Az evangéliumi híradások szerint Jézus két alkalommal sírt. Mindkettőnek erős prófétai és messiási eredői voltak.
Az ószövetségi próféták sokat keseregtek népük keményszívűségén. Hasonlóképpen Jézus is, amikor a Lk 19,41–43 szerint szamárcsikón vonult be Jeruzsálembe, s megpillantotta a várost, megsiratta vakságukat, hogy nem ismerték föl meglátogatásuk idejét, alkalmát. A meglátogatás, mint a naptámadat, a megváltás elérkeztét jelenti Keresztelő János apja, Zakariás énekében (Lk 1,68.78). Amikor Jézus könnyekre fakadt Lázár sírjánál, az inkább erőgyűjtés volt, mint elgyengülés, szembesülvén a halál tényével. Jézus Lázár átmeneti föltámasztásával teszi láthatóvá győzelmét a két nagy ellenség: a bűn és a halál fölött. A prófétai jellel, belefoglalva sírását is, elismeri, hogy a halál valóságos, de valósággá lesz a győzelem áttörése is hamarosan, saját testének feltámadása által, el egészen minden test föltámadásáig (Dán 12,2). A prófétai és messiási jel, mint oly sok korábbi prófécia az előző szövetségben, ezúttal is többrétegű.
Nemsokára pedig bekövetkezik Jézus szenvedésének, megváltó halálának napja, de ő többet már nem sír, önmagát sem siratja. Pedig a Gecsemáné kertjében, mintegy haláltusában vívódva, véres verejtéket is hullat, s angyal küldetik az Atyától, hogy lelkében erősítse és fölkészítse áldozata vállalására (Lk 22,43k), de könnyet már nem ejt Jézus, még a kereszten sem.
A Golgotára vezető úton az együttérző sokaság, főként asszonyok kísérik, jajgatva és siratva Jézust. Annak ellenére, hogy a Zak 12,12kk arról beszélt, hogy rátekintenek arra, akit átdöftek, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták, és úgy keseregnek, ahogyan az elsőszülött miatt szoktak, Jézus most mégis elutasítja, hogy őt sirassák. Inkább tegyék ezt önmaguk fölött, és magzataikat sirassák. Arról szólva, hogy eléri majd őket az ítélet, máris eszünkbe jut Jeremiás félremagyarázott próféciája Jeruzsálem elestéről, amikor olyan gyanúval éltek sorstársai, mintha ő akarná és kívánná népére a pusztulást (Jer 26,7kk). Jézus jó előre kizárja e föltételezést, mert a „Jeruzsálem leányai” egyedülálló megszólítás igehirdetésében. Bensőséges hangvétele kifejezi teljes együttérzését népével. Ha el is hárítaná magától, hogy sirassák, a nagypénteken kezdetét vett sírás-siratás, főként a szánakozó nőtanítványok részéről, el egészen föltámadása bizonyosságáig, végigkíséri Jézus útját a Mk 16,10 szerint (vö. Jn 20,11–15).
A teljesség igényével említendő még Péter bűnbánó sírása is amiatt, hogy amikor fölismerték őt, mint Jézushoz és környezetéhez tartozót, háromszor is megtagadta, hogy egyáltalán ismerné Mesterét. A hajnali kakasszókor, s azért, mert Jézus – távolból is megérezve Péter jelenlétét – rápillantott, Péter keservesen sírva ment ki a főpap udvarából (Lk 22,54–62). Mind a négy evangélium beszámol erről (Mt 26,57kk, Mk 14,53kk, Jn 16,15kk, 25kk). Szinte bizonyos, hogy Péter tudatosan akarta, hogy az evangéliumok ne hallgassák el ezt! A Biblia őszinte könyv, önismeretre és a Krisztusban lehető istenismeretre tanít. Az elvégezett kegyelem üzenete amennyire teljes, annyira következetes is!
A sírás, siratás témaköréhez tartozó evangéliumi helyek áttekintése közben meglepő megállapításra juthatunk, ha Jézus anyjának, Máriának viselkedését vesszük számba. Kevés adat vall erről, de sehol nem olvasunk arról, hogy elsőszülött fiát (Lk 2,7) kereszthalála közelségében is megsiratta volna. Megeshetett, de nincs említve.
Önfegyelme nem valamiféle lebénult állapot, inkább tudatos engedelmesség, hallván fia intését, hogy ne őt sirassák, azaz, hogy őt magát ne sirassák. Bár lelkében Mária igen szenvedhetett, ahogy azt az agg Simeon meg is jövendölte, amikor a csecsemőt bemutatták az Úrnak Jeruzsálemben. Józseffel együtt mindketten mennyire elcsodálkoztak akkor a kisgyermekről mondott prófécián, amit aztán Mária soha nem tudott feledni. Az is elhangzott akkor, hogy az ő szívét is átjárja majd az éles tőr, avégett „hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata” (Lk 2,22kk). Mária annak is folyamatosan tudatában volt, amit a serdülő gyermek mondott nekik azon az emlékezetes, Jézus számára első jeruzsálemi páskán (Lk 2,15).
Valljuk be, hogy magunk is szinte természetesnek vettük, hogy a kereszten szenvedő előtt sírás nélkül áll ott Mária, asszonytársaival együtt. Aztán Jézus rátekint, és Jánosra bízza (közvetett utalásokból sejtjük, hogy csak ő lehetett), hogy vegye gondozásba Máriát (Jn 19,25kk). Elcsodálkozhatunk közben magunkon, hogy mind ez ideig szinte átsiklottunk a bibliai közlés tárgyszerűségén (majdnem azt írtam, hogy szenvtelenségén), s meg sem fordult a fejünkben: hogy-hogy nem ejt(enek) egy könnycseppet sem? Nem holmi fásultság ez, inkább prófétai lelkület, mint akik már tudják, hogy ez itt nem a vég, s lelkükben felötlik a korábbi prófécia, hogy Jézus fel fog támadni, amiről beszélt is. A kezdetekben Máriában is dolgozott némi kétely (Mk 3,31k, Mt 12,46k, Lk 8,19k), de a tanítványoknál is jobban ismerte és ismerte fel fia elrendelt útját (Jn 2,1–5).
Végül is az is csodálatra méltó, hogy alig telik el hat hét, s egész családjával együtt Mária megjelenik a mennybemenetel után a Lélek ajándékára váró tanítványi közösségben (ApCsel 1,14). Ott van közöttük a másodszülött Jakab, akinek a feltámadott Úr meg is jelent (1Kor 15,7). Nem egészen ideillő az élére állított megállapítás, mégis leírom: „Mintha mi sem történt volna!” Igazából el kellene ámulnunk: milyen erővel ragadta meg, formálta át a tanítványi kört, s velük együtt a Dávid-fi családot a föltámadás ereje néhány hét alatt!
Tegyük a föntiekhez még azt is, hogy Mária alig érthető prófétai viselkedésének vannak ószövetségi s példamutató előzményei. Amikor Dávid elsőszülött fia meghal, felhagy addigi könnyes küzdelmével, környezete pedig elcsodálkozik, mire a válasz: „Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám.” (2Sám 12,19kk) Ezékielnek is meghagyta az Úr, hogy ne gyászolja hirtelen meghalt feleségét (Ez 24,15kk).
Mária költői és prófétai, karakteres személyiség volt, akit folyamatosan vezérelt Isten Lelke az egyház alapítása föladatában is, az apostolokkal egyenrangúan. Vegyük ezt észre!
Szabó Andor
A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2011. április 25-i lapszámában.