A kisebbségi egyház és a civil társadalom című konferenciát a hat országot össze fogó CEEPLE (Conférence des Églises Protestantes des Pays Latins d'Europe), a Franciaországi Református Egyház és a Rajnai Egyház (EKIR ) szervezte Marokkóban. A május 8 és 13 között lezajlott konferencia helyszíne Marokkó fővárosában, Rabat-ban található Notre-Dame de la Paix katolikus missziós központ volt. A legtöbb latin ország képviselője, de még Németországé is, a bevándorlók, különösen az Afrikából menekülők helyzetét, a protestáns, református egyház szerepét taglalta.
E sorok írója a határontúli kisebbségi református egyházaink helyzetéről, a többségi magyar települések és a szórvány helyzetéről, a kettős állampolgárságból adódó felvidéki problémákról, a romamisszióról, s a roma szakkollégiumról beszélt Magyarország általános történelmi egyházi körképe, s az MRE intézményrendszerének, társadalmi szerepvállalásának bemutatása után.
A helyszín megválasztásában szerepet játszott az is, hogy Marokkóba jut el az Alsó-Szaharai országok menekültjeinek legtöbbje. A menekültek között vannak családok, akik 3-4 országon keresztül, akár évekig is gyalogolnak, de vannak egyedülálló férfiak és nők is, utóbbiak gyakorta több gyermeket is világra hoznak útjuk ideje alatt. Ám nem szerelem-gyerekekről van szó, hanem arról, hogy gyakori a kiszolgáltatott nők ellen elkövetett nemi erőszak, s ebből következően az AIDS is. Olykor egy-egy férfi védelme alá vesz egynémely menekült nőt, akár gyermekük is lesz, de végül a férfi mégis magára hagyja a nőt, vagy először egyedül próbál továbbszökni Európába, ami az ő szemükben maga a Paradicsom.
Marokkóban ugyanis hiába próbálják legalizálni a helyzetüket, a szándékosan bürokratikus rendszerben évekig képtelenek törvényesen rendezett státuszt elérni. Így persze munkát sem kapnak, a lakhatásért – kiszolgáltatottságukat kihasználva – a marokkóiak sok pénzt kérnek, amit ugyancsak képtelenek a fekete jövedelmükből kifizetni. Gyermekeik az állami iskolákba nem járhatnak, a magániskolákat pedig természetesen nem tudják megfizetni. Ha illegális státuszuk vagy fekete munkájuk okán összeütközésbe kerülnek a rendőrséggel, akkor az ushdai sivatagba viszik ki őket, ahol mindenféle élelem és víz nélkül magukra maradnak. Maghrebet és Marokkót azért támogatja anyagilag Európa, hogy ne engedjék ki a menekülteket (vagyis azt kéri tőlük, hogy ne tartsák be az emberi jogokat).
Muzulmánok igazgatta keresztény iskolák
Ezen a reménytelen, s egyelőre megoldhatatlan helyzeten próbál az Église Évangélique au Maroc (korábbi nevén Eglise Réformée de France) segíteni a rabati templom mellett található kicsiny missziós helyen, melyre a konferencia résztvevői is ellátogattak, s ahol a fent általánosságban leírt élettörténeteket személyesen is hallhattuk a menekült asszonyok szájából.
Anne-Laure, a CEEPLE főtitkára, Ermanno Genre az elnöke és Didier Crouzet a Franciaországi Református Egyház külkapcsolatainak képviselője, lelkész meghívták az alkalmainkra a marokkói katolikus érseket, aki elmondta, hogy az országban 30 000 keresztény, 35 millió muzulmán és 90 különféle nemzetiség él. A keresztény iskolákat muzulmánok igazgatják, de a katolikus érsek alá tartoznak. A menekültek beiskolázásáról azért nem tudnak tárgyalni az imámmal, mert szerintük vallási kérdésekben a király dönt, akivel viszont ők nem jogosultak tárgyalni. Elmesélésük szerint a Vatikán figyelmén kívül esnek az észak-afrikai országok katolikus érsekségei, tehát onnan sem érkezik munkájukhoz segítség.
