a reformátusság ügyét.
Pátriárkának is joggal nevezhetjük őt, hiszen 1815-től 1908-ig terjedő, hosszú és küzdelmes élete Kisnaményban, Szatmárban és Sárospatakon folytatatott tanulmányai után mindvégig bővelkedett kalandos fordulatokban. Negyvennyolcas helytállása, karddal felövezetten szószékre lépése miatt először halálra ítélték, a bitófától a szeszélyes Haynau (birtokszomszédja) – de végső soron Isten – kegyelme mentette meg. Így is élete végéig az aradi tizenhárom lelki rokonának, testvérének érezte magát, legendás botján az ő kifaragott arcképük látható. Az is meglehetősen szokatlan, hogy a kilencvenkét éves korában bekövetkezett haláláig viselt püspöki tisztet idős fejjel, hetvenhét évesen nyerte el.
A róla írott számtalan nekrológ egyikében ezt olvashatjuk: „Volt benne valami, ami János apostolra emlékeztetett: galambősz, kék szemű aggastyán, aki egy rég eltűnt világból, kihalt emberöltőből maradt itt, hogy folyvást békességre intse és szelíden pásztorolja a kései unokákat. Mint püspök, nem annyira hadvezér, bíró, vaskezű adminisztrátor vagy lángszavú próféta volt, mint inkább – patriárka, akinek remegő ajka csak imádkozni, reszkető keze csak áldani tudott. Körülötte zúgott a vihar, és összecsaptak a szenvedélyek: ő mindig fölöttük állott, és bölcs intelmeivel, szelíd dorgálásaival, vagy éppen könnyeivel szakadatlanul csitított, és emelte a lelkeket – fölfelé.”
Ehhez a Jókai tollára méltó, szép és romantikus jellemzéshez tegyünk azért hozzá legalább három realitást: egyetemmé akarta fejleszteni a debreceni főiskolát, fontos szerepe volt a gályarabok emlékoszlopának felállításában, amelynek avató beszédét is ő mondta, s 1881-ben megjelentette „A 16. században tartott magyar református zsinatok végzései” című, egyháztörténet-írásunk számára fontos forráskiadását.
Élete és nemes szolgálatai hamarosan szélesebb körben ismertté lesznek egy, a Helikon Kiadónál megjelenés alatt lévő – ugyancsak O’sváth György támogatásával, s az általa átadott dokumentum- és képanyaggal, továbbá Kiss Áron verseivel gazdagított – kiadvány jóvoltából, amelynek szerkesztője, illetve egyik szerzője Baráth Béla, a kiváló debreceni egyháztörténész.
Visszatérve a közönségkímélő rövidségében is megható és emlékezetes debreceni szoboravatóhoz: az eseményt hűsítő agapé zárta, ahol Jenei Zoltán lelkipásztor és gyülekezete látta vendégül az egybegyűlteket.
Petrőczi Éva
Fotó: ttre.hu