Kézzel gyúrják, tekenőben dagasztják a tésztát, közben a kemencét is felfűtik, majd a parázstól átforrósodott kövön sütik ki a kenyeret és a kenyérlángost Abaújváron. Nem csak gyülekezeti alkalmakra gyújtanak be a kemencébe, de előfordul, hogy a falubeliek maguknak is sütnek benne. Emellett a szeretetvendégségeken egyre gyakrabban kerülnek az asztalra hagyományos parasztsütemények, valamint közösen elkészített, rézüstben főzött szilvalekvár.
„Kimondott célunk, hogy a hagyományainkat megélő gyülekezet, azokra építő közösség legyünk" – mondja Tóth István lelkész. „Összetartó és népes közösség formálódott az elmúlt években a templomba járókból, s ahhoz, hogy megmaradjon, célokra van szükség" – teszi hozzá a felesége, Tóth Viktória.
„Hasonló a kovászhoz..."
Abaújvár az Árpád-háziak idejében még megyeszékhely volt, később egyre inkább veszített jelentőségéből. A Hernád-parti falut az első világháború elzárta természetes piacától, Kassától, jelentős elvándorlás kezdődött. A helyiek „lába alól" többszörösen is „kihúzták a talajt": előbb jelképesen, az óvodát és az iskolát vitték el Göncre, majd a 2010 tavaszi nagy esőzések hatására meglazult a domboldal és megindult lefelé.
A Hernád kanyarulatai fölé magasodó dombon már az Árpád-háziak idején templom állt, helyére Perényi Péter építtetett újat, s az a földesúrral együtt lett protestánssá. A felekezetet váltott templomot fehérre meszelték, majd négyszáz évig őrizte értékes falfestményeit, míg 1997-ben el nem kezdték a templom régészeti feltárását. Miután a pénz elfogyott, a munkát félbehagyták, a gyülekezet pedig tizenöt évig hajlék nélkül maradt, az istállóból átalakított teremben tartotta istentiszteleteit.
A frissen végzett lelkészházaspár az ezredfordulón kezdett szolgálni Abaújvár, Pányok és Zsujta református gyülekezeteiben, s költöztek az Árpád-kori alapokon álló gótikus erődtemplom tövébe. Elöljáróik nem áltatták őket, öt-tíz évet jósoltak az elnéptelenedő falvak öregedő gyülekezeteinek.
István és Viktória úgy érezte, ha Isten ide hívta őket, nem adhatják fel küzdelem nélkül: evangelizációs alkalmakat szerveztek, próbálták megszólítani a fiatal családosokat és a középkorúakat is Isten üzenetével. Az évek során egy ötvenfős, összetartó csapat alakult ki, akik aktívan részt vesznek a gyülekezet életében, báboznak a gyerekeknek, szervezik a napközis hittantáborokat és a családos heteket, foglalkoznak az idősekkel. A lelkes református közösség az ég felé emeli tekintetét, de Istent keresve két lábbal áll a földön, kovász szeretne lenni környezete számára.
Kőből közösséget?
A gyülekezet sokáig küzdött azért, hogy a templom helyreállításához szükséges hatalmas összeget előteremtse: pályáztak, jótékonysági bálon indultak, örökbefogadási akciót hirdettek, s a templomot 2012-ben sikerült is annyira felújítani, hogy újra használhassák, de a több mint ötszáz négyzetméternyi freskó és szekkó feltárási, restaurálási munkálataira továbbra sincs pénz. „Kövekből nem lehet közösséget építeni" – fogalmaz István, de aztán pontosít: „most úgy látom, hogy nem ez a mi utunk".
