Judi néni unokája velünk együtt és egy régi helyi hangszerrel a kezében érkezik nagyanyjához. Nem is kell sokat nógatnunk vendéglátónkat, a tambura hangját meghallva egy népdalba kezd: „Bogyiszlói réztoronyban kilencet ütött az óra, / Nem ütött az nékem jóra, áll a babám lakodalma, / Amint arra gyüttem-möntem el, kicsi szívem szomorodott el, / Áll a babám lakodalma, sej de nem töhetök róla." Aztán a következő nótát már együtt énekeljük vele, mire mentegetőzve hozzáteszi: – Nincs ám már hangom se, Sanyikám.
Pedig dehogy nincs! Ma is szépen, tisztán cseng a nóta az igazi, régi vágású parasztasszony szájából, aki nyolcvanöt évével sajnos már az utolsók közül való nemcsak a faluban, hanem az országban is. Ezért arra kérjük, hogy a régi dolgokról meséljen nekünk. Az énekszó az ő fiatalkorában még a mindennapok része volt. Vasárnap esténként pedig több helyen is mulatságot tartottak a faluban. – Úgy vót ám régön, ha elmöntünk vasárnap délelőtt a templomba, akkor elmöhettünk este a bálba is – emlékezik vissza a régi rendre Judi néni, akinek sohasem esett nehezére az Isten házába menni.
Templomos élet
Ma is fújja még a szüleitől kiskorában megtanult imádságokat. – Este, mikor lefeküdtünk, ezt mondtuk: „Gondviselő jó Istenünk, ez éjjel is te légy velünk, te takarj be szent kezeddel, gondod rólunk, ó, ne vedd el." A röggeli imádság pedig ez vót: „Uram, szent segedelmeddel dolgainkban állj mellénk, és mennyei kegyelmeddel új kegyelmet önts belénk, hogy lelkünkkel, testünkkel dicsőségedre élhessünk, minden tehetségünkkel, Uram, tégedet szeressünk" – mondja reggel és este öregkorában is mindennap. Amikor pedig álmatlanság gyötri, éjjel is az Úrhoz fordul: – Ilyenkor mindég a családomért imádkozok, hogy a jó Isten mindönben segítse űket, lögyön velük mindön lépésükön.
Az asszony egész életében eljárt az istentiszteletre, ott volt nemcsak a délelőtti, hanem a délutáni alkalmakon is. – De most már meg vagyok öregödve, a lábaim nem bírik, most már csak itt az udvart járkálom végig – panaszolja, majd hozzáteszi, hogy a rádióban viszont meghallgatja a közvetítéseket, és kántor unokáját mindig beszámoltatja, hogy mi történt a gyülekezetben: – Mindég megkérdözöm tülle, hogy vótak-e sokan a templomba.
A templomba járáshoz kapcsolódóan egy vidám történetet is megoszt velünk. A baromfiudvaron keresztül indult volna a réztornyos templomba, amikor a kakas nekitámadt. – Hát nem ösmert meg, mert másik ruhába öltözködtem. Neköm gyütt, aztán még a szoknyámnak az alját is leszödte rólam. Disznó ronda kakas vót! Na hát aztán az lött a vége, hogy le lött vágva. Aztán nagyon jó kakaspörköltet főztem belőle. De vót olyan kakasom is, amelyik csak kerülgetött, csúnyán véllogtatta a szömeit, de azért nem mert nekömgyünni – meséli nagyokat nevetve.
Mire mönt a világ?
– De nem vót ám ilyen nagy ajándékozás, mint most van, hogy ezreket adnak az ajándékokért! Örültünk mink egy almának meg egy narancsnak is, a diót meg ezüstpapírba csomagolták, azt tötték a karácsonyfára – emlékezik vissza Judi néni a régi ünnepekre is, megjegyezve, hogy akkor még a karácsonyfa sem ért a plafonig, mégis örültek neki a gyerekek. Az idős parasztasszony úgy látja, ma hiába a nagy fa, a gazdag ajándék, nem tudnak igazán örülni se a gyerekek, se a felnőttek karácsony ünnepének, mert már mindennel el vannak telve, el vannak halmozva. Azt tapasztalja, hogy a fiatalok elmennek a faluból, a családok szétszóródnak, és a rokonságot sem tartják már az emberek – nem kíváncsi senki a másikra.
– Hát ezt hozta a nagy fejlődés, ennyire mönt a világ – panaszolja a régi öregjeink egyike. Pedig annakidején karácsonykor még templomba mentek az emberek. Útközben pedig – jövet és menet is – beszélgettek egymással. Ilyenkor abban is megállapodtak, hogy délután vagy este ki kihez megy látogatóba. – Möntünk a rokonsághoz, örültek nekünk, és amit sütöttek, a kalácsot, a költ pitét és a költ pogácsát mind elénk tették. Meg tudtuk böcsülni egymást. Az vót a szeretet.
Kiss Sándor, Kép: Nemes András
A cikk megjelent a reformátusok Lapja 2013. évi 52-53. összevont lapszámában