Ez az évadod is ugyanolyan keményen indult a Katona József Színházban, mint szokott?
Igen, általában évadkezdéskor három bemutatóval is készül a színház. Októberben lesz a bemutatója Ödön von Horváth A végítélet napja című darabjának, mely izgalmas krimi. A bűn és bűnhődés témakörét járja körül, erősen utalva rá, hogy ez nem emberi feladat. November végén fogjuk bemutatni Illaberek címmel részben egy 1907-es útleírás, Tonelli Sándor Ultonia című könyvének feldolgozását. Az Ultonia egy hajó volt, amely a fiumei kikötőből vitte tovább a magyar kivándorlókat Amerikába. Izgalmas műhelymunkának ígérkezik, magunk alakítjuk ki a szerepeinket az improvizációk során. Azt gondoljuk, hogy a migráció lényege, lelki gyökerei nem változtak száz év alatt sem: a magány, a honvágy, a beilleszkedés nehézségei ugyanazok. Művészileg keressük a válaszokat, hogy miért akarunk mindig elmenni Magyarországról, ha ennyire sóvárogva vágyunk vissza.
Többször nyilatkoztad, hogy a család miatt nem vállalsz bizonyos feladatokat, hogy több idő jusson rájuk, ezért nyáron is távol tartottad magad a színháztól. Ebben szerepet játszik a vallásosságod, a felvállalt konzervatív értékek vagy csak egyszerűen családcentrikus vagy?
A hitre jutásom összefügg a családom alapításával, négy gyermekünk születésével. Lehet, hogy ha nem térek meg, akkor minden másképp alakul. Valószínűleg akkor önzőbb, kevésbé családcentrikus, hűtlenebb ember lennék. Ha mélyen magamba nézek, akkor az alapvető személyiségem nem családcentrikus, mert túl sok „sérülés" ért a családdal kapcsolatban gyermekkoromtól. Tizennégy éves koromban elváltak a szüleim. Elég komoly hiányokat okoz egy emberben, ha úgy nő fel, hogy nincs meg a teljes családban való létezés tapasztalata. Én is, hogy kompenzáljam a félelmeimet és a frusztrációmat, túl hamar váltam önállóvá és önzővé. Mivel érzékeny ember vagyok, azért, hogy elkerüljem a lelki fájdalmakat, kialakult bennem, hogy csak saját magammal foglalkozzam és ne legyek felelős másokért. Talán ezért is lettem színész, mert dolgozott bennem a szeretethiány és meg akartam mutatni magam. Félreértés ne essék, egy teljesen normális polgári értelmiségi családból származom, és ugyanolyan normális a kapcsolatom a szüleimmel, mint bármelyik normális családban. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a látszat mögött a lélekben bizony egy normális válás következtében is komoly sérülések, hiányok keletkezhetnek, amelyeknek aztán egész életre kiterjedő következményei vannak.
Hogyan oldódott meg ez benned és a családodban?
A feleségem szülei nem váltak el, így neki megvannak azok a tapasztalatai, hogy milyen egy töretlen családban felnőni és élni. Kipótolja a hiányosságaimat; nagyon sokat tanultam tőle. Természetesen családfőként okoz bennem némi belső feszültséget, hogy nem vagyok természetes minta, de a hitben járás, a közös imádságok, az Istentől tanult szeretet feloldják a feszültséget. Tehát nem magától értetődően, de szeretettel fordulok a családom felé, mert Jézus megtanított rá. De ha a személyiségemet, az „óembert" nézem, akkor az valószínűleg többször menekülne ki a családból, mint ahányszor benne lenne, mert Isten nélkül félelmetes dolog a felelősségvállalás, jól szeretni meg lehetetlennek tűnik. Ráadásul a családomnak azért is nehéz velem, mert az előadások miatt egy hónapban 25-28 este nem vagyok otthon. Ezért fontos, hogy kitüntetett pillanatokat találjunk, például nyáron, amikor nincs iskola és a színházban sincs évad.
Amikor esténként elmész otthonról és színházban szerepelsz, akkor átéled, hogy Isten terve veled, hogy színész legyél?
