A kálvinista Róma Magyarország egész történelme során kiemelkedő szerepet töltött be, és az 1848–49-es forradalmi eseményeknek is a legfontosabb színhelyei közé tartozott. A város ebben az időszakban az ország tényleges fővárosává lépett elő, így a szabadságharc központjává vált. Számos történelmi jelentőségű személy köthető Debrecenhez, akiknek cselekedetei nagymértékben befolyásolták az osztrák elnyomás megszüntetésére tett kísérletet. A legfontosabb momentum mindenképpen Kossuth Lajoshoz kapcsolódik, aki a református Nagytemplom szószékén jelentette ki: „A hitszegő Habsburg-Lotharingiai házat Isten és a világ előtt trónvesztettnek nyilvánítjuk" – hirdette ezzel a dinasztia trónfosztását. A szabadságharc vezetői mellett a debreceni diákság a pesti ifjúsághoz hasonlóan, a következményekkel mit sem törődve, bátor szívvel vette ki részét a forradalmi eseményekből. Az „Orando et laborando" jelige szellemében a Debreceni Református Kollégium diákjai tanáraikkal együtt küzdöttek Magyarország szabadságának kivívásáért.
Diákok a seregben
Az 1848-as események kezdete előtt az ifjú debreceni kollégisták nem örvendtek a legjobb hírnévnek, ami a magatartásukat illeti. Sok szóbeszéd keringett a Kollégium szellemiségéhez méltatlan, olykor renitens viselkedésről. Talán pontosan ez a lázadó szellem volt az oka a pesti eseményekre való hirtelen reagálásnak is. A márciusi ifjak 15-i fellépése azonnal felpaprikázta a debreceni fiatalokat. A szabad szellemű debreceni ifjak egy emberként sorakoztak fel a forradalom vezetői mögött. A helyi diákság egyik legnagyszerűbb képviselője, a későbbi lelkipásztor, Révész Imre a Tizenkét ponthoz hasonlítható kiáltványt fogalmazott meg, amelyet a fővárosi után egy héttel hirdetett ki.
A nyolc pontból álló debreceni petíciót a meghirdetése utáni napon kénytelen volt elfogadni az egyházkerületi közgyűlés. Második és negyedik pontja jellemzi leginkább az ifjúság akkori szellemiségét: „Felsőbb tisztviselőinket mi választhassuk meg magunknak, mint seniort és contrát." Továbbá: „Lehessünk polgári katonák a nemzetőrségben!"
Később az Alföldi Hírlap 1848. augusztus 9-i száma ennek következményeiről így írt: „A helybeli főiskolában tanuló ifjúság folyamodványa, melyben kéri, hogy a tanuló ifjúság elhatározta egy saját tisztjei alatt álló őrsereg felállítását, a városi elöljáróság számára felsőbb helyen fegyverek nyerhetését eszközölje..."
Mi olvasható ki az újság szövegéből? Egyrészt a kétely. Fegyvert adni hebehurgya fiatalok kezébe igen nagy felelőtlenségre vallana, s nem is valószínű, hogy egy ilyen komoly testület engedélyt adna erre. Másrészt az a meggyőződés, hogy a magyar reformáció egyik legnagyobb fellegvárának ifjaiban a haza iránti szeretettel átitatott férfiakat, nem pedig szertelen, megbízhatatlan gyermekeket láttak: „A haza jelen, vészes állapotában, ha netalán az őrseregnek be kell indulnia, soraiban a haza oltalmára lelkesült ifjakat örömmel látandja."
A város kősziklája
A Debreceni Református Kollégium sem a város, sem egész Magyarország számára nem csupán egy intézményt jelent, ahol tehetséges fiatalok szívhatják magukba a tudást és készülhetnek fel az élet útvesztőire. Az épület falai között nemcsak tantermek és szobák sorakoznak, hanem az egészet átitatja egy eszme, egy szellemiség. Olyan fellegvár ez, amely utat mutat mindenkinek.
