A Dunántúlon, katolikus vidéken járunk. A falu lakosságának csak egyharmada református: a legutóbbi népszámláláskor hétszázan vallották magukat annak. A reformáció idején, mint az ország nagy részén, itt is másként volt ez, hiszen a falu népe Lovasberényben is egytől egyig az új hitre tért. Később, a török háborúk idején ugyan elnéptelenedett a település, de az első telepesek is reformátusok voltak: a tolnai Bikácsról hozták magukkal a harangjukat és a papjukat. Bár az ellenreformáció és a katolikus betelepülők miatt a falu elvesztette református többségét, egyházunk a mai napig meghatározó a település életében.
Nadrágos pap kell?!
Hajdú Szabolcs Koppány és felesége friss diplomával a zsebében öt évvel ezelőtt került a vértesaljai községbe. „Nekünk nadrágos pap kell!” – fogadta a hagyományos, falusi gyülekezet tizennyolc férfiból álló presbitériuma a fiatal lelkészházaspárt. Ragaszkodtak is ehhez Hajdúné Tóth Lívia első szolgálatáig, miután – évszázados hagyományok ide vagy oda – megkérdezték új tiszteletesüktől, miért nem engedi a feleségét gyakrabban prédikálni.
A lovasberényi gyülekezetben – ahogy az országban számos más helyen – már hat évvel ezelőtt is gondot okozott a presbitérium tizennyolc fős keretének a feltöltése. „Sajnos születtek is olyan kompromisszumok, amelyek nem váltak Isten dicsőségére. A soron következő választáson nem akarunk megalkuvást: nem feltölteni, hanem megtölteni akarjuk a presbitériumot és a presbiteri tisztséget” – jelenti ki határozottan a lelkipásztor, akitől azt is megtudjuk, hogy ennek érdekében az egyházmegyei közgyűlés jóváhagyásával a következő ciklusban tizenöt főre csökkentik a tisztségviselők számát. Nem magától értetődő lépés ez, hiszen a környéken is számos olyan közösség van, ahol – az utánpótlás biztosításával kapcsolatos nehézségek ellenére – a gyülekezet hallani sem akar a presbiterek számának csökkentéséről. „Pedig a számok legfeljebb csak arra jók, hogy a múlt dicsőségét tükrözzék, de a jelenkori valósághoz nem sok közük van” – summázza erről alkotott véleményét Hajdú Szabolcs Koppány.
A nagy öregek, akik eddig a hátukon vitték a gyülekezetet, eltávoztak közülünk, vagy betegségeik miatt nem vállalhatják tovább a szolgálatot. Lovasberényben négy presbitert temettek el az elmúlt években. Az őszi presbiterválasztás egy új, óriási lehetőség nemcsak a gyülekezet, de az egész református egyház számára. „Megtaláljuk-e vajon a hiteles utódokat, vagy kompromisszumokat kötve mindenáron feltöltjük a múltból örökölt keretszámokat?” – teszi fel a kérdést a lovasberényi tiszteletes, aki szerint csak azok lehetnek presbiterek, akik templomba járó, szolgáló tagjai a gyülekezetnek. Nem volt ez mindig magától értetődő Lovasberényben sem: előfordult, amikor pusztán az volt az egyedüli kritérium, hogy jó szakmája legyen a jelöltnek, mert akkor szükség esetén ingyen dolgozik majd a gyülekezetnek.
„Örülök, hogy csinálhatom!”
Hajdú Szabolcs Koppány szerint a nőkkel együtt lesz tizenöt olyan gyülekezeti tag, akikre rábízható a presbiteri szolgálat. Nyolc-tíz asszony évek óta imaórát tart az egyik legaktívabb család házában. A gyülekezet ügyes-bajos dolgait, a megkeresztelteket és a házasságot kötött párokat viszik imádságaikban hétről hétre Isten elé. Rájuk és az általuk képviselt lelkületre különösen számít fiatal pásztoruk: „Olyan áldás árad az ő hűségükből és imaszolgálatukból, amit a tágabb közösség talán nem is értékel még kellőképpen.”
Az asszonyok mellett megjelentek a közösségben olyan harmincas-negyvenes, három-négy gyermeket is nevelő, életerős fiatalemberek, akik bár eddig nem voltak presbiterek, az utóbbi években mégis szolgáló tagjai lettek a gyülekezetnek. Egyikük például vasárnap reggelenként körbejárja a gyülekezet kisbuszával a települést, hogy összegyűjtse a templomba készülő időseket. Tőle kérdezték meg egyszer az ismerősei, hogy mekkora díjazást kap ezért a munkáért. Ő csak ennyit felelt: „Észnél vagytok ti? Örülök, hogy csinálhatom!” „Nincsenek tömegek, ez a realitás, de ezzel a néhány odaszánt életű emberrel meg fogjuk tudni oldani, hogy ne kelljen elvtelen kompromisszumokat kötnünk a presbiterválasztás során” – hangsúlyozza a lelkipásztor.