Amikor megtértem, nagyon komolyan felvetődött bennem, hogy hitben járó ember lehet-e színész, mert ez lelkileg életveszélyes pálya. Sok emberrel beszélgettem erről, lelkészekkel is. Friss megtérőként euforikus lángban égtem, mint aki szerelmes és nem érzékeli maga körül helyesen a dolgokat. Jól írja Pál apostol, hogy az újonnan megtérők ne vállaljanak semmiféle tisztséget, fontos döntéseket hozni nem szabad ilyenkor. Emlékszem, Cseri Kálmán, a pasaréti gyülekezet korábbi lelkésze elmosolyodott, amikor szinte rárontottam a lelkészi hivatalban, neki szegezve a kérdést, hogy most akkor hagyjam ott a színészetet és legyek lelkész? Vagy mi legyen? Kálmán bácsi bölcsen nyugalomra intett. Amikor megtértem, számba vettem a múltam, papírra vetettem a bűneimet, és látnom kellett, hogy sok vétkem függött össze a szakmámmal. Pontosabban a szakmához való viszonyommal. A megtérésem előtt én is azt gondoltam, hogy a színésznek bele kell mennie az élet bugyraiba. Mindent megtapasztalni. Ugrani háló nélkül! - ez volt a mottóm. A tapasztalás művészileg gazdaggá tesz. Ettől leszek jobb színész, művész. Ma már tudom, hogy ki szokott ilyen leugrásokat javasolni. Nem Istentől való gondolat.
Le is ugrottál?
Rendesen le is ugrottam, szinte mindent kipróbáltam, ez okozta aztán azt a krízist, aminek hála Istennek a megtérés lett a vége. Ráadásul a tapasztalás nem függ össze az ábrázolás képességével. Attól, hogy magánemberként megtapasztalok valamit, nem biztos, hogy színészként el is tudom játszani hitelesen. Vannak emberek, akik tragédiák sorozatát élték át életükben, de ha felraknád őket a színpadra, képtelenek lennének eljátszani. Ugyanúgy vannak emberek, akikkel nem történnek tragédiák, mégis empátiájukkal, intelligenciájukkal meg tudják érteni a körülöttük levő világot és mások számára kifejezően elő tudják adni.
Miért nem hagytad ott mégis a színészetet, mint több megtért pályatársad?
Isten nem vezetett máshova. Amióta 14 éve megtértem, a pályámon annyi minden történt és minden arra mutatott, hogy az aratnivaló sok és a munkás kevés. Olyan helyen és helyzetben vagyok – a színházi és színészi szakmában - ahol nincs sok hívő keresztény, így általam a keresztény eszme megjelenhet. Ez nem azt jelenti, hogy próféta vagy pap vagyok és prédikálok, de a színpadon vagy filmen, akár egy-egy jelenet megbeszélése közben is lehetnek olyan gondolataim, amelyek egy Jézust nem ismerő embernek eszébe sem jutnak. És nem bigott vallásosságból vagy a Bibliára hivatkozva, hanem abból a kegyelmi ajándékból, amit kaptam: az Úrtól tanult összefüggések is teret nyerhetnek. Jézus ugye nem azt mondta, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy szabadítsd meg őket a gonosztól. A megdicsőülés hegyén sem azt mondja, hogy most itt maradunk a hegyen, hanem hogy lemegyünk a völgybe és mindenki végzi a dolgát. Én is végzem a dolgomat, sok imádsággal.
Volt-e olyan szereped, amire azt mondanád utólag: nem kellett volna elvállalni, mert rosszat tett benned?
