– A napokban részt vett az európai református egyházak képviselőinek budapesti ülésén, előadást tartott a közel-keleti keresztyének helyzetéről, találkozott a Kárpát-medencei reformátusság vezetőivel és az üldözött keresztyének megsegítéséért felelős államtitkárral is. Milyen várakozásokkal érkezett hazánkba?
– Hivatalból azért jöttem Magyarországra, hogy részt vegyek a REV európai területi ülésén. Erős a kapcsolatom az európai egyházakkal, jelölésükkel támogatták a megválasztásomat a tavalyi nagygyűlésen. De messze nem csak ezért érkeztem ide. A Református Egyházak Világközösségének testületei egy-egy ülés helyszínének megválasztásakor törekednek arra, hogy közösségben legyenek a helyiekkel, megismerjék a vendéglátó egyház életét. A szervezet elnökeként azért volt fontos számomra, hogy meglátogassam a Magyarországi Református Egyházat, hogy halljak az Önök kihívásairól, küzdelmeiről, örömeiről. A reformátusok világközössége ugyanis nem a vezetőkről és testületekről szól, hanem arról, hogy világszerte közösen imádkozzunk és gondolkodjunk azon, hogyan akar Isten használni minket.
– „A sokszínűség a református közösség gyönyörűsége” – fogalmazott a REV tavalyi nagygyűlésén Wittenbergben. Magyarországon mit tapasztalt? Mi milyen „színekkel” gazdagítjuk ezt a közösséget?
– A magyarországi reformátusok egyik erőssége, hogy elkötelezettek a kisebbségek támogatása iránt. Ez hatalmas dolog, a missziós partnereink között nem mindenki az. A többség sokszor csak magával van elfoglalva, de Önök a határokon átívelő közösségük és a nemzetközi partnerkapcsolataik által az egész világra gondolnak. Mi, keresztyének a Közel-Keleten szintén kisebbségben élünk, de mindig azt gondoltam, hogy a kisebbség nem negatív szó. Erő van benne. Aki a küldetésére fókuszál, annak nem számítanak a számok, az arányok, mert látja, mit kell tennie, mit vár tőle Isten. Ez tesz képessé egy kisebbséget is, hogy hatással legyen a többségi társadalomra. Ezt az erőt láttam az Önök egyházában is. Másik nagy erősségüknek pedig az oktatás iránti elkötelezettségüket tartom.
– Úgy tudom, ez a téma egyházának, a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Zsinatnak és Önnek személyesen is nagyon fontos.
– Az oktatás a misszió csodálatos eszköze, belülről segít megváltozni. A Közel-Keleten például az iskola az a hely, ahol keresztyének és muszlimok találkozhatnak, közös padban ülve megtanulják tisztelni egymást. Emellett mi voltunk az elsők az egész Oszmán Birodalomban, akik nőket is tanítottak. A misszionáriusok feleségei először csak a házukban oktatták őket, majd amikor ott már nem fértek el, iskolát indítottak számukra. Ma pedig már nem kérdés, hogy a nők is tanulhatnak. Ugyan az egész térséget nem tudjuk átformálni, de mindkét példa jól mutatja, hogy hatással lehetünk rá.
Miközben pénteken újabb bombatámadások érték Szíriát, Najla Kassab libanoni lelkésznő, a Református Egyházak Világközösségének elnöke újabb tanúbizonyságát adta a közel-keleti keresztyének hitének.
– Miért fektetnek ennyi energiát az oktatásba?
– Jobb élethez akarjuk segíteni az embereket. A mottónk Jézus szava: „azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10) Nem elég beszélni Isten szeretetéről, segítenünk kell embertársainknak, hogy meg is tapasztalják azt. Ebben nagyon erősnek érzem a magyarországi egyházat is. Boldog vagyok, hogy nem veszítették el ezt a látásukat, hogy oktatási rendszerükön keresztül Önök is a jobb élethez segítenek és megbékélést hoznak.
– Tavaly decemberi szíriai látogatásunkkor viszonylag békés volt a helyzet, de azóta újra elmérgesedni látszik a fegyveres konfliktus. Hétvégi nyilatkozatában a REV ismét a békére szólított fel. Ön hogy látja a helyzetet?
– Én libanoni állampolgár vagyok, polgárháborúban éltem 1975-től 1989-ig. Óvóhelyen tanultam, onnan jártam iskolába, oda tértem vissza a vizsgák után. Ezért tudom, hogy az erőszak nem megoldás, csak további erőszakot szül. És ha párbeszédre akarjuk tanítani az embereket, nem járhatunk ezen az úton. Az elmúlt hónapok eseményei viszont újabb és újabb erőszakot szülnek, amiből már így is sok van Szíriában, elég csak a radikális csoportokra gondolni. Ha folytatjuk ezt, az nem vezet megoldáshoz, csak még több ember veszíti el életét vagy hagyja el a Közel-Keletet. Ez pedig nemcsak az ő problémájuk, hanem az egész világé. Békét szeretnénk az egész térségben, mert a béke a megoldás. Például a migrációra is, hisz az emberek addig nem tudnak hazamenni az országukba, amíg ott háború van.
