„Hitet adni senkinek nem lehet. Bizonyságtételre sem lehet kötelezni senkit. De meg kell tudnunk mutatni, hogy soha semmiért nem érdemes elhagyni Krisztust, és ő sem hagy el minket" – Bódis Tamás szlovéniai lelkipásztor konfirmációi áhítata.
Ma Magyarország és Szlovénia, de talán egész Európa többsége úgy gondolja, hogy a keresztyénség csak a sok hagyomány egyike. Vannak közöttük, akiknek kedves, vannak, akiknek ellenszenves, de léte vagy nemléte nem sokat változtat az életen. Sokak számára református vallásunk is legfeljebb csak kedves, régi szokás. Miközben pünkösdkor a Szentlélek kitöltetésétől felbátorodott és életüket is feláldozni hajlandó apostolok hitvallásából megszülető egyházat ünnepeljük, a konfirmációra megjelenő fiatalok fogadalma sok ember számára nem több szüleik régi, szép szokásainak átvételénél. Egyeseknek fontosabb egy év végi osztályzat is.
Ezzel szemben néha döbbenetes hírek járják körbe a világot a világ más tájairól. Május közepe óta lehet hallani arról a szudáni várandós anyáról, Mariam Yahia Ibrahimról, akit azért ítéltek halálra, mert nem volt hajlandó megtagadni keresztyén hitét. A szudáni állam számára ugyanis a nő, akit édesanyja gyermekkora óta keresztyén hitre nevelt, muszlim, mert édesapja muszlim hitű volt. Ezért keresztyén férjével kötött házasságát sem ismerik el, sőt házasságtörésnek tekintik. A bíróság megengedte, hogy megkorbácsolása és felakasztása előtt gyermekét még megszülhesse. A hír csak döbbenetesebbé válik a részletek ismeretében, miszerint a huszonhét éves asszony kitanult orvos és egy másfél éves kisfiú anyja. Imádkozzunk kiszabadulásáért! (Május 27-én az asszony kislányt szült a kartúmi börtönben, lapzártánkig nincs hír a sorsáról – a szerk.)
Esete azonban nem ritkaság. Az Open Doors nevű egyesület közel hatvan éve gyűjt adatokat a keresztyénüldözésekről világszerte. Ezeket az adatokat minden évben listába gyűjtik (World Wachlist). Jelentésük szerint 2012-ben 1201 embernek kellett meghalnia azért, mert keresztyén, 2013-ban viszont már 2123-nak. E szerint mindennap hat ember hal meg csak azért, mert keresztyén. Az ő megfigyeléseik csak a feltárt esetekre vonatkoznak. Más keresztyén szervezetek szerint tavaly 8000-en vagy még többen haltak meg keresztyén hitük miatt.
Mi késztet valakit arra, hogy akár az életét is odaadja valamiért? Úgy gondolom, hogy viszonylag kevesen vannak, akik életüket áldoznák régi, szép szokásokért. Olyanokat már többet találnánk, akik egy eszméért, magasabb jóért adnák az életüket, ha jobb lesz tőle a világ. De mi késztet erre egy édesanyát? Valami olyasminek az ismerete, ami fontosabb az életnél. Az, ami az apostolokat és a többi hitvallót is bizonyságtételre kötelezte. Az, hogy rájött: az élet nem természetes dolog, hanem ajándék. Isten ajándéka Fián, Jézus Krisztuson keresztül. Ezért megtagadni őt vagy Krisztust semmilyen esetben nem jelenthet életet. Nem lehet élni az élet forrása nélkül. Viszont az élet forrásánál sem lehet meghalni.
Amikor gyülekezeteinkben a fiatalok konfirmációi fogadalmat tesznek, szükségképpen a világ előtt is megvallják, hogy Krisztushoz tartoznak. Szeretném felhívni mindenki figyelmét: nem biztos, hogy a jövőben ez a könnyebb élet forrása lesz. Bár Európa még elég toleráns, mégis könnyen válhatnak gúnyolódás céltáblájává, ha keresztyén értékeiket elkezdik felmutatni az életben. Számos irányból érheti őket keresztyénségük miatt támadás, gúny, bántás, lenézés. Kérdés számomra, hogy felkészültek-e a kihívásokra. Adtunk-e nekik olyan példát, ami segít nekik megállni a hitben az élet viharaiban? Ami erőt ad nekik, hogy minden körülmények között ragaszkodjanak Krisztushoz? Hogyan látják ők a presbiterek, a lelkipásztoruk, a gyülekezet hitét? Érzik-e, látják-e, hogy Isten Lelke ma is munkálkodik a világban?
Hitet adni senkinek nem lehet. Bizonyságtételre sem lehet kötelezni senkit. De meg kell tudnunk mutatni, hogy soha semmiért nem érdemes elhagyni Krisztust, és ő sem hagy el minket. Tulajdonképpen ez a szükséges minimum, amit a konfirmációs vizsgára tudni kell, és egy ilyen sikeres vizsgának bizony komoly súlya van.
Bódis Tamás
A szerző a Szlovéniai Református Keresztyén Egyház lelkipásztora. Az írás megjelent a Reformátusok Lapja pünkösdi számában.