Mikortól számíthatjuk a cigányok Kárpát-medencei jelenlétét?
Mielőtt konkrétan megmondanánk, hogy mikor jelentek meg a cigányok a Kárpát-medencében, fel kell vetnünk, hogy egyáltalán miként gondolkodunk erről. Alapvető probléma, hogy Magyarországon az a nézet él, mely szerint a cigány nép a történelem folyamán teljesen egységes entitás volt, s ennek tagjaival az idők során mindig és mindenhol ugyanaz történt. Közben azok az emberek, akiket a történelemből cigányként ismerünk, szegmentáris csoportokat alkottak – ezt ma már a komoly kutatók mindegyike elismeri –, s ezek a csoportok térben és időben nem azonos ritmusban mozogtak, földrajzilag egyidejűleg több helyszínen tartózkodhattak, és emellett eltérő hatások is érték őket. Ami pedig ebből következik – és ezt már a saját kutatási eredményeimmel is alá tudom támasztani –, az, hogy a cigányok megjelenését nem lehet egyetlen nagy csoport egyetlen időpontban történt bevándorlásaként, vagyis egy kvázi honfoglalásként elképzelni. Valójában kis csoportok egymástól független, időben elnyúló, de sok szempontból hasonló okú mozgásáról van szó. Ha ennek a kezdetét akarjuk megjelölni, akkor azt mondhatjuk, hogy a cigányok a 14. század végén jelentek meg először Magyarországon, néhány évtizeddel később, mint a Balkánon.
Arról nagyon keveset lehet tudni, hogy honnan és miért vándoroltak a cigányok, mielőtt Európában megjelentek volna. Érdemes visszamenni egészen Indiáig a cigányok eredetét kutatva?
Magyarországon ebből a szempontból megint csak problematikus a helyzet. Annak ellenére is, hogy a nyolcvanas években nagyon nagy változás állt be a nemzetközi cigánykutatásban. A körülbelül egy időben fellépő Judith Okely, Aparna Rao, Rüdiger Vossen és Donald Kenrick munkáiban megjelent az a felvetés, hogy a hagyományos, lineáris indiai leszármaztatási elméleteket át kell gondolni. Más-más oldalról világítottak rá erre a kérdésre, de a következtetéseik hasonlóak voltak. A magyarországi kutatók többsége, főként pedig a roma etnikai önreprezentációban cigány történelemről író szerzők, nem veszik figyelembe azokat a megfontolásokat, amelyek amellett szólnak, hogy a ma ismert cigány csoportok nem mindegyikének kereshetjük az őseit Indiában, illetve az Indiából származók egykori nyelvi egysége nem jelentett feltétlenül társadalmi egységet is. Jómagam egyetértek Okelynak azzal a felvetésével, hogy a cigányok egy része a koraújkorban társadalmi lesüllyedés révén, strukturális helyzetük megváltozásával nemcigányból lett cigánnyá.
Szintén rendszeresen elhangzó állítás a cigányok Kárpát-medencei megjelenésével kapcsolatban az, hogy a törökök szorították őket észak felé. Ez helytálló?
Részben helytálló, az azonban bizonyos, hogy nem tekinthetjük kizárólagos magyarázatnak a cigányok balkáni, illetve közép-európai megjelenésére. Akkor, amikor a 14. század elején megbolydultak a délkelet-európai geopolitikai viszonyok, és a törökök megvetették a lábukat a szorosabb értelemben vett Európában, nem arról volt szó, hogy a cigányságot üldözte volna bárki is. Az erőviszonyok átrendeződése ösztönözte arra a cigányokat, hogy a tevékenységükhöz másfelé keressenek piacokat – és a létalapjuk volt a mobil életmód, illetve a tanult mesterségeiknek az alapját ez a vándorlás jelentette. Ami pedig Magyarországot illeti, kifejezetten léteznek olyan adatok, amelyekből azt lehet kimutatni, hogy a cigányok nemhogy a török elől menekültek, hanem velük együtt és egyidejűleg jelentek meg bizonyos városokban. Tudunk a dzseámeteknek nevezett, cigányokból álló félkatonai szervezetekről, amelyek a török hadseregbe tartoztak – Káldy-Nagy Gyula és Szakály Ferenc is írt ezekről. Harcoló alakulatnak számítottak, csak nem reguláris egységek voltak. Azt azonban nem tudjuk, hogy egy nagyobb hadi vállalkozás során hány cigány kísérte más minőségben a török hadakat. Az biztos, hogy a cigányok szerepet vállaltak bizonyos tevékenységekben, a hajóépítéstől kezdve a lópatkolásig bezárólag.
