A horizont mély sötétségbe öltözött. Csend van, a szemek kapaszkodó után kutatnak, majd a pásztázás után, eredménytelenül, megtörten csuklanak vissza önmagukba. Az éjszaka kapuja lakat alatt van, bódító tompaságát semmi sem töri meg. Hátborzongató, hogy se fönt, se lent, sem közel, sem távol nincs mit nézni. Az uralkodó sötét szegletében felhangzik egy dallam: „Várlak Uram azért, reménykedő szívvel, Miként a vigyázó virradást vár éjjel; Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel, Hogy szolgálhassalak serényebb elmével.” (226. dicséret)
Az adventi koszorún a gyertyák a fény ébresztését, a világosság térnyerését is jelentik. Egy újabb gyertya meggyújtása a fény hatókörének kiterjesztését jelenti. Goethe, a világhírű költő utolsó szavai így hangoztak: „Mehr licht!” –vagyis „Több fényt!” Felvéve a kesztyűt, egy apró fényponttal megbontható a sötétség seregeinek rendje, hogy oszoljon végre a homály. Ahogyan a virrasztó a napfelkeltét várja, úgy az adventi gyertyaláng addig őrködik az éjben, amíg az igazi fény, az igazi világosság meg nem érkezik.
J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura c. hőseposzában a jó és a rossz, a fény és a sötétség örök harca került feldolgozásra. Peter Jackson rendező különleges beleérzéssel ragadta meg a trilógiát, amikor vászonra álmodta a művet. A Két Torony egyik epizódjában a következőkre lehetünk figyelmesek. A gonosz seregei egész Középföldét elözönlötték, az ellenállók a Helm-szurdokba menekülnek, hogy a bevehetetlen Kürtvárban vészeljék át a támadást. Gandalf ellovagol Keselyüstök hátán, hogy megpróbáljon az utolsó percben még erősítést hozni. A filmben ezzel a mondattal búcsúzik: „ A hajnal első sugaraival érkezem!” A csata valóban napkeltekor vesz majd fordulatot, amikor a vakítóan csillogó sugarak fokozatosan birtokba veszik a harcmezőt és a fényár nyomában kibontakoznak a felmentő sereg vonalai. Göncz Árpád fordításában az események irányváltásának összegzése így hangzik: „A fény felszökkent az égre. Az éjszaka eltávozott.”
A fény fizikai tulajdonságairól és biológiai hatásáról sokat tudunk. A szemünk retináján keresztül, a csapokat és a pálcikákat ingerli, így éri el az agyunkban a világosság érzetét. A sötét gondolatokkal küzdő embereket fényterápiára küldik, hogy derűsebben tudjanak a jövőbe tekinteni. A csillagközi távolságokat fényévekben mérjük. Az érzékelhető elektromágneses sugárzás mellett az infravörös és ultraibolya tartomány szabad szemmel ugyan nem látható, de ismert a számunkra. A fizikusokat mindezeken túl a fény részecske és hullám természetének dualitása ejti rabul.
Vajon ilyen gazdagon válogathatunk az ismereteink tárházából, ha a fény lelki oldalát kellene megvilágítanunk? János evangélista prológusában a fény, a világosság megjelenéseként értelmezi Jézusnak az e világba történő érkezését, testet öltését. Bár Jézus hátrahagyta minden dicsőségét, a sorok között ott van az emberi mivoltnál több, a földi minőségnél magasabbrendű, aminek elegyedése, feloldódása a keresztre feszítés árán sem mehetett végbe: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” Jézus egyértelműen tanít a világosság és a sötétség elkülönüléséről: „Nekünk – amíg nappal van – annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat.” (Jn 9,4) Ez az éjszaka pedig nem sokáig várat magára. A Gecsemané-kertben, a lobogó fáklyák fénykörében, a júdáscsók pecsétjével arcán, Jézus megnevezi azoknak a mozgatóját, akik kezüket rávetik az Emberfiára: „De ez a ti órátok, a sötétség hatalmának ideje.” (Luk 22,53c)
Aki a világot sötétségbe akarja borítani, valós tapasztalatokkal és emlékekkel rendelkezik a Fényről. Ő volt a fényes hajnalcsillag, aki tökéletesen szép volt, az istenfiak mintaképe, jáspissal, zafírral, karbunkulussal és smaragddal ékesített, de megrészegítette hatalma és az önimádat bűnébe esett. A teremtmény voltát egy szintre akarta állítani teremtőjével, hogy az ő fénye legyen az emberek világossága. Nietzsche ezt a lelkiállapotot Az így szólt Zarathrusta című művében a következőképpen fogalmazta meg: „Fény vagyok: ó, bár inkább éjszaka lennék! De az én egyedülvalóságom éppen abban áll, hogy fény vesz körül mindenünnen. Ó, bár inkább sötét lennék és éjszakai! Mily mohón rászívnám magam a fény emlőire! És még titeket is áldanálak, aprócska szikracsillagok és világító bogarak ott fenn a magasban – és boldog lennék fény-ajándékotokért. Ám én a saját fényemben élek, és visszahörpölöm magamba a belőlem kicsapó lángokat. Nem ismerem az elfogadás örömét, s gyakorta álmodom arról, hogy még lopni is nyilván jobb lehet, mint elfogadni.”
