„Szegjük meg az áldott új kenyeret, részesüljünk belőle közösen, és osszuk meg egymás között a kenyér mellett a bennünket éltető felismeréseket, krisztusi gondolatokat, hogy épüljön és erősödjön közöttünk az összetartozás!" – Török Zoltán ünnepi írása.
„A szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: »Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.«" István királynak fiához, Imre herceghez intézett intelmei közül ezekben a napokban leginkább a fenti gondolatok foglalkoztatnak. Őszintén örülök, hogy intelmeiben Krisztus szavát idézte: „Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.«" (Mt 9,13)
István műve üzenet és kérés, áldás és feladat mindenkor. A történelmi és sorsfordító esemény ma is élő és éltető örökség. Ma is ünnepi örömmel emlékezem I. Istvánra, államalapító királyunkra, aki szigorú szeretettel ölelte bele népünket a nyugati keresztyénség közösségébe, és a Kárpátokkal koszorúzott medencében alapított hazát az idetelepült magyarságnak. Isten után neki köszönhetjük a hont. Vándorló népünket letelepítette, hogy elfoglalja, birtokba vegye a hazát, sajátjaként őrizze, művelje földjét és orcája verejtékével egye kenyerét. A nemzet életét és jövendőjét krisztusi alapokra helyezte. A Megváltó útmutatását követte, aki a mennyek országát alapító „trónbeszédét" ezekkel a szavakkal fejezte be: „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva." (Mt 7,24–25) Évről évre megerősödhetünk abban a hitünkben, hogy honalapító királyunk Isten akaratának engedve a lehető legjobb alapra építette a hazát. Az elmúlt évezredben számtalanszor kellett megtapasztalni, hogy jöttek árvizek és tomboló szelek, de mindezek ellenére könnyekkel szépült orcával kimondhatjuk: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán."
Mindannyiunk előtt ismeretes a mindenkori világbirodalmak sorsa, amelyek megalapításuk pillanatától magukban hordozták az elkerülhetetlen véget. Mindegyik elbukott, a régi dicsőségnek csak szégyene maradt. Ez a mi kis hazánk pedig – I. István örökségeként – él, azért, mert jó alapra: krisztusi alapra helyeztetett. Amikor ezeket a gondolatokat megfogalmazzuk, akkor nemzetünk keresztyén múltjáról beszélünk. Vállaljuk, hogy sok nehézség, leverettetés ellenére nincs magyar múlt keresztyénség nélkül, de a hit alázatával és bátorságával valljuk: keresztyénség nélkül nincs áldott jelen és nincs boldog jövendő, amely után „buzgó imádság esedez százezrek ajakán". Amikor államalapító királyunkra emlékezünk, nem elégedhetünk meg a dicső vagy megrendítő múlt felidézésével! Becsüljük meg örökségünket és teljesítsük krisztusi küldetésünket: építsük e hazát, és épüljünk egymást megbecsülő közösséggé!
Az ünnep alkalmával oltárra, úrasztalára, otthonunk asztalára új kenyér kerül. Széles e világon nincs olyan szép kenyér, mint a magyar. Benne látjuk a Kárpátokkal koszorúzott hazát, otthonunkat, a földünket, amelyből vétettünk. Körvonalaiban felfedezzük az államiságunkat kifejező Szent Koronát, fölötte ott látjuk megváltásunk jelét, a keresztet. Szegjük meg az áldott új kenyeret, részesüljünk belőle közösen, és osszuk meg egymás között a kenyér mellett a bennünket éltető felismeréseket, krisztusi gondolatokat, hogy épüljön és erősödjön közöttünk az összetartozás! Tegyünk meg mindent, hogy méltó örökösei legyünk István király hont alapító művének! Mondjunk dicséretet az Úr Istennek, és valljuk boldogan: „Tégedet illet, Uram, Mi tiszteletünk, háladásunk, A mi gyülekezetünk, Ünnepet szentelésünk." Én személy szerint hálás vagyok, hogy I. István országában: Magyarországon élhetek szeretteimmel együtt. Itt kaptam mindent, ami igazán fontos: életet, családot, hivatást, hazát, házat, egyházat, szülőföldemet, a szépséges Balaton-felvidéket, az alkonydombos zalai tájat. Itt szerethetem Istent és embertársaimat, amely elvezet a legfőbb boldogsághoz. Itt kérhetem irgalmas szívű mennyei Atyánkat: „Isten, áldd meg a magyart!"
Török Zoltán
A szerző zalaegerszegi lelkipásztor. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2015. augusztus 16-i számában.