Említette, hogy nem feltételezhetünk honfoglalásszerű momentumot a cigányok magyarországi megjelenésével kapcsolatban, de az elkülöníthető, hogy hány nagyobb hullámban zajlott le ez a folyamat?
Magyarországon némely szerzők azt hiszik, hogy azzal teszik a cigányokat egyenrangúvá más népcsoportokkal, ha kreálnak nekik egy olyan történelmet, mint amilyen a többségi társadalomé. Meg kellene érteni ugyanis, hogy a cigányok – akikről azt akarjuk hinni, hogy egységes nép voltak a történelem folyamán –, nem szerveződtek sohasem egységes néppé. Az egységesség igénye az utóbbi négy évtizedben merült fel, különösen az 1971-es cigány világkongresszust követően, és ehhez igazítva gyártottak a cigányoknak egységes történelmet, amiben lennie kell őshazának, vándorlásnak, honfoglalásnak, meg óriási világtörténelmi jelentőségnek. A cigány csoportok hazai megjelenéséről Magyarországon kialakult hagyományos kép, miszerint a cigányok három hullámban érkeztek hozzánk, nemhogy tévedés, hanem egész egyszerűen nem igaz. Magyarországon nézetem szerint számolni kell azzal is, hogy a cigány népesség egy része nem bevándorlással került ide, hanem Angliához hasonlóan a társadalmi struktúra átrendeződésével helyben keletkezett, amit a 17. századtól egyre gyakoribb vegyes házasságok is befolyásoltak.
Mit tudhatunk a Kárpát-medencében megjelenő cigányok életformájáról?
A cigányok életének a szerzésnek nevezett tevékenység volt a meghatározója, nem pedig az iparos és paraszti társadalomra jellemző termelőtevékenység. Ezt Claude Levi-Strauss úgy nevezte, hogy bricoleur, vagyis szerző-mozgó életmód. Az ezt folytató emberek pedig úgy élnek, hogy megkeresik a tevékenységükhöz a piacot. Fogalmunk sincs arról, hogy a cigányok hányan voltak európai megjelenésükkor – bármilyen számot mondani spekuláció –, de képzeljük már el, hogy akár csak néhány ezer ember is egyszerre, egy tömegben mozog, és úgy keresi a megélhetését. Teljesen ésszerűtlen egy ilyen gondolatmenet! Valójában az alapvető mozgásukat a lassú piackövetés jellemezte, és ezt befolyásolták történelmi változások, háborúk, területi átrendeződések, éhínség, járvány vagy éppen hatalmi üldözés.
Mondhatjuk azt, hogy a cigányok mozgása nem vagy nem mindig válik el más népcsoportok mozgásától, vándorlásától?
A Balkán és Közép-Európa között a 14. századtól a 20. századig folyamatos volt a népességáramlás, aminek a jellemző iránya délről mutatott északra. Ebben a folyamatban a cigányok sokszor nem egyedül mozogtak, hanem például a 17. században az akkor általános mozgás részeként vándoroltak. Vagy még jobb példa a 19. század, amikor az akkori cigány migráció egy világméretű népességátrendeződés része volt. Ha a tendenciáját nézzük ezeknek a mozgásoknak, azt kell látnunk, hogy mindig szélesebb léptékű jelenségekbe illenek, mert a kiváltó okok mindig általánosabb természetűek.