Amiről azt gondolom, hogy kifejezetten Isten ellen irányul, azt nem vállalom el. Például nem mondtam el Charles Baudelaire A Sátán litániája című versét a Duna Tévében, melyet szerintem keresztény ember nem szavalhat el. De nem sokszor volt olyan, amit el kellett volna utasítanom. A Biblia 66 könyve is tele van olyan részletekkel, amelyek egy bigott, képmutató szemüvegen keresztül nézve nem állnák meg a helyüket semmilyen keresztyén irodalomban. Az én feladatom színészként nem az, hogy afféle ájtatos manóként kivonjam magam a képmutató „kultúrvallásosoknak" nem tetsző színművek és alkotások alól, hanem, hogy leplezetlenül megmutassam az embereknek, ami a világban van, hátha felismerik, hogy szükségük van a megváltásra. Hogy hitem szerint, az Istennel való kapcsolatomból fakadóan végezzem a munkámat, és mivel színész vagyok, az a dolgom, hogy embereket ábrázoljak: ilyeneket és olyanokat, mindazokat, akik a világban vannak, és olyan színdarabokban játsszam, amelyeknek értelmük van és céljuk. Jézust követve, hittel, imádsággal kérve Istent, hogy őrizzen meg a gonosztól, megmutassam az embereknek, milyenek is vagyunk mi teremtmények. Istennel és Isten nélkül. Az, hogy az eljátszott szerepek, színdarabok hatására mi indul el a nézőben, azt már az Úr intézi. Tehát bennem lelki értelemben nem okoz gondot semmiféle karakternek, személyiségnek az eljátszása. Szakmai vagy ízlésbeli kifogásaim persze lehetnek. Akkor van problémám, ha egy színdarabnak vagy filmnek egyértelműen az a célja, hogy Istent, Jézust bántsa, ellene uszítson. Vagy olyan dolgokat dicsőítsen, reklámozzon vagy képviseljen, amelyeket Isten egyértelműen utál, megtilt. De ezek nagyon szélsőséges írások és ebből kevés van.
Sok színházi emberrel ellentétben hangsúlyozod, hogy te a szerepeiddel nem azonosulsz, hanem játszol. Mi a különbség a kettő között?
A mással való azonosulásban mindig ott a meghasonlás is. Ha én vagyok valaki, valamilyen, és azonosulok mással, akkor ez meghasonlást okoz. Létezik azonosulás a színészetben, de az a tapasztalatom, hogy az, mivel meghasonlás, a színész számára lelkileg pusztító, negatív, a néző számára pedig zavarbaejtő, frusztráló helyzet. A művészet útja lehet a rombolás, de célja az építés kell legyen. Miklauzic Bence Parkoló című filmjében – melyet most forgatok – a szerepem Attila, a nyomozó zűrős életet él, mindenbe belekeveredik, nem tudja a problémákat kezelni, folyamatosan piál – és a történet tragédiába torkollik. Mi lenne itt az azonosulás számomra ezzel a szereppel? Kezdjek el inni? Nem az a fontos, hogy te színészként azonosulj a szereppel, hanem az a lényeg, hogy a néző azonosuljon és hitelesnek érzékelje a szerepet. A befogadó élje meg és értse meg a történet tanulságait. Az, hogy ezt a hitelességet hogyan érem el, az már tehetség és szakmai tudás kérdése. Nem lelki kérdés. Nem én vagyok az építőkocka a legóban, hanem én rakom össze az építőkockákat. Felmutatom neked, a nézőnek, hogy nézd, itt van az az épület, amit építettem neked: mit jelent ez számodra? Nem én épülök bele a legóba, mint kocka, mert akkor nem tudnék tovább építeni.
Akkor hogyan játszol?
Tudatosan, megfigyelve a világ dolgait, megfigyelve az embereket, olvasva, tájékozódva rakom össze sok kockából a szerepet, pontosan tudva, hogy az mit fog jelenteni, és mi lesz annak a hatása. Természetesen a rendező és a kollégák a külső kontroll. Inkább bátorság kell ahhoz, hogy a színész ezt úgy megvalósítsa, hogy ne érződjön rajta: ő tulajdonképpen nem az, akit látnak. De ez nem azonosulás. Azoknál a színészeknél, akik azonosulnak, komoly személyiség- és lelki problémák kezdődnek. Sok öngyilkosságnak, párkapcsolati problémának, drog- és alkoholfüggőségnek lehet ez az előzménye. Végső soron ez egy játék, ami örömet kell, hogy okozzon színésznek és nézőnek egyaránt. Gonosz dolog azon élvezkedni, ha valaki belepusztul valamibe. Azt jól tudjuk, ez kinek a passziója.
