Biztos, hogy jól készítjük a vendég útját, biztos őt várjuk vágyakozva? Mert a külsőségek nem ezt mutatják.
Magasztos folyamat (lenne), amit elég nehéz a súlyának megfelelően megélni, elsorvad a lényege, mert elsorvasztják. Ez a megállapítás nem csupán a rárakódott alpári dolgokra vonatkozik, hanem még a legfennköltebb igyekezetre és programra is érvényes, ha túlontúl sok van belőlük.
Visszatérő tapasztalatom, hogy rendre advent a legzsúfoltabb időszaka az évnek. Ilyenkor úgy egymásra torlódnak az amúgy is rövid napok, hogy csak kapkodja az ember a fejét. Az általános tennivalók mellett (ráadásul a szerkesztőség telefonközponttá változik, mert december 20-ig kell intézni a jövő évi előfizetéseket) számos programon is igényt tartan(án)ak az emberre.
A teljesség igénye nélkül villantsunk fel egy-két eseményt. Már a november végi gyülekezeti hitmélyítő hét se volt a legjobb helyen, hisz a kert még szántatlan – a gyerekem, aki az elektromos motort kezeli, míg én az eke szarvát fogom, későn jön haza az iskolából, gyorsan sötétedik, lassan haladunk. Mikor végre megvan, másnap jön a kiadós adag hó...
Nagyon izgalmasak ilyentájt a koncertek, amelyeken a gyerekeink is fellépnek (tehát illenék jelen lenni). Kevesebb van, mint tavaly vagy korábban (szóltunk is a zeneiskolában, hogy nem kell felvonultatni mindent és mindenkit, az összes Paganini- és Richter-utódot, létező és nem létező kórust és formációt), de azért van belőlük. Például a Mikulás-napi koncert (apropó, ő is bekever minden évben, jön többszörös kiadásban, még jó, hogy csak ritkán kell leülni vele beszélgetni…), amire időhiány miatt nem sikerül elmennem. Aztán a Fesztiválzenekaré Pozsonyban Fischer Iván vezényletével, ahova a zeneiskola buszt indít (talán máskor), lesz egy Ghymes-koncert is Dunaszerdahelyen, meg karácsonyi műsor a református iskolában, és a gyülekezeti lapot is ki kellene hozni karácsony előtt...
Könyvbemutató Nyitrán a katolikus papi szemináriumban: egy albumról van szó, amely a szlovákiai felekezetek arra érdemes templomait sorakoztatja fel (bár az egyházunkról szóló részt én írtam és még nem láttam a könyvet, a rossz időjárás, de inkább a fáradtság miatt kihagyom). Meghívó a szélerőművek egészségkárosító hatásairól szóló előadásra (ugyanis falunk kataszterének közvetlen szomszédságába azt akarnak valakik telepíteni, miközben több polgári társulás is nagyon ellenzi)...
És még nem szóltam az ajándékvásárlásról. A boltosok éves forgalmuk jelentős százalékát ilyenkor realizálják, mert nem tudunk nem kitenni magunkért. Hiába egyezünk meg, hogy nem veszünk sok, nagy ajándékot, hisz úgyis elborítanak bennünket a tárgyak, a vége rendre az, hogy ez is, az is odakerül a