Ha a hagyományos nézet, miszerint három bevándorlási hullámban érkeztek hozzánk a cigányok, téves, akkor mit lehet mondani a különböző cigány csoportok időben eltérő megjelenéséről?
Először is, a hagyományos modellt azért gondolnám fontosnak röviden bemutatni, mert még mindig tartja magát az a tévedés, hogy a 15–16. század az úgynevezett kárpáti cigányok megjelenésének időszaka, míg a 19. században az oláhcigányok érkeztek, a 20. század elején pedig a beások telepedtek le Magyarországon. Alapjaiban hibás ez a kronológia, mert eleve nem igaz, hogy ezek a csoportok időben egymástól ennyire külön mozogtak volna. A három nagy, ma is ismert csoport elődei egyaránt a 14-16. században érkeztek a Balkánra és a Kárpát-medencébe, és más-más történelmi utat bejárva, más-más helyi hatásokra a 17. század végére alakult ki jellegzetes csoportkarakterük. A 17. század végétől kimutatható mindhárom említett cigány népcsoport elődeinek a jelenléte a történeti Magyarországon, a 18. században pedig már mindhárom csoport tipikus közösségei megtalálhatóak Erdélyben és Magyarországon is. Ez megint fontossá teszi annak hangsúlyozását, hogy nemcsak a cigányok összességéről, hanem egy-egy csoportjukról sem lehet azt feltételeznünk, hogy egységes entitást alkottak, és együtt, homogén társadalmi szervezetben mozogtak volna. Ezek a csoportok a 17. és a 20. század közepe között különféle léptékben, különféle időpontokban érkeztek Magyarországra. És akkor még ott van a cigányok eddig nem említett negyedik nagy csoportja, a zingari germani, azaz a németcigányok. A 18. században olyan helyzet alakult ki, hogy a most azonos csoportokba és alcsoportokba sorolt cigányok közösségei földrajzilag eltérő helyeken éltek. Erdélyben például ismerjük a löffelzigeunereket, vagyis a kanalasokat, de van egy másik, bräschnek nevezett, feltehetően a beások egy részével azonos cigány csoport, amely faeszközöket készített és aranyat mosott, míg a Dél-Dunántúlon a 18. század derekán letelepült és vándorló teknővájókat találunk, akiket a befogadók az üstfoltozó, a mai értelemben vett oláh cigányok elődeinek tekinthető cigányokkal együtt zingari valachinak, vagyis oláh cigánynak neveztek. Utóbbi térségben máig élnek olyan beások, akik oláhnak nevezik magukat. Még az első világháború is nagy mozgást indított el, akkor jelentek meg pl. a Dombóvár környékén elő collárok, de a Tiszafüred térségében élő ticsánok egyes csoportjai még később, a második világháború idején jöttek erre a vidékre. A valóság jóval sokszínűbb a szakirodalomból ismerteknél és a dolgok mechanikus általánosítását messze kétségbe vonja.
Ahogy említette, az, ami ma elfogadott a cigányok magyarországi történetével kapcsolatban, tele van téveszmékkel, félreértelmezéssel. Lennének további, nemcsak a történeti tisztánlátást, hanem az együttélés alapjait is negatívan befolyásoló mítoszok, amelyek lerombolására, tényekkel alátámasztott kiigazítására lenne szükség. Ezek sorában az egyik meghatározó vélekedés, hogy a cigányok magyarországi jelenlétének egyik korai bizonyítéka egy Czigány nevű nemesi család létezése. Erről mit lehet tudni történeti forrásokból?