Nem bólogató jánosok
Lovasberényben is fellelhető még a hagyományos felfogás: a presbiterek azért presbiterek, mert külön padban ülnek a templomban, és időnként elmennek a presbiteri gyűlésre; a lelkész pedig azért lelkész, és azért fizetik, hogy intézze a gyülekezet ügyeit. Hajdú Szabolcs Koppány januártól e tekintetben is változást remél. Azt szeretné, ha a gyülekezet újonnan megválasztott vezetői kezdeményezőként, így egy-egy munkaterület gazdájaként és a lelkipásztor munkatársaként lennének jelen a közösség életében. Azt reméli ettől, hogy a hivatalos ügyek intézése helyett így több ideje lesz a klasszikus lelkipásztori feladatok végzésére. Mint mondja, a pár hónapja működő házi segítségnyújtó szolgálat ügyeinek intézése is rengeteg időt emésztett fel, és ez a gyülekezeti élet egyéb területeitől vett el időt, pedig ezek is legalább olyan fontosak, mint a segítő szolgálat. A gyülekezet közös vállalása a lelkész szerint legyen közös ügy, melyben a gyülekezeti tagok és a presbiterek is a pásztoruk mellé állnak, akár konkrét feladatok átvállalásában is.
A fiatalember az eddigieket tekintve azt is nagy eredménynek tartja, hogy a közösség életével kapcsolatos kérdéseket nyíltan, őszintén meg tudják beszélni a gyűléseken. „Az egyetértés azt jelenti, hogy innen is, onnan is megrágjuk a dolgokat, aztán mindenki a saját belátása szerint szavaz” – magyarázza a lelkipásztor, aki szerint rendkívül fontos, hogy a presbiterek és a lelkész tudjanak együtt gondolkodni, és ne az legyen, mint számos gyülekezetben, ahol a lelkész javaslatát bólogató jánosként illik mindenkinek megszavaznia.
Rést a falba!
„Voltak nézeteltéréseink, de hangos szavunk egy sem az elmúlt öt esztendőben” – mondja nem kis büszkeséggel a lelkipásztor. Pedig merültek föl a közösség életében nehéz kérdések, és a lovasberényieknek bizony nem egyszer túl kellett lépniük saját árnyékukon. Elképzelhetetlen lett volna korábban például, hogy egy másik gyülekezetet támogassanak szűkös kis költségvetésükből. „Aztán együtt alkalmasak lettünk erre is” – mondja Hajdú Szabolcs Koppány, akit tátott szájjal hallgattak a presbiterei, amikor beszámolt arról, hogy az adomány elküldésének napján egy ismeretlen ember érkezett a parókiára, és az összeg kétszeresét tette le a lelkészi hivatal asztalára. „Az Úr igazolja magát ezekkel a csodákkal, de – legyőzve magunkat – az első lépést mindig nekünk kell megtenni. E nélkül nem mennek a dolgok másként, csak logikusan és kiszámíthatóan. Muszáj azonban valahol rést vágnunk a racionalitás hideg falán, és beengedni az isteni lényeget” – véli a fiatalember.
„A megtapasztalt csodák még inkább rávilágítanak arra, hogy a presbitériumban sokkal több figyelmet kell fordítani a lelki fejlődésre. Hiszen milyen csodák várhatnának ránk akkor, ha a testület együtt imádkozó, a Bibliát közösen tanulmányozó csapat lenne. E tekintetben óriási változásra lesz szükség a jövőben” – vallja be Hajdú Szabolcs Koppány, majd kicsit röstelkedve hozzáteszi: megpróbáltak presbiteri bibliaórát indítani a gyülekezetben, de aztán hamar vége szakadt a kezdeményezésnek.
Életet hozó laikus szolgálat
Lovasberény pásztora szerint a papírformát tekintve a lelkész mellett minden közösségben adott a presbitérium és a világi vezető is, de kérdéses, hogy a gyakorlatban jól működik-e a rendszer. „Elképesztő távlatokat nyitna meg egyházunk előtt, ha a presbitériumok jól, azaz valóban biblikusan működnének, ha a világi egyháztagok átéreznék, hogy az Isten ügye az ő ügyük is, nem csak a lelkipásztoroké, ha átérezhetnék, hogy ők maguk is papok, Isten elhívott szolgái. Ha ezt felismernék, és felismernénk mi is, lelkipásztorok, akkor segítségükkel megsokszorozhatnánk az egyház jelenlétét egy-egy településen” – mondja egyre lelkesebben a fiatalember, aki katolikus példát állít a presbiteri rendszerükre oly büszke reformátusok elé. Eszerint a paphiány arra kényszerítette a katolikus klérust, hogy elengedje az Ige privilégiumát, és laikusokat állítson a szolgálatba. Hajdú Szabolcs Koppány tapasztalatai szerint számos példa bizonyítja: ha a világi elem feladatot vállal az egyházban, elkezd élni a közösség.
Kiss Sándor, fotó: Kalocsai Richárd
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2011. szeptember 4-i számában