Az előadás előtt Sziráki Szilvia, a MIGeneRÁCió konferencia koordinátora pár szóval bemutatta Köntös Lászlót: a Pápai Tudományos Gyűjtemény vezetője élt az Amerikai Egyesült Államokban, többek között az ottani legnagyobb magyar református gyülekezet, a michigani Allen parki közösség lelkészeként.
Az Allen parki gyülekezet tagjainak mintegy hetven százaléka második generációs magyar volt, vagy másként magyar hátterű amerikai, a további harminc százalék pedig a hetvenes-nyolcvanas években kitelepült erdélyi, derült ki már Köntös László előadásából. A főjegyzőnek ezen a két csoporton keresztül volt alkalma betekintenie a migrációs létbe, ezekből a tapasztalatiból vont le általános következtetéseket. „A kint élő magyarok jelentős része már Amerikába született, magyarul nem tud, amerikainak vallja magát büszkén, de a töltött káposztáról nem tud leszokni” – summázta Köntös László a tapasztalatokat. Megállapította azt is, hogy aki kiköltözik, beláthatatlan folyamat részese lesz, amit egyfajta identitásválság kísér végig. Ugyan lehet, hogy a kivándorló a gazdasági számítását megtalálja, viszont cserébe súlyos, lelki és identitásproblémák lépnek fel, amiket a gyűjteményi igazgató meglátása szerint csak több generáció által lehet megoldani.
Ennél a pontnál Köntös László Sík Endre reggeli előadására utalt vissza, aki azt mondta, hogy erősebb lesz a migránsokban a magyarság. Ezt a főjegyző azzal toldotta meg, hogy a második generáció átmenetinek tekinthető, mert nem tudja lebontani a családtól kapottakat, például tölti a hurkát otthon, míg a harmadik generáció már betagozódik, teljesen amerikaivá válik.
Azt a konferencián már szintén sokak által elhangzott mondatot is felidézte, hogy mindenki úgy megy ki, hogy nemsokára hazajön. Három-négy év kell a lélektani fordulathoz, és aki addig kibírta, az már nehezen tér vissza, mert beilleszkedett. De ennek ellenére mégis csak idegen marad, figyelmeztetett az előadó.
Migráció és misszió
Köntös László arra is kitért, hogy a frissen kivándorlókról még nincs adat abból a szempontból, hogy mennyire tudnak maguknak egzisztenciát teremteni. Nehéz kérdés ez számukra is, és ebben a helyzetben fokozott igénnyel jelentkezik a közösségi igény. Ez a missziói kihívás.
A kinti magyar próbál előbbre jutni, miközben van egy határozott lélektani igénye a közösségre is, mivel a számára új társadalomban mindig idegen marad. A kivándoroltak szeretnék átélni azt, amit itt hagytak, újra megteremteni mindazt, amit itt maradt, még akkor is, ha nem érezték jól magukat. „Amerikában, ahol én éltem, a magyarok a huszas években kivándorolt cselédek voltak. Az első dolguk volt a templomépítés, mert tudták, a közösségi erő az egyház. Számukra az egyház közösségi minta volt. Az ötvenhatos kivándorlók összejártak, de templomba már nem mentek. Ennyire meghatározó, mit visz magával az ember” – hangzott el az előadótól. Ha valaki itthon nem járt templomba, kint sem lesz templomjáróvá. Ebben rejlik a missziói kihívás. Hogy lehet az egyház ebben az esetben közösségépítő? Hogyan tud létrejönni a kintiek közti kapcsolat? Ezekre a kérdésekre is kereste a választ Köntös László. Meglátása szerint az egyháznak új diaszpórapolitikára van szüksége, egy olyanra, ami tudatosan és szervezett módon akár az állammal összefogva foglalkozik a kivándoroltakkal.
Menjünk, lássunk, visszatérjünk
A menni vagy maradni kérdésre a többi előadóhoz hasonlóan a főjegyzőnek is felelnie kellett. Köntös László teljesen normális dolognak gondolja, ha egy fiatal világot akar látni. „Menjen, ne csak vidékről Pestre, hanem Pestről Chicagóba, mert látni fogja, mennyire kicsi Budapest. Egy magyar embernek ki kell mennie ahhoz, hogy megtudja, mit jelent magyarnak lenni” – mondta. Később arra is felhívta a figyelmet, ha valaki kimegy, számolnia kell azzal, hogy nem lesz maradéktalanul boldog. Valami mindig hiányozni fog a túró, vagy a gyümölcs íze.
„Eszméletlen fontosak ezek a dolgok, amiről nem is tudjuk itthonról, hogy azok” – magyarázta. Később, másik oldalról vizsgálva a konferencia nagy kérdését, arról is szólt, hogy kötelességünk az itthon maradás, mert az Úristen akaratából élünk, és ő döntött felőlünk. Nem véletlen, hogy ideszülettünk. Mi lenne, ha ezt elfogadnánk Isten eleve elrendelt akarataként, kérdezte. Hozzátette, hogy ez mégsem jelenti azt, nem lehet külföldre menni, mert attól rongyemberré leszünk. Azt jelenti, gondolkodhat egy református fiatal arról, hogy van egy nemzet, van egy hivatás, és nem csak egyénileg nézheti, hogy neki mi jó, vagy nem jó. Végül zárszóként megerősítette azt a javaslatát, hogy menjünk ki. „Nézzen körül a fiatal, majd jöjjön haza, és ebből építse fel identitását, és a nemzetet együtt.”
Kováts Annamária, fotó: Sereg Krisztián
További, a konferenciával foglalkozó cikkeink