- Tavaly is megkérdeztem, idén is megteszem: az egyházkerület megközelítőleg hány gyülekezetébe jutott el 2009 folyamán?
- A határidőnaplóm lapjain éppen ötven gyülekezeti meghívást rögzítettem. Voltam szórványban, mint aki, ha ideje engedi, szívesen vagyok a saját gyülekezetemhez tartozó falvak templomos hívei között. Végváron jártam, mint egyházkerületünk végeinek és szórványainak jelképes közösségében, ahol a gyönyörűen felújított templom reményt sugall a felszámolódás rémületében nyugtalan magyar testvéreink számára, és az önfeladás ellen küzdők szolgálatára. Figyelmeztető Derna-Varaszó-Tataros-Kövesegyháza sorsa, hiszen a magyarlakta vidék közelsége ellenére egyre kevesebben vannak és kevesebb a fenntartó erő is.
Megfordultam templomépítők között. Sarmaságon a bányatelepiek templomszentelő istentiszteletre hívtak, és együtt örültünk a népes gyülekezet gyönyörű tornyos otthonának. Kéttucatnyi templom felújítását és megannyi lelkészlak és gyülekezeti ház rendbetételét ünnepeltük. Az imaheti szolgálatok elmélyíthették valamennyiünkben a boldog érzést, hogy a 21. század örökölt és új színekkel gazdagított ateizmusával szemben imádkozó és igehallgató népes gyülekezeteink vannak, és tevékenyen részt vesznek az egyháztól leszakadni látszó társadalom újra való visszahívásában. Találkoztam elkeseredőkkel, olyanokkal is, akik már nem tudnak bízni abban, hogy a következő nemzedékek megtarthatják anyanyelvüket, egyházukat és szülőföldjüket.
- Húsz évvel a rendszerváltás után, milyen helyzetben, állapotban talált minket, királyhágómelléki reformátusokat az új esztendő?
- Nem vagyunk könnyű helyzetben. A világból reánk áradó félelmek, nyomorúságok tetőződése a küszöbön van, és hosszadalmas apadási folyamatnak nézünk elé. Ez a jelenség önmagában nem lenne gyilkos erejű, ha a gáton olyan építők és őrizők lennének, akik megélnék és másokkal is megértetnék, hogy Istennek hatalma van a mélyben is. Dávid erről, mint saját tapasztalatról így szól: ”Lenyúlt a magasságból és felvett engem. S mélységes vizekből kihúzott engem.” (2Sám 22,17) A gáton nemcsak a csúcsvezetőknek van helyük és felelősségük, hanem minden családfőnek, minden apának és anyának, minden közösség összes tagjának. Addig semmire sem megyünk, ameddig csak a leltározással foglalkozunk. Nem elég csak megállapítani azt, hogy vannak szegények és gazdagok, nem elég méricskélni magunkat másokhoz. Nem vezet semmire sem, ameddig nem értelmezzük és alkalmazzuk a kiválasztott nép prófétájának adventi látomását, amely az akkori váradalomból mára már megvalósult volna, ha Krisztust valóban annak tekintenénk, mint Akinek mondjuk Őt. „Legyen az egyenetlen egyenessé.” (És 40,4). A mélységben lévőknek nem szabad feladniuk a küzdelmet, a magasságban lévőknek nem szabad megszédülniük. Felénk a mélység sem annyira mély, mint amennyire lehetne, és a magasság sem akkora, mint más tájakon. Józan helyzetérzékelésben könnyebben ismerhetjük fel Isten nagyon időszerű biztatását is. „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által végeztetik el…” (2Kor 12,9). Az újesztendő vízszintes kitekintésben próbákkal terhel, de függőleges viszonylatban kegyelemmel érkezik. Világosan kell látnunk és fogadnunk az Urat, Aki a mélység erőtlen állapotában, és a magasság erővesztő megtántorodásában sem hagy el bennünket, erejét bennünk és velünk viszi célhoz.
- Az eddigi építkező egyházból „testvérkező” egyházzá kell válnunk - nyilatkozta még püspökjelöltként. Mit értett ez alatt?