Nem vagy nagy reklámos, mégis ingyen elvállaltad, hogy A fiú című, a református egyház karácsonyi kampányfilmjében a rendőrt alakítod, miért?
Maga a szerep jelentéktelen volt színészi szempontból, de természetes volt számomra, hogy ha az egyházam feladatra hív, akkor megyek. A film és a téma feldolgozása pedig nagyon izgatott. Fontos, hogy alapvető dolgokat időről-időre újra fogalmazzunk. Gondolj bele, hogy a Biblia mekkora idő intervallumokkal és milyen sokszor fogalmazza újra ugyanazt. Mi lehet fontosabb számomra, mint hogy újra és újra az evangéliumról, a hitről beszéljek. Más kérdés, hogy kihez szólok, hogyan teszem, és annak mi a hatása, az eredménye. Ha úgy nézzük, Jézus Krisztusnál nem ismerek radikálisabb performert, egész életét botrányok kísérték, döbbenet. Egészen gyerekkorától kezdve. Földi életében szinte egyetlen momentum sem volt, amivel ne okozott volna botrányt. Tizenkét évesen elveszett: szülei egynapi járóföldre vették észre, hogy nincs a menetben. Fordítsuk ezt le mai szituációra: ma autóval, busszal közlekedünk, ez azt jelentené, hogy körülbelül 800-1000 kilométer után észrevesszük, hogy nincs meg a gyerek és nincs a baráti konvoj egyetlen autójában sem, akikkel elindultunk, mondjuk Spanyolországba. Halálra rémülten telefonálgatunk össze-vissza, végül nagy nehezen kiderítjük, hogy a Torockó téri református templomban maradt. Irány vissza. Hatalmas áldozatok, idegeskedés, hosszú utazás után, amikor végre megpillantjuk a templomban, és kérdőre vonjuk: Fiam miért tetted ezt? – akkor szinte szemtelenül az mondja: - Miért kerestetek engem? Hát nem tudjátok, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalkoznom?! – Durr... egy nagy pofon! – mondta erre hevülten az egyik idősebb testvér, amikor csoportban megbeszéltük ezt a történetet. Mi ez, ha nem botrány? Mégis Ő a Megváltó! Utólag rakódnak össze a mozaikok. A hitünkkel is így van. A fiú című film a művészet eszközeivel mondja el az evangéliumot. Furcsa, hogy támadták.
Miért lepett meg?
Mert ezen az alapon az igehirdetéseket is támadni kéne, hisz ott is számtalan mai példát és hasonlatot hoznak fel a lelkészek. Akkor meg kellene tiltani a hasonlatot, a metaforát, a példázatot a prédikációkban, merthogy „micsoda bűn a hasonlat". A fiú című film is egy metafora, egy hasonlat, egy vers képileg, aminek a segítségével az ember elgondolkodik. De ez így van több ezer éve. Az elvonatkoztatás képessége társadalmi szinten a kultúra fokmérője. A metafora, a képi gondolkodás, a művészi gondolkodás szűrője sok-sok emberben értetlenséget okozott és okoz ma is. Aztán később derült ki, hogy egy-egy mű mennyit adott hozzá az emberiséghez. Megbotránkozunk, később meg azzal példálózunk. Ilyen Jézus élete is.
Felnőtt megtérő vagy, miért pont református lettél?
Fogalmam sincs. Ez tényleg az Úr munkája. Katolikusnak kereszteltek, a feleségemmel díszletet kerestünk az esküvőnkhöz és „véletlenül" a pasaréti templomba keveredtünk. Ha az ember azt érzi, hogy hazaérkezett, akkor nem keres más hazát. Tizennégy év óta érzem, hogy a pasaréti gyülekezethez tartozom, még ha eléggé rapszodikus is a gyülekezeti jelenlétünk. A legidősebb fiam ott konfirmált és Földvári Tibor lelkész a keresztapja, akit barátunknak is tekintünk. A többiek vasárnapi iskolába járnak és csendeshétre Neszmélyre. Amikor időm engedi, én is részt veszek a gyülekezetben. Mindenféle dologba bele-bele kapok: családos napokon verset mondok vagy elmegyek bizonyságot tenni az ifi csoportokba, jótékonysági koncertet szerveztünk; egyszóval működöm, ha kész feladat elé állítanak. De sajnos az utóbbi egy-két évben nagyon töredezett a jelenlétem, pedig nagyon szeretem Horváth Gézát, az új lelkészünket, akire komoly terheket bízott az Úr, amikor átvette a gyülekezetet. Nagyon hiányzik a rendszeres közösségi lét, de a szakmám miatt kiszámíthatatlan az életünk. Imádkozom, hogy megtaláljam a helyem és a feladatom Pasaréten.