Jean-Luc Marc a korábbi marokkói református lelkész most az ALCESDAM képviseletében beszélt. Az erózió, a szárazság és a sivatagosodás ellen küzdő szervezet nagy társadalmi elismerést, valamint az agrárminisztérium és a Mohamed V Alapítvány támogatását élvezi. A marokkói társadalomban az egyház nagyon fontos tényező, s fontosnak tartják a társadalom életében való aktív, segítő részvételt (a hitéleti kérdésektől különválasztva is). A projekt 27 éve működik, az oázisok lakossága („haszontalan Marokkó") ugyanis letűnőben van: 14 éve nem volt eső, a föld rendkívül sós, a kutak kiszáradtak, gomba támadta meg a pálmafákat. Ám az agronómusok a gomba ellen rezisztens fajtákat termesztettek ki, a kutakat fenntartható módon működtetik. Az oázisok újraéledésével lakóik is visszatértek, a nők életszervezésére óvodákat hoztak létre, s a datolyák állati petéktől való megtisztítására fertőtlenítőberendezést állítottak fel.
Az olasz, a spanyol és a német képviselő a bevándorlási kérdést az egyházra (is) nehezülő legfontosabb feladatnak tekintette annál is inkább, mert a francia határlezárások miatt ezekre az országokra még nagyobb szelet hárul. Olaszországban a Palermói Valdens Egyház 1861-ben jött létre, s a bevándorlók gyerekeit fogadó első iskola a valdensek által alapított iskola volt. A menekültek helyzete azonban gyakorta nem oldódik meg a jogszabályok által előírt idő alatt, emiatt továbbvándorolnak Svájc fele. Svájc viszont a dublini egyezményre hivatkozik, miszerint az első érintett országban kell kérni a menekültstátuszt; Svájc – s svájci kollégák beszámolói alapján - ezzel odázza el a helyzet megoldását (miközben a genfi menekültügyi egyezmény is él).
Zöld kakasok
Németország részéről Marcus Schaefer a gazdaság az életért, valamint a „zöld kakas" programról számolt be: a német egyházközségek odafigyelnek arra, hogy milyen energiákat használnak; használnak-e zöld energiát. Szó esett a börtönmisszióról, a romapasztorációról, a protestáns, katolikus és zsidó hittanórákról (Elzászban). Végezetül a protestáns egyház önmeghatározásaként megfogalmazódott, hogy ott kellene láthatóvá válnunk, ahol nem szólhatunk (s nem ott, ahol egyébként is módunk van szólni).
Karen Smith amerikai baptista lelkipásztor vezetésével meglátogattunk a Közép-Atlasz vidékén fekvő, mindentől elzárt, mesterségesen felépített üdülőfalut és egyetemvárost, Ifrant, ahol a vallástudomány ottani oktatóival találkozhattunk a luxusfelszerelésekkel ellátott egyetemi tárgyalóban. A térség módosabb állampolgárainak gyermekeit elsősorban vállalatvezetőknek, az államigazgatás magasabb beosztásaira kiképző, Clinton által is támogatott college/egyetem nemzetközi akkreditációja jelenleg folyamatban van. A várostól néhány kilométerre ellátogattunk Tamilatba, egy kis hegyi pásztorfaluba, ahol a pásztorok családjai tulajdonjog nélkül épített vályogházakban laknak, s szőnyegszövéssel keresik kenyerüket az amerikai misszió által grundolt Hand in Hand Alapítvány támogatásával, akik iskolát (osztálytermet) is építettek a közelben a pásztorok addig iskolázatlan gyermekeinek. Tamilat és Ifrane kontrasztja szembetűnő volt.
Summa summarum: talán a rövid körkép is láttatja az olvasóval, hányféle társadalomkép él bennünk (Marokkó: „nem jó kereszténynek lenni"; Olaszország: „mindenki katolikus"; Elzász: „mindenki szélsőjobboldali", stb.). Hasonlóan eltérő képekhez kötött bennünk, vagyis hasonlóan eltérő asszociációkat kelt a „kisebbség" fogalma: kisebbség az a csoport, akik kevesen vannak; vagy olyan gondolatokat fogalmaznak meg, amelyeket a többség nem oszt. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az Egyház természetes állapota a kisebbségi állapot („az én országom nem evilágból való") a többségi lelki (olykor testi) betegségek szolgálatában.
Szöveg és képek: Sepsi Enikő