- Hatalmas lemaradásokat kellett egyházkerületünkben az eltelt két évtizedben behoznunk. Templomokat, közösségi otthonokat, lelkészhajlékokat építettünk, sőt utakat, missziói központokat és más intézményeket létesítettünk. A munka a legjobb közösségnevelő eszköz. Ma is szívesen emlékezünk a közös építkező napokra, az együtt elfogyasztott egytálételekre, a sokszor elfogyó anyagok pótlásának gondjaira. Ezek a lelkes seregek sajnos egyre fogyatkoznak. Sokakat a temetőbe kísértünk, másokat imádsággal és keserűséggel más hazába. A munkaterápia összetartó energiái megapadtak. Amikor testvérkező egyházról szóltam két lényeges feladatot körvonalaztam. Az első feladat az, hogy ennek az építkező korszaknak megmentsük a még megmaradt emberközi kapcsolatait, megörökítvén ennek emlékeit, szép történéseit. A másik feladat az lenne, hogy további gyülekezetépítő lépéseinket tudatos testvérszerző szolgálattal tegyük. Belső gyülekezeti valóságunkban is felfedezhetőek a hasadások. Kicsi környezetünkben is van mélység és magasság. Vannak széthúzások, külön utakra kényszerítő vélemények. Visszatetsző az, ha külföldi testvérgyülekezetet áhítunk, amikor mi sem vagyunk jóban egymással. Rossz emlékeim között tartom azt az eseményt, amikor egyik külföldi lelkész humorosan, de epés kritikával megjegyezte, hogy egyik kisvárossal kötött testvérszerződésük azzal a felismeréssel kezdődött, hogy a mieink sem ismerik egymást. Elképzelhető, hogy egy nagyobb város templomában olyanok ülnek egymás mellett, akik egymás nevét sem tudják. A testvérkezést gyülekezeti szinten kell elkezdenünk. Ma már önmagunkat rontó kegyes hazugság az, hogy örüljünk annak is, ha eljönnek a templomba. A templom ne csak gyűjtő terület legyen, ne csak névjegycserére alkalmas hely. A templom legyen szent tér, ahol egymást és önmagunkat tanuljuk megismerni, úgy, hogy Istennel ismerkedünk folyamatosan. Ilyen ismeretszerzésben megalapozott testvérkezés szerez hitelt, hogy szomszédgyülekezetek, egyházmegyék gyülekezetei és egyházkerület gyülekezetei közeledjenek egymáshoz és találkozzanak egymással. Egyházi sajtónk és a világi média is segítségül lehet, hogy többet megtudjunk egymásról. Jó lenne tudni, hogy honnan várható a segítség baj esetén, vagy hol hasznosítható az, amiben többletünk van.
- Népünk evangélizálását, a lelkészi közösség megerősítését, a sereggyűjtés esztendejének meghirdetését hangsúlyozta megválasztása utáni első nyilatkozataiban. Melyek azok a sürgős egyházkormányzati tervek, amelyeket még töredékmandátuma során meg szeretne oldani?
- Az egyház a világ része, és ez a rész szekularizálódik lendületesen és folyamatosan. Sajnos ez azzal is jár, hogy a világból a diabolikus elemek furakodnak a leghatározottabban az Isten gyermekei felé. Sok áldozatunk van. Az alázat elmaradása megtört szívek sokaságát hívta elő testi és lelki betegek sokaságával. Megkötözött foglyok vannak tudatmérgező szerek bilincseiben. Rengetegen élnek hajléktalanul az utcák mindent szabad, de kegyetlen halált lehelő kiúttalanságában. A babiloni fogság után az áldozatok állapota, az árvák és özvegyek kiszolgáltatottsága, a többieket is elbizonytalanította. Nincs ez manapság sem másként, mint Ézsaiás korában. (És 61,1-2). A próféta ilyen átkozott helyzetben ismerte fel küldetésének lényegét: „Az Úr Isten lelke van énrajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak…” Ézsaiás szegény nemzetét evangelizálja. Az igehirdetés és lelkigondozás funkcióit a betegség, a nyomorúság, a rabság és a diabolikus erők ellenébe állítja, egyedül Istenre támaszkodva. A próféta magatartása minden lelkipásztor számára példa kellene legyen. Egyházkerületünk minden szolgálata erre a testet-lelket gyógyító evangéliumi feladatra kellene tekintsen. Sajnos ettől a példától távol vagyunk. Ezért történhet meg, hogy az evangélium hirdetését megelőzi több egyébként nagyon fontos feladat, mint hívek toborzása, ingatlanok rendbetétele, egyházi javak megszerzése és sok egyéb hasonló. Az evangélium hirdetése elsődleges, és minden más csak utána következhet. Krisztus Jézus megismétli a próféta szavait, (Lk 4,18-19) mintegy megerősítve a benne foglaltakat. Ezzel együtt az egyház újkori történetében mintha a lelkészi társadalomban nem lenne egyértelmű az evangélium hirdetésének elsődleges, mindeneket megelőző szolgálata. Fájdalommal állapíthatom meg, hogy lelkészeink elbátortalanodva, sok megaláztatás és félrevezetés közepette igyekeznek hasznosnak lenni, eredményeket felmutatni, de örökös elégedetlenség szorításában vannak. Ki kell mondanunk magunk felett, lelkipásztori szolgálatunkra nézve, hogy „az Úr Isten lelke van” rajtunk. Rajtunk a magyar református lelkipásztoron Erdélyben, Magyarországon, a Kárpát-medencében, Európában és mindenütt a világon. A lelkipásztorok csak helyére tett identitástudattal működhetnek küldetésüknek megfelelően. Ezt a küldetés terén elvárt megerősítést kell nekünk hangsúlyoznunk, hogy bátor katonák legyünk egymás mellett a közös küzdőtéren az egyetlen cél eléréséért. El fogom mondani minden lelkipásztornak, hogy ez a küldetéstudat mindannyiunkban megelevenedik, de csak akkor marad életben és akkor éleszt, ha hűségesek maradunk Isten parancsához, azaz evangéliumot szükséges hirdetnünk a szegényeknek! Hiszem, hogy ilyen lelkipásztori szolgálatból születnek a seregek, gyülekezetenként kisebbek vagy nagyobbak. Ezek együtt lesznek az erős református közösség, határok felett, Isten országába készülve.
Fábián Tibor, Harangszó