A névtanban rég kimondott tétel, hogy a családnév nem döntő bizonyíték a származásra, vagy éppen arra, hogy a viselője adott időben milyen etnikumhoz tartozott. Annak idején, amikor ezzel foglalkoztam, amellett foglaltam állást – többek között Fehértói Katalin nyelvészeti munkáira is támaszkodva –, hogy a korai időkben előforduló család- és helynevekkel kapcsolatban nagyon sok téveszme él, ezeket igyekeztem is kimutatni. A szóban forgó család- és helyneveknek nincs köze a cigány népnévhez és nincs bizonyító erejük a cigányok magyarországi megjelenésének korai időpontjára. Ami pedig a helyneveket illeti, egyszerűen tévedésekről van szó. A Cigánd nevű település sokáig etalon, hivatkozási pont volt. Tudni kell azonban, hogy Cigánd közigazgatási hovatartozása többször változott, hol Zemplénhez, hol Szabolcshoz tartozott. Ebből többen, figyelmetlenül levonták azt a téves következtetést, hogy Szabolcsban és Zemplénben is volt cigányokról elnevezett település.
Ugyanehhez a településhez kapcsolódik egy nemesi család neve, amelyet szintén a cigányok jelenlétének egy korai bizonyítékának szoktak nevezni. Ez a név egyébként egészen jól azonosíthatóan Szigánnak, illetve Szigánynak hangzott – van is 16. századi forrás arra, hogy a cigány és a csigány az két különböző szó volt ebben az időben.
Itt valószínűleg arról van szó, hogy a Szigán, Csigány és más hasonló hangzású neveknek ismeretlen a származásuk – erre nézve a kérdésben megszólaló tudósok főként török eredetet vélelmeztek. Ezek a nevek a 15–16. század táján valamiféleképp összetalálkozhattak a cigány népnévvel. Eredetileg létezhetett egy olyan szó a magyarban, amely összefügg ezzel a szigán–csigánnyal, és valamilyen tulajdonságot írt le. Ez a jelentés pedig összetalálkozhatott a cigányok jellemzésével. Az viszont nagyon érdekes, hogy a 16. századtól bizonyos források szerint a cigány elnevezés a nép közönséges szóhasználata, a művelt írástudók pedig egyiptominak nevezik őket. Volt tehát egy kettősség a cigányok elnevezésében, aminek az eredetét nagyon érdekes lenne külön is kutatni.
A nyugati szakirodalom a mai napig hangoztatja, hogy Magyarországon a cigányokat fáraó népének, vagy fáraó népeknek nevezték, utóbbi már nyelvtanilag is kétségesnek tűnik. Történeti magyar forrás van erre vonatkozóan?
Ez a kifejezés egészen pontosan úgy hangzik, hogy pharaones, magyarul fáraók, vagyis mint az egyiptominak a megfelelője – erre találunk a 15. századtól kezdve említést. A cigányokra használt kifejezések – aegiptius, pharaones, ciganus – aztán egybeolvadtak, a 15. század második feléből ismert források bizonyítják, hogy ezek az elnevezések egymás megfelelői voltak. De így, hogy fáraó népe nem használták, ez utólagos, szimbolikus elnevezésnek mondható.
Sokak számára szintén népszerű hivatkozási pont a cigányok magyarországi megjelenésével kapcsolatban az a Luxemburgi Zsigmond féle, állítólagos menlevél, amelyet 1423-ban adott valahol Szepesben egy bizonyos László vajdának és társainak. Hiteles dokumentumról van szó?
Erről a dokumentumról már sokat értekeztem, és most is azt gondolom, mint öt, meg tíz évvel ezelőtt: vagyis, hogy Luxemburgi Zsigmond Szepesváralján soha nem adott a cigányoknak menlevelet. Az első és legfontosabb érv az, hogy ilyen menlevél sehonnan nem került még elő. Egy olyan forrást ismerünk, amely egy állítólagosan létezett menlevél szövegét tartalmazza. Andreas Ratisbonensisnek, másképpen Andreas von Regensburgnak 1424-ben lejegyzett, a Diarium Sexennale néven ismertté vált kódexben található, később egy Oefelius nevű szerző által 1763-ban kiadott szövegéről van szó, amely már önmagában is problematikus, mert többféleképpen hibásan közölték, de minden érv, kezdve az oklevélkritikától a benne leírtak logikai összevetéséig a menlevél létezése ellen szól. Sokkal valószínűbb annak az 1417-es menlevélnek a létezése, amely viszont nem Magyarországon keletkezett.