– Polgárháborús körülmények között nőtt fel, folyamatos készenlétben, hátha menekülni kell, a REV pénteki ülésén mégis arra biztatott, szálljunk szembe a félelemmel és a félelemkeltéssel. Miért? Hogyan?
– Mi keresztyének a remény embereinek nevezzük magunkat. A remény a keresztyén felfogás szerint az, hogy Isten velünk van a körülményeink ellenére is. Hiszem, hogy a szószékeink nagyon fontos helyek, ahol a reményről beszélhetünk az embereknek, de az, miről tanúskodik az életünk, ugyanilyen fontos. Ha mi nem maradunk a helyünkön és nem tesszük a dolgunkat, az emberek miért maradnának? Ezért tervezünk és építkezünk a nehézségek ellenére is. És mi rémítene meg minket? Mi történhet velünk? Ha elkezdünk félni, a világon bárhol félnünk kellene: bűncselekmények és balesetek mindenütt vannak. Keresztyénként hisszük, Isten kézben tart mindent, irányítja az egyházat, személyes életünket, támogat minket a nehéz helyzeteinkben. De ezek nem csak szavak, érezzük is, hogy Isten velünk van. Csodálatos az az erő, amit Isten ad a nehéz időkben – most épp a szíriai egyházaknak. A keresztyénség Szíriában most erősebb, mint korábban, mert megéli ezt. Lelkészeink is ott vannak és szolgálnak, pedig el is mehetnének, ha akarnának.
– Miért maradnak?
– Mert érzik: Isten használja őket, hogy a remény üzenetét közvetítsék. Gyülekezeteinkben azt tanítjuk, hogy Isten a mi menedékünk. Nem hagyhatjuk magunkra őket a nehéz időkben, attól hiteltelenné válna az igehirdetésünk. Egy időben többször jártam alkalmakat tartani Szíriába. Egyszer egy női csoport hívott meg Damaszkuszba, amikor épp bombázták a várost. A férjem, aki szintén lelkész, és a gyerekeink mindig nagyon támogatóak, de ezegyszer megkérdezték, biztos menni akarok-e. Azt feleltem, ha nem állok a szenvedők mellett, soha nem fogják elhinni nekem, hogy szeretem őket. Damaszkuszban 40 helyett 200 nő várt rám, mindegyik egyházból jöttek. Együtt imádkoztunk és énekeltük, hogy Isten a mi menedékünk, miközben odakintről hallottuk a lövéseket. A kérdés az: el is hisszük, hogy Isten a menedékünk, vagy csak kimondjuk ezeket a szavakat? Elmenni hozzájuk és velük dicsőíteni annak a jele volt, hogy Isten nem hagyja magára az egyházat. Ahogy az Önök tavalyi látogatása is a remény jele volt számunkra.
– Miben tudjuk mi, magyar reformátusok segíteni Önöket?
– Már a gondolkodásmódjukkal is sokat segítenek nekünk. Nagy hatással volt rám, amikor megtudtam, hogy Magyarország fontosnak tartja támogatni a közel-keleti keresztyén kisebbséget. Önök emlékeztetnek: aki a keresztyéneket, a párbeszéd embereit segítik, nemcsak keresztyénekkel dolgoznak, hanem a körülöttük élő muszlimokkal is. Ösztönző volt számomra a találkozás a Kárpát-medencei református püspökökkel és főgondnokokkal is. Partnerekként közösen gondolkodhatnánk azon, hogy mit jelent ma egyháznak lenni, missziót folytatni. El tudok képzelni rendszeres konzultációt közösségeink vezetői között és együttműködést az oktatás területén, valamint nyitottak vagyunk ifjúsági és női csereprogramokra is. A humanitárius segítségnyújtásról nem is beszélve.
– Tavaly nyáron, REV-elnökké választása után úgy fogalmazott: „Sok dolgunk van. Nem elég, ha rámutatunk az igazságtalanságra, gyógyulást is kell hoznunk a világba.” Mire gondolt pontosan?
– Néha, bár segíteni akarunk az embereknek, rosszul segítünk. Például amikor az ökumenikus szervezetek beérik állásfoglalásokkal, ha igazságtalanságot tapasztalnak a világban. Tudom, hogy a REV nem oldhatja meg a világ összes problémáját, de számomra az a fontos, hogy milyen hatással vagyunk az emberek életére. A szükséget szenvedők sokszor fáradtak a szavaktól, kézzel fogható reményre van szükségük. Ha leég a házam és jön valaki prédikálni, mit segít az nekem? Mennyivel inkább az, ha megnyitja a házát! Vagy egy másik példa: Lipcsében a REV elfogadott egy bátorító nyilatkozatot a nők lelkésszé szenteléséről, és azóta kaptunk olyan visszajelzést, hogy miután a küldöttek hazatértek, megvitatták a kérdést saját egyházukban és úgy döntöttek, hogy ezután ők is szentelnek nőket lelkésszé. A szavakon túl cselekednünk is kell!
Feke György, fotó: Vargosz