Ez az iskola immáron négyszázhetvenöt esztendeje tárja szélesre kapuit a szellemileg gazdagodni vágyók előtt. A múltból elég csak egykori tanulóira, többek között Kölcsey Ferencre, Csokonai Vitéz Mihályra, Arany Jánosra vagy Tompa Mihályra gondolni. Eszünkbe juthat Móricz Zsigmond is, aki klasszikussá vált Légy jó mindhalálig című művében éppen a Kollégiumban töltött éveit eleveníti fel. Diákkörei országszerte híresek voltak, Kántusa pedig manapság is rendszeresen járja a világot. Eme „kősziklán épült vár" (Győri L. János) átvészelte a rettenetes 1802-es nagy debreceni tűzvészt, és leégett szárnyát – szintén egykori diákja – Péchy Mihály tervei alapján építették újjá.
Nagykönyvtára és múzeuma egyedülálló, Oratóriuma pedig a magyar történelem legfontosabb eseményeinek bizonyult méltó színhelyévé. 1849 januárjától a nemzet legfontosabb testületének, az országgyűlés képviselőházának adott otthont. E falak visszhangozták a kor politikai szellemóriásának, Kossuth Lajosnak lelkes, buzdító beszédeit, s ezek voltak tanúi a sok felemelő országgyűlési vitának. Itt foglaltak helyet a korszak olyan neves politikusai, mint Nyáry Pál, Vukovics Sebő vagy Mészáros Lázár, akiknek ülőhelyeit a mai napig a padok tetejére szegezett apró réz plakettek őrzik. Kossuthét kiemelt helyen, a prédikátori székben vehetik szemügyre az érdeklődők. Az Oratórium falai között fogalmazták meg a Habsburg-ház trónfosztását jelentő kiáltványt, amelyre száz év múlva a Debreceni Képes Krónika így emlékezik: „Itt nyert titkos ülésen, éjjel szövegezést az az évszázados bilincseket tépő, bátor határozati javaslat, melynek folyományaként: a Nagytemplomban Kossuth előterjesztése alapján határozati erőre emelésekor »száz caesárok trónja« ingott meg."
Tanáraik is harcba szálltak
A Debrecenben tanuló diákok nemzet iránti elkötelezettsége a tényekből ismerhető meg leginkább. Az 1848–49-es szabadságharcban részt vett diákok aránya Debrecenben volt a legmagasabb. Az itt tanuló ifjúság hányada majdnem háromszorosa volt az országos átlagnak. Hogy milyen komoly arányt képviseltek a forradalomban, azt híven tükrözi a következő adat: a helyi önkéntes nemzetőrség, illetve a híres „verespántlikások" alkotta zászlóalj fele diákokból állt. Ők kérvényezték, hogy a tanítási időszak korábban fejeződjék be. Az iskola épülete ekkor sem néptelenedett el, de nem tanulásra használták, hanem a gyakorlatozások színhelyévé vált.
A forradalom idején nemcsak a debreceni diákifjúság szállt szembe az elnyomással. A szabadság szelleme a professzori karban is működött. Többek között Lugossy József, Zákány József, Szűcs István és Révész Bálint is bátorította, buzdította az ifjúságot, sőt utóbbi kettő a gyalogszázadok kapitányaként is szolgálta a nemzet szabadságát. Révész parancsnoki rangot kapott a nemzetőrségben.
Péczely József professzor a műveltségét használta fegyverként. Olyan buzdító beszédet intézett az ifjúsághoz a Kollégium és a Nagytemplom közötti téren, hogy a diákság nagy része szinte azonnal csatlakozott a nemzetőrséghez, sokan pedig önkéntes alakulatokba lépve a fegyveres harcokban vállaltak részt.
A nemzet szabadságának kivívásáért tehát nem csak felkészült katonák harcoltak. Az 1848–49-es forradalom Magyarország minden egyes igaz hazafiját hadba állította. A nagy múltú vidéki kollégium diákjaiból, tanáraiból is olyan érzelmeket váltott ki, hogy készek voltak fegyvert fogni. Hiába zárult fájó vereséggel a forradalom, a nemzet megmutatta, hogy fiai milyen áldozatokra hajlandóak a szabadság védelmében.
Tompa Balázs
A CIKK MEGJELENT A REFORMÁTUSOK LAPJA 2013. ÉVI 11. SZÁMÁBAN