A részleteket érintő történeti tévhiteken túllépve mit gondoljunk arról a széles körben elfogadott, és a cigányok helyzetének jelenlegi megítélésére is kiható állításról, miszerint a cigányok magyarországi története gyakorlatilag egy üldöztetéssorozattal egyenértékű?
Ez a nézet – sok mással együtt – az ideológiai konstrukciók sorába tartozik. Több momentum játszott szerepet abban, hogy ez így alakult. Egyrészt a magyarországi szerzők előszeretettel mossák egybe a nyugat-európai és a közép-európai cigányok történetét, miközben a kettő között gyökeres különbség van. Amikor sokan például azt feltételezik, hogy a közösségek életében mindkét helyen a több száz éves vándorlási élmény volt a meghatározó, akkor ők alapvető tévedésben vannak. Mert a közép-európai cigányok történetének a lényege nem a vándorlás; az itt élő cigányok esetében kezdettől fogva nem a független vándorló lét volt a meghatározó, hanem a társadalommal való sajátos együttélés. Nyugat-Európában másfajta feudalizmus létezett, mint nálunk, más volt az együttélés feltételrendszere, ott nem nyíltak meg a cigányok előtt azok a gazdasági lehetőségek, amelyek Közép-Európában viszont igen. Ebből adódik az a gyökeres különbség – amit szintén hajlamosak vagyunk sokszor elmosni –, hogy Nyugat-Európában a cigányok gazdasági értelemben megtartották a függetlenségüket és csak esetileg csatlakoztak rá az adott gazdaságra, míg Magyarországon proletarizálódtak. A magyarországi városokban már a 15. század végén letelepedett, proletarizálódott cigány népességet találunk. Az egy másik kérdés, hogy mindig voltak bizonyos arányban olyan cigány csoportok, akik vándoroltak és később is folyamatosan érkeztek ilyen csoportok. De nálunk döntően nem ez a meghatározó.
Ez volt tehát a két régióban élő cigányok története közötti meghatározó különbség?
Igen. Az említett üldözéstörténet egyébként abból is levezethető, hogy Nyugat-Európában ez a fajta vándorló, független életforma ellenszenvet váltott ki – de önmagában ez sem értelmezhető úgy, hogy különválasztjuk a koraújkori viszonyoktól. Mert azt mindig elfelejtjük, hogy a 16–17. században általános európai probléma volt a megnövekedett periférikus rétegek kezelése, rendszabályozása. A 17. századra ez már a Török Birodalomban is problémává vált. A cigányok nyugat-európai üldöztetése része volt egy általános társadalmi átrendeződésnek, illetve annak a drasztikus megoldásnak volt az eredménye, amit erre az akkori viszonyok között találtak. Gondoljunk csak arra, hogy az útonállókról és a csavargókról milyen törvényeket hoztak ebben az időszakban a nyugat-európai államok.
Magyarországon a lezajlott proletarizálódás, a másként kialakult együttélési szokások miatt nem születtek ilyen drasztikus megoldások?