Mit jelent számodra a reformátusságod, mi az, ami örömmel, büszkeséggel tölt el, és mi az, ami esetleg nem tetszik?
Fontosnak tartom a keresztény egyházak létezését és szeretettel fordulok a testvérek felé, bármilyen felekezethez is tartoznak. De nagyon határozottan és világosan érzékelem, és megértettem, mennyire fontos, hogy én református vagyok. Nem véletlen, hogy valaki éppen református, katolikus vagy baptista gyülekezetben jut hitre. Én reformátusként, a Pasaréti Gyülekezetben születtem újjá, és ahogy a szüleimet sem tagadom meg, az egyházamat és a gyülekezetemet sem fogom. Ez fundamentum. Megismerem, átélem, képviselem és tovább örökítem, amit református eleink ránk hagytak. Hozzátéve Isten országához azokat az értékeket, amiket mi reformátusok hozzátehetünk, de tudva, hogy nincs kizárólagosság. A kezünkkel nem látunk és az orrunkkal nem sétálunk, mégis egy test részei vagyunk. A keresztény közösséghez tartozás, hitünk közösségben való megélése ugyanolyan fontos a megszentelődés útján, mint az imádság és az istentisztelet. Azonban nincsenek illúzióim az egyházakkal kapcsolatban. Ezek a „cégek", mint minden emberi szerveződés – még ha a legjobb főnők vezeti is, a legjobb szándék mellett - tele vannak gyarlósággal, viszálykodással, bűnnel, jó és rossz dolgokkal. Világi értelemben semmi különbséget nem látok a Magyar Telekom és a Magyarországi Református Egyház között, mint szervezeti és szerkezeti szerveződés. Sőt. Viszont én az MRE „cégében" dolgozom, és a legfontosabb nekem ennek a cégnek a képviselete, jó hírének megőrzése, értékének növelése. Bennem van a jobbító szándék, hogy e kereteken belül is képviseljem az Urat és a magam képességeivel és lehetőségeivel javítgassam a céges hibákat is. Például, hogy szeretettel megnyugtassam azokat a testvéreket, akik félnek – és igyekeznek másoktól ellesni, hogy milyen egy jó keresztény - hogy Jézusban a hitben járás útja nem úgy működik, mint a világban: nincs olyan, hogy „legjobb református", sem olyan, hogy „legjobb gyülekezeti tag". Az bizonyára az Úr huncutsága, hogy Őbenne hinni nem azt jelenti, hogy a református testvéreknek olyannak kell lenniük, mint a meszelt falnak.
Hanem milyennek?
Bizony nagyon sokfélének. Miután más és más képességet kap mindenki, ezért ezeket a különböző talentumokat kell kinek-kinek az egyházi és gyülekezeti keretek között, de bátran, őszintén és igaz hittel képviselni. Soha nem hagynám el a református egyházat, mert Isten itt szólított meg. És az a szeretet, ami Isten felé és a reformátusok felé bennem van, elfed minden dogmát, bigottságot, hazugságot, erőszakosságot. Sajnálom, hogy A fiú kapcsán felhördültek az atyák, de a filmnek ezer szálon jó következménye lett. Közhely, hogy hibák mindig lesznek és bizony tévedni is fogunk, sőt rosszat is cselekszünk, de Isten mindent kipótol, kijavít, elfed, ha valóságos hittel, alázattal közelítünk, és nem a magunk okosságán pöffeszkedünk. Ha hálás szívvel kérjük az Atyát, akkor kézen fog és visszavezet bennünket a keskeny útra, mint ahogy megszámlálhatatlan esetben tette. És mindenkit máshogyan, mert mindenkinek másmilyen a keze. Lehet, hogy valaki úgy találja meg a békességét, ha nagyon szigorú keretek között él, valaki más a szüntelen cselekvésben, a harmadik pedig olyanná lesz, mint a környezete. De szeretetben fogadjuk el, hogy nem mindenkit egyforma módon vezet az Úr. Még akkor is, ha az a másik nagyon különbözik az elképzeléseinktől. Különbözőek vagyunk, más a személyiségünk, a habitusunk. De a hit, Krisztus szeretete megtart minket és megtartja az egyházat.