Közben ugyanis – vidékfejlesztési pályázati pénzekből – többfunkciós gyülekezeti otthonná bővítették az ideiglenesnek szánt istentiszteleti termet, s az egész falu számára megnyitották azt. Ahogy a lelkészek fogalmaznak, látták, hogy csak a települések fejlődése, élhetőbbé válása állíthatja meg az elvándorlást. Ezért a református közösség aktívan tesz is: házigondozói és falugondnoki szolgálatot indított, egyesületet hozott létre, a Magyar Református Szeretetszolgálattal együttműködve közmunka programot indított, s a munkanélküliséggel küzdő kistérségben tizenkilenc embernek ad a lelki táplálékon túl megélhetést is a gyülekezet.
A Perényi Borbála Gyülekezeti Otthon létrehozása sokat lendített a közösség életén. „Korábban, főleg az idősek nehezen vették rá magukat, hogy feljöjjenek az istentiszteletre" – mondja Viktória, de mióta van vizesblokk, konyha vagy például kisbusz, ami elhozza őket, azóta hét közben is szívesen vesznek részt az alkalmakon. Csigatészta csinálás közben szívesen énekelnek egyházi énekeket, örömmel hallgatják az Igét is.
Táplálkoznak a hagyományokból
A legnagyobb sikere azonban az istentisztelet utáni kávézásnak van. A hívek nem sietnek haza a templomból, hanem ráérősen beszélgetnek a gyülekezeti teremben vagy annak udvarán, megtárgyalják a közösség ügyeit. „Ilyenkor az egész gyülekezet ötletel, mert nekik is szívügyük lett" – mesélik örömmel a vezetők. Sok kezdeményezés szökkent már szárba ezekből a beszélgetésekből.
Tavaly a parókia kertjében termett gyümölcsökből közösen lekvárt főztek, hárs- és bodzaszörpöt készítettek, idén pedig fóliasátrat alakítottak ki, lecsót készítettek, disznóvágást tartottak, de tervezik, hogy létrehoznak egy saját fűszernövénykertet is. Igyekeznek megtermelni, maguk elkészíteni mindazt, ami egy-egy rendezvényen az asztalra kerül, de részt vettek már a miskolci egyháztáji vásáron is.
Az emberek egy része azt csinálja, amit otthon is, a többieknek pedig igyekeznek megmutatni, hogy kis munkával képesek önmagukról gondoskodni. István és Viktória azt szeretnék, hogy a helyiek számára ne legyen életidegen, amit közösen csinálnak, hanem kapcsolódjon ahhoz, amit ők megélnek vagy korábban megéltek. Tudatosan próbálják megélni hagyományaikat, ennek része a kenyérsütés is.
„Dédapáink nyomában"
A dolog úgy kezdődött, hogy egy, a hajdúsági tanyavilágból Pányokba költözött család építtetett magának egy kemencét. „Tiszteletes asszony, nem csinálunk mi is a gyülekezetnek?" – tették fel a kérdést, s bizony, hamar előkerült a tekenő és a péklapát is a padlásokról. A „Dédapáink nyomában" címet viselő projektet a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat támogatta. „Hol épül a kemence?" – kérdezgették nyakukat nyújtogatva az arra járó helyiek. Az idősebbek szájában összefutott a nyál, ha az ismerős illatra gondoltak.
Júniusban a Nemzeti Agrárszaktanácsadási, Képzési és Vidékfejlesztési Intézet és a Magyar Református Szeretetszolgálat vidékfeljesztési konferenciát szervezett a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei és a szabolcsi lelkészek számára, melynek egyik helyszíne, az ott folyó munka elismeréseképp, az abaújvári gyülekezet volt. A rendezvény másnapján adták át az időközben elkészült kemencét, amit azon melegében ki is próbáltak.
Bármi is történt az elmúlt tíz-tizennégy évben, Abaújváron nem lett könnyű az élet, de a kemence táblája hirdeti az odalátogatóknak, amit a helyiek Istenről megtapasztaltak: „Mily nagyok az ő jelei, mily hatalmasok csodái!" (Dániel 3,33)
Feke György, képek: Abaújvár facebook