Közép-Európában olyan volt a gazdasági tér, hogy a cigányok helyet tudtak találni benne maguknak. Gondolok itt arra, hogy a fémműves mesterségek technológiájának köszönhetően mobil szolgáltatást tudtak nyújtani akár a hadászati területen, akár a mezőgazdasági termelésben. Magyarországon a cigányok megjelenése során, az együttélés feltételeinek megteremtődésében alapvetően fontos munkaerőpiaci feltételek működtek – vagyis a feudalizmus itteni változata tette mindezt lehetővé. Amikor pedig az ország három részre szakadt, a cigányok nagy része vagy a törökök által elfoglalt részeken élt, vagy Erdélyben; mindkét lehetőség kivételes helyzetet jelentett. A törökökről közismert, hogy toleránsak voltak a más vallásúakkal és a más népekkel szemben, ott tehát a cigányok belefértek a hódoltsági társadalom sokféleségébe. A törökök megszállta országrészeken kifejezetten teremtődtek mobilitási csatornák a cigányok számára. Egerben tudunk olyan cigányokról, akik háztulajdonosok lettek, szőlőket vettek és karriert csináltak a török uralom idején. Erdélyben pedig kivételes állami berendezkedés jött létre, gondoljunk csak a vallási türelem 16. századi időszakára, ami kulturális toleranciát is jelentett, illetve a hasonló szerepet játszó gazdasági feltételekre.
A cigányok történetének egy másik vélelmezett aspektusát, az önállóságot, a függetlenséget érinti a ma egyesek által felújítani kívánt vajdahagyomány. Ennek a történeti múltja milyen volt ebben a térségben?
Ez megint egy darázsfészek, hiszen a jelenséget többszörösen is félreértelmezték. Sokan nem vették figyelembe, hogy a magyar történelemben a vajda szó a cigányoktól függetlenül is többféle közösségi vezetői értelemben létezett: választott és kinevezett vezetőt egyaránt jelölhetett. A cigányokkal kapcsolatban megfigyelhető a koraújkortól kezdve, hogy léteztek azok a cigányvajdák – szándékosan egybeírva –, akiket magyar nemesek közül neveztek ki uralkodók vagy országos főméltóságok, a 16. századtól kezdve. Velük párhuzamosan tűnik fel a cigány származású cigány közösségi vezető – a cigány vajda. Őket szintén úgy nevezték ki ezekre a feladatokra. Meggyőződésem, hogy ez is az egyik eszköze volt a cigányoknak a magyar társadalomba való integrálására. De volt ennek a tisztségnek olyan elnevezése is, hogy cigánybíró, illetve léteztek más megnevezések is. Tévesen gondolják azt, hogy ez a cigányok esetében eredendően egy választott tisztség lett volna. Később volt ilyen, de az már más rendszerben történt.
Hogyan változott a vajda tisztség tartalma a későbbi évszázadok során?
Az imént vázolt kettős rendszer részben spontán módon, a 18. század elején felbomlott. Másrészt, 1761-ben, Mária Terézia korában egy rendelet kimondta, hogy a cigányok az egyes településeken a községi elöljáróság felügyelete alatt álljanak, és ne legyenek külön vajdáik. Ettől függetlenül több olyan településen, ahol a cigányok külön településrészen éltek, megmaradt a kandidálással választott, közösségi képviselő, aki nem volt külön vezető, mert a cigányok az elöljáróság alá tartoztak, csak az elöljáróság, a bíró felé ennek a posztnak a betöltője képviselte a cigányokat. Ugyanarra a funkcióra kell gondolni, mint a településrészek vagy utcák élén álló hadnagyok, tizedesek. Részt vettek az adók behajtásában, elintéztek kisebb konfliktusokat. Ezeket a 19. században a legtöbb helyen cigánybírónak, vagy vajdának hívták, és ezekről már maradtak is fenn iratok.
Mi történt a vajdákkal az elmúlt száz évben?
