Mit is jelent maga a hitvallás szó? Hogyan és miért születnek hitvallások?
Magyar hitvallás szavunk főnevesített formájában is őrzi azt, hogy amit szívünkkel hiszünk, a szánkkal meg is valljuk (Róm 10,9-10). Az első keresztyén hitvallásokról már az Újszövetségben olvasunk. Márk evangéliuma 8. részének 27-29. verseiben olvassuk, hogy Jézus kérdésére Péter hitvallással válaszol: „Te vagy a Krisztus (Messiás)”. A Jézus Krisztus névnek valójában csak az első fele személynév, hiszen aki Jézust Messiásnak nevezte, az már hitvallást tett. Ha a hitvallások bővülését koncentrikus körökként fogjuk fel, akkor minden későbbi hitvallásnak ez lesz a középpontja.
A hit mellett azonban a tévhitek, eretnekségek is késztették az egyházat az igaz hit megvallására. A történelemben több olyan hitvallási helyzet állt elő, amikor az egyház nem hallgathatott. Az üldözések idején a hitvallók sokszor vértanúk is voltak. Más korokban pedig a világi hatalom előtt kellett összefoglalni azt a hitet, amelynek alapján azonosítani lehetett a keresztyén közösséget. Innen ered a hitvallás egyik elnevezése, a szimbólum is, amely már a felekezetek összehasonlítására utal. A hitvallás szó mind a görög, mind a latin formájában (homologia – confessio) azt fejezi ki, hogy a hívő egyén akkor is egy közösséggel együtt, azzal azonosulva vallja meg hitét, ha a hitvallás egyes szám első személyében hangzik el.
Milyen a Biblia és a hitvallások viszonya?
A hitvallások mindig a Szentírás üzenetének tömör kifejtései, de sohasem azonos a tekintélyük magával a Szentíráséval. Vannak olyan hitvallások, amelyek erősen kötődnek egy korszakhoz, így el is jár felettük az idő. Több tizenhatodik századi magyar hitvallás jutott erre a sorsra, mert ma már csak az egyháztörténészek tudnak róluk. Jó példa erre az alázatra a Második Helvét Hitvallás aláíróinak vallomása: „készek vagyunk… azoknak, akik Isten igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni és hozzájuk igazodni az Úrban…”
A hitvallásokat felekezeti szempontból is csoportosíthatóak, de formai szempontok alapján is meg lehet különböztetni őket. Milyen típusok vannak?
Mivel a felekezeteket említette, hozzá kell tennünk, hogy vannak úgynevezett egyetemes hitvallásaink is, amelyeket minden keresztyén testvérünkkel együtt mi is vallunk. Az Apostoli Hitvallást is ide soroljuk, bár hozzá kell tennünk, hogy ez csak a nyugati egyházak hitvallása, a keleti, ortodox egyházak nem fogadták el – bár tartalmilag nincs kifogásuk ellene. A Második Helvét Hitvallás XI. fejezete ugyanakkor kimondja, hogy mi is elfogadjuk az első négy egyetemes zsinat által megfogalmazott hitvallásokat. Istentiszteleteinken mi is mondhatnánk az Nicea-Konstantinápolyi Hitvallást is, de ugyanígy a mi hitvallásunk az Efézusi és a Kalkedóni Hitvallás is, az Athanáziusznak tulajdonított hitvallással együtt. Ezeknek szövegét a Kálvin Kiadónál Hitvallásaink címmel megjelent kiadványunk végén meg is találjuk.
A reformáció óta azonban minden protestáns felekezetnek megvan a maga hitvallása: a református családon belül is van több olyan nemzeti hitvallás, amellyel mi is azonosulni tudunk, bár hivatalosan nem fogadta el egyházunk. Formai szempontból a leglényegesebb különbség, hogy az úgynevezett credo formában szereplő hitvallások (Apostoli Hitvallás, Niceai Hitvallás) szerepelhetnek az istentiszteleten is a liturgia részeként, míg a hosszabb, artikulusokra (fejezetekre és alcímekre) osztott szövegek, már csak terjedelmi okoknál fogva is, inkább csak a tanításra alkalmasak. Meg kell még említenünk a kérdés-felelet formában íródott kátékat is, amelyek nevükből eredően a katechizmus céljára is használhatóak.
A legszembetűnőbb különbség tehát a liturgiai használat terén nyilvánul meg. Az egyház gyakorlati életében hol jelennek meg a hitvallásaink?