Sikerült a hazugság atyjának meglopnia, s így a vágyott éjszakába magával ragadnia az embert. Gustave Doré: A lázadó angyalok bukása c. képén jól látható, hogyan távolodnak a fény forrásától és süllyednek egyre lejjebb, fekete masszává oldódva a kitaszított angyali seregek. Íme, az Ő kreációja a bukott ember, aki Lucifer, a fényhozó káprázatában él. A világosság angyalának öltözve, hamis tüzeket, vágyakat, kívánságokat keltve vezeti a ma emberét is tévútra. Nem csak a fizikának kell különbséget tennie a fény kettős természetét illetően, hanem nekünk, keresztyéneknek is, akik a karácsonyváró pompa, izzóáradat és fényár közepette meggyújtjuk templomainkban, főtereinken, otthonainkban az adventi koszorú gyertyáit.
Az imbolygó fénypontok a leszállópálya aszfaltján hozzásegíthetik az utasszállító repülőgép pilótáit, hogy rossz látási viszonyok vagy műszaki hiba esetén baj nélkül célba érkezzenek. Viszont ugyanez a fény jöhet egy vallatólámpa izzójából, de akár félre is vezetheti a bolyongó Jancsi és Juliskát, ha nem is a mesebeli erdőben, de a mai nagyvárosi betondzsungelben igen. Az ünnep fényeivel megvilágított élet más színben tűnik fel. A hamis ragyogás kultusza, az álvilágosság megtévesztő hatása a karácsonyi tünemény elvesztésével járhat. Nem keressük, és nem hiányoljuk az igazi világosságot, mert azt hisszük, hogy a birtokában vagyunk. Hamvas Béla szerint a görög szellemiség megszívlelendő bölcsességgel rendelkezik a fényről. „Ha az ember a Földközi-tengertől észak felé utazik, és a Karszton áthalad, azt tapasztalja, hogy a levegő elsötétedik. Ez a borulás néhány perc alatt történik, mialatt a vonat áthalad azon a láthatatlan határon, mely a déli tengert a kontinenstől elválasztja. Mintha az eget felhők takarnák. A napfény elsárgul és megnehezedik. S a ború nem oszlik el. Mikor dél felé utazva újra átkel a Karszton s a tengert meglátja, az ég ismét kiderül. A nap egyszerre könnyű, nem sárga és súlyos, hanem szikrázó és színtelen fehér. Aki nem volt délen, nem tudja mi a nap és nem tudja mi a fény.” (Arkhai)
Ez a különbség. Ameddig mi a világ világosságában botorkálunk, és nem mi vagyunk a világ világossága, addig nem tudjuk, hogy mi az igazi fény, mert még nem volt hozzá szerencsénk. Roger Grenier azt a címet adta Albert Camus életéről írt monográfiájának, hogy Tűző nap és árnyék. Az algériai Mondoviból származó Nobel-díjas író munkásságát meghatározta a fényhez való viszonya. Egy 1951-es interjúban így nyilatkozik: „mi déliek nagyon jól tudjuk, hogy a Napnak meg van a sötét oldala is.” A Pestis című regényében a Nap és annak ellenpontja játssza a főszerepet. A város képletesen hátat fordít a fénynek és a tengernek és a sötétség, kosz, ízléstelenség, a patkányok és a halál arca telepszik Oranra. Amikor eljön a nyár és a fény behatol a város minden szegletébe, a pestis is elvonul.
Az adventi gyertyák növekvő fénye nyomán, a jézusi örömüzenet szétáradása a trónbitorló végét jelenti: „Láttam a Sátánt villámként leesni az égből.” (Luk 10,18) A fény pedig, ami a keresztyén hagyomány szerint az angyali attribútumok egyike, visszakerül méltó helyére, hogy többé ne élhessen vele vissza senki. Az elbukott fényes hajnalcsillag helyére a megdicsőült Fényes Hajnalcsillag kerül, az Úr Jézus Krisztus. Olyan teljességre jut el a világosság az Ő országában, hogy nem lesz helye más fényforrásnak, sem Napnak, sem Holdnak, mert Isten dicsősége fog mindent átjárni. Legyen Pál apostol szava bátorítás és buzdítás számunkra Jézus eljövetelére való várakozásunkban: „Az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.” (Róm 13,12)
Szalay László Pál
Az adventi koszorún a gyertyák a fény ébresztését, a világosság térnyerését is jelentik. Egy újabb gyertya meggyújtása a fény hatókörének kiterjesztését jelenti. Goethe, a világhírű költő utolsó szavai így hangoztak: „Mehr licht!” – vagyis „Több fényt!” Felvéve a kesztyűt, egy apró fényponttal megbontható a sötétség seregeinek rendje, hogy oszoljon végre a homály. Ahogyan a virrasztó a napfelkeltét várja, úgy az adventi gyertyaláng addig őrködik az éjben, amíg az igazi fény, az igazi világosság meg nem érkezik.