A 20. század első fele a közösségek nagyon komoly mértékű felbomlásának az időszaka. Akkor már nem léteznek ezek a választott, vajdának nevezett vezetők, hanem megvoltak a spontán, tekintéllyel bíró vezetők, akiket szintén vajdának neveztek. 1947-től kerül elő ez a probléma újra, amikor született egy olyan törvény, amely előírta, hogy a cigányoknak legyenek a hatóságok által kinevezett közösségi vezetőik. Ez a jogszabály azonban tudomásom szerint nem lépett életbe, az 1948-as kommunista hatalomátvétel miatt már nem jutott el a belügyminisztériumi jóváhagyásig. Az ötvenes években nem is létezett egységes rendszer, újra napirendre is került a vajdai tisztség kérdése. Akkor megint megjelentek különböző képviseleti formák, amelyek egymással nagyon gyakran konfliktusba is kerültek. Ennek nyomán felvetődött az egységes képviselet kérdése, de erre csak helyi megoldások születtek. Például a mátészalkai járásban 1957-58-ban a járási tanács rendeletére a cigányok vajdát választottak maguk közül. Ezeket a választott vezetőket ugyancsak cigánybírónak, cigányvajdának hívták. Ez a vezető ugyancsak képviselője lett volna a cigányoknak a helyi tanács felé, és el is látott bizonyos helyi feladatokat, a rendtartással, a köztisztasággal kapcsolatban. De ezek a vajdák, bírók folyamatosan konfliktusban álltak a közösségeikkel. Ezeket a vezetőket az oláhcigányok spionnak, árulónak tartották és több helyen a romungrók is hasonlóan viseltettek irántuk. A Dél-Nyírségben található Érpatakon pl. a cigánybíró azért költözött ki a telepről a faluba az ötvenes évek derekán, mert állandóan verekedésbe és konfliktusba keveredett a telepiekkel.
Ebből a történeti áttekintésből úgy tűnik, a vajda tisztség sokkal inkább az ellenőrzés hatalmi eszköze volt az idők folyamán és sokkal kevésbé tekinthető az önkormányzatiság alulról szerveződő természetes vezetői posztjának.
A vajda esetében egyszerű feladatokkal felruházott egyszerű képviseleti funkcióról van szó, amelyet felülről próbáltak meg befolyásolni. Alapvetően már a 17. századtól kezdődően az volt a döntő, hogy a földesúr azt szerette volna, hogy olyan cigány álljon a közösség élén, aki az ő embere. És ez mindig is kiváltott konfliktusokat a cigány közösségen belül: a vajda képviselte, testesítette meg egy személyben a környezethez való alkalmazkodás kényszerét. Az írott joghoz való alkalmazkodást, az együttélési normákhoz való igazodást jelentette, neki kellett megakadályozni, hogy a cigány közösség mások kárára bármilyen tevékenységet folytasson.
Jelenleg hogyan értelmezik a vajda tisztségét?
Határozottan létezik egy nosztalgia, hogy milyen jó lenne, ha lennének a cigányoknak saját vezetőik, akiket elfogadnak a közösségeik és azok részben egyfajta érdekképviseletet látnának el, miközben közvetítő funkciójuk is lenne. De ez egyrészt indifferens, mert van egy kiépített, jogszabályokban lefektetett önkormányzati rendszer, és az lenne ennek a modern formája. A vajdarendszer felélesztése a jelenlegi állapotok között sokkal többet ártana, mint használna, hiszen nem az a kívánatos út, hogy tradicionális közösségi élethez kanyarodjunk vissza. Arról nem is beszélve, hogy a huszadik században, és az elmúlt húsz évben ugyancsak, nagyon sok közösség felbomlott, deklasszálódott, különböző változások mentek végbe a cigányok életében, ami azt okozta, hogy nem lenne már értelme egy ilyen hagyományos képviseletnek. Sokkal inkább az lenne a járható út, hogy a cigány kisebbségi önkormányzatiság működjön. Kállai Ernőtől Zolnay Jánosig többen is kimutatták, hogy ez a rendszer a gyakorlatban nem működik úgy, ahogyan kellene, és ez az, ami sokszor indokot szolgáltat a vajdarendszer iránti nosztalgiára. Az önkormányzati rendszer hatékonyságát kell növelni, még olyan áron is, hogy esetleg be kell avatkozni.
Csepregi Botond–Landauer Attila