Vannak törekvések arra vonatkozóan, hogy a liturgiában ne csak kizárólag az Apostoli Hitvallás hangozzék el. A budapesti teológus gyülekezet úrvacsorai istentiszteletén többször szerepelt a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás is, sőt ezt kiegészítve a Heidelbergi Káté 1. kérdésére adott válasz közös elmondása is. Ez nemcsak színesítheti liturgiánkat, hanem segíthet abban is, hogy valóban átéljük, hogy hitvalló egyház vagyunk. A Káté pedig éppúgy, mint a Második Helvét Hitvallás, lehet a gyülekezeti tanításnak, a bibliaóráknak és bibliaiskoláknak a vezérfonala is.
Mit jelent az, hogy az adott hitvallás az egyház hitvallása? Ez milyen következményekkel jár? Egy hitvallás egy konszenzus eredménye, de lehetnek értelmezési és véleménykülönbségek. Mégis hol van a normatív határ, amikor azt tudjuk mondani, hogy ez eddig református, ezen túl már nem az?
Valamennyi reformátori hitvallás egyetemes igénnyel fogalmazódott meg, még akkor is, ha csak valamelyik rész-egyház, vagy nemzeti egyház elfogadott hitvallása lett. A 16. századi zsinatokon a résztvevők aláírásukkal csatlakoztak ezekhez, ami annyit jelentett, hogy az igehirdetés és tanítás közös vezérfonalául fogadták el. A konszenzus nem egy többségi-kisebbségi szavazási arányt jelentett, hanem a közösen felismert igazság előtti meghódolást.
Ilyen értelemben ma is mondhatjuk, hogy hitvallásaink a közös identitásunk kifejezői. A régiek ezt az egységet úgy fejezték ki, hogy a fő dolgokban egység, a mellékesekben szabadság, mindenekben szeretet. Ezt a szabadságot bizonyos kérdésekben maga a Második Helvét Hitvallás is hangsúlyozza. A határ valójában az említett mondat két szélén húzódik. Maguk a hitvallások is olyanok, mint az út menti szakadék szélét jelző oszlopok. Ki lehet merészkedni ezeken túlra, de a végletekbe zuhanás kockázata is megvan. Ugyanakkor a szeretet szabálya azt is jelenti, hogy az egyéni látásunkat alárendeljük annak, hogy közös úton csak egy irányban és egymáshoz is alkalmazkodva érdemes haladni. Ha a cél és az iránytű közös, akkor a felfogásbeli különbségek megvitathatók és konszenzusra lehet jutni. A zsinat eredeti jelentése ezt fejezi ki: szün(h)odosz – együttes út.
Mi volt a szerepük a reformáció korában, mi volt a szerepük az elmúlt évszázadokban és mi a szerepük ma?
A különböző korokban valóban lehetett hangsúlybeli eltérés a hitvallások szerepét illetően, de úgy gondolom, hogy a célt tekintve mindig ugyanaz a szerepe a hitvallásoknak. Egyrészt a közös hit megvallása, másrészt annak az útnak a megmutatása, amelyen az atyák jártak a Szentírás üzenetének megértésében. Az 5. parancsolat arra is vonatkozik, hogy tisztelettel nézzük az atyáknak azt a fáradozását, amelyet az evangélium megértéséért a maguk korában végeztek. Már idéztem, hogy nem szolgai követést igényeltek,hanem alázatosan igyekeztek a Szentírás tekintélyének alárendelni magukat. Akkor követjük őket, ha ugyanez a lelkület vezet bennünket is.
Milyen hitvallásokat fogadnak el a többi református egyházak?
Utaltam már a 16. századi nemzeti hitvallásokra, ilyen például a hollandok által elfogadott Belga Hitvallás (1559), amelyet a Heidelbergi Kátéval és az 1618/19-ben keletkezett Dordrechti Kánonokkal együtt „Az egység hármas formulájának” neveznek. Az angol reformátusok Westminsteri Hitvallása 1647-ben készült el, a skótok hitvallását 1560-ban fogadta el a parlament. De számos új református hitvallás keletkezett a 20. században is. Az amerikai reformátusok 1986-ban elfogadott hitvallása a Világunk Istené címet viseli, amelyet a Sárospataki Teológiai Akadémián magyar nyelvre is lefordítottak és kiadtak. Az új hitvallások nem helyettesíteni akarják a régieket, hanem kiegészíteni, olyan kérdésekre keresve a válaszokat, amelyek a mi korunkban vetődnek fel.