A református egyház létrehozta az Egyházi Jövőkép Bizottságot, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, milyen úton haladjon tovább. Van-e valamilyen ideálképed az egyházról, és hogyan kéne ehhez változnia?
Az első gondolatom az, hogy ez teljesen értelmetlen. Hitem és meggyőződésem, hogy hiába találunk ki stratégiákat, az egyetlen dolog, ami számít, az a hitelesség és a valódi hit. A Krisztusról szóló tiszta evangélium, aminek kottája a Biblia, hangszerei az újjászületett testvérek. Ha valaki bátran feláll és elkezd hittel beszélni, attól, amit a Szentlélek a szájába ad, a hallgatók szívében is megszólal az Úr. Ettől lesz több testvér, több gyülekezeti tag. Igazi, hiteles, hitben járó pásztorok, igehirdetők, evangelizátorok, diakónusok, presbiterek kellenek és kész. Az Úr ugyanis vezet és még a stratégiát is megtervezi, csak nem feltétlenül úgy, ahogy mi gondolnánk. Ha egy református templomban az igazán mélyen hívő lelkész hitelesen képviseli a Megváltóját, az evangéliumot, ott egyszerre csak sokan lesznek, és akkor lesz egyház. Körbe lehet nézni az országban; ahol igazán hiteles a pásztor, ott növekedik a gyülekezet, ahol meg bigottság van, ott elporlad. Nem hiszem, hogy lehet egyházat vagy missziót marketingalapon szervezni. Az megtörténhet, hogy valakit a hite arra indít, hogy elvonuljon az őserdőbe és Jézusról beszéljen a bennszülötteknek, ők pedig hitre jutnak. De úgy nem lehet, hogy egy bizottság kimondja, hogy most misszió van az őserdőben és menni kell. Akkor a misszionárius úgyis fázni fog, vagy melege lesz, vagy megbetegszik és semmi sem sikerül neki. Az emberi okoskodástól az egyház ugyanígy fázni fog vagy izzadni. Nyavalyogni fog, idegesítő lesz, megbetegszik és hiteltelenné válik. Vizsgáljuk meg a saját hitre jutásunkat: ki az, aki saját magától, saját döntésből lett hívő keresztény, pusztán attól, hogy tanulmányozta a vallásokat? Senki. Tréfásan utalva, arra az elhíresült liberális gondolatra, miszerint „Ha majd felnő a gyerek, akkor eldönti, hogy milyen vallású lesz..." – vajon ki az, aki a kereszténység mellett döntene? Senki. Mert, amit Isten elénk tár a Bibliában, az kényelmetlen. Jézus egész lénye, cselekedetei, gondolatai, tanítása ellenkezik az ember alapvető természetével, logikájával és kényelemszeretetével. Mert nem emberi, hanem isteni! Mi pedig ezt az isteni természetet és logikát szeretnénk egyházi jövőkép formájában becsatornázni? Ha arra az Atyára tekintek, akit én Jézusban megismertem, akkor eszembe sem jut jövőképet tervezni, hanem megállok, és nyitott szívvel megkérdezem: – Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? A következő órában...
Névjegy
Az 1969-ben született Rajkai Zoltán 1993-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a budapesti Katona József Színház tagja. Több száz színdarabban, filmben tűnt fel sokoldalú alakításával, keresett szinkronszínész (Mickey egér az ő hangján szólal meg, legújabban a Hannibál című sorozatban hallani). Nős, négy gyermek édesapja. A pasaréti református gyülekezet tagja.
Sindelyes Dóra
Fotó: Horváth Szabolcs