Az ökumenikus kapcsolatokban milyen szerepe van a hitvallásainknak? Korábban voltak teológiai viták, disputák. Vannak-e még ilyenek? Ez a reformátori hagyomány hogyan él tovább ma, amikor az ökumenikus kapcsolatokban inkább közös álláspontokat keresnek?
Az említett óegyházi hitvallásoknak valóban összekötő szerepük van a felekezetek közt. Kifejezik, hogy az alapvető hittételek, mint például a Szentháromságra vagy a Jézus Krisztus személyére vonatkozó tanítás, valamennyi felekezet közös öröksége. Az ökumenikus párbeszédeknek ez ma is fontos kiindulópontja lehet.
Másfelől, a felekezeti hitvallásoknak az egyik sajátossága, hogy hitvédelmi és polémikus helyzetben születtek, ezért a mai párbeszédekben azt is szem előtt kell tartani, hogy a partneregyházak – különösen is a római katolikus egyház – ma számos kérdésben árnyaltabban fogalmazza meg tanítását, mint a 16. században. Ez legvilágosabban a megigazulás kérdésében lefolytatott római katolikus és evangélikus párbeszédben és közös nyilatkozatban látható. Miután a Reformátusok Világközössége is fontolgatja a csatlakozást ehhez a nyilatkozathoz, a kérdésben említett teológiai disputának mi is hamarosan részesei leszünk. Ebben a vitában ki fog derülni, hogy melyek azok a kérdések, amelyekben elegendő a terminológiai tisztázás és hol kell tisztességesen megállapítani, hogy nem ugyanazt gondolja a két fél. Ebben részben segítenek azok az éles és világos megfogalmazások, amelyeket a reformátorok az akkori kérdésekre adtak válaszul, másrészt viszont a hitvallások önmagukat sem tekintették olyan válaszfalaknak, amelyeken nincs ajtó, vagy legalábbis egy-egy ablak, amelyen keresztül ne lehetne kapcsoló pontokat keresni a „szomszédos” felekezetekkel. A „vannak-e még viták, disputák?” kérdést én inkább így módosítanám: van- e már újra párbeszéd azokról a kérdésekről, amelyek a 16. században sajnos, szakadásokhoz vezettek?
Hogyan lehet a Második Helvét Hitvallást jellemezni?
Az a tény, hogy úgy élt túl négyszázötven évet, hogy mint érvényes hitvallásunkról beszélünk róla – úgy gondolom, ez a legfontosabb jellemzése. Olyan velünk élő klasszikus, amely az igazi klasszikus művekhez hasonlóan nem megy ki a divatból. Ennek elsősorban az az oka, hogy azok a kérdések, amelyeket akár a Szentírás értelmezésével, akár az igehirdetéssel kapcsolatban tárgyal, a mi kérdéseink is, ezért a velük való foglalkozás inspiráló lehet. Másrészt – köszönhetően Bullinger teológiai stílusának is –, mindezt úgy teszi, hogy nem indulatokat, hanem gondolatokat vált ki az olvasóból. Az egységet keresi és nem az ellentéteket élezi ki. A hitben akar bizonyossá tenni, ezért kerül minden homályt és bizonytalanságot. Mivel első aláírói alázatosan vállalták a jobbra taníttatást, ezért még mindig alkalmas arra, hogy minket is jobbra tanítson.
A most zajló konferencia a hitvallás történeti (teológiatörténeti), dogmatikai és etikai, továbbá gyakorlati teológiai aspektusaival foglalkozik. Ezen nézőpontok mentén mit lehet a Második Helvét Hitvallásról elmondani?
A konferencia tematikája kétségtelenül tükrözi a mai teológiai diszciplínák felosztását, de valamennyi cím magából a Hitvallásból van véve, mert ezekkel maga is foglalkozik. Talán éppen ez magyarázza, hogy ma is aktuális kérdéseket találunk benne. Nem az a cél, hogy csupán megismételjük a Hitvallás 16. századi válaszait, hanem hogy megvizsgáljuk, mi „Isten jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm 12,2) itt és most a mi számunkra. Minthogy a program összeállításában magam is részt vettem, érdeklődéssel várom teológustársaimtól, hogy mit lehet erről valóban elmondani.
Telepóczki Márta, illusztráció: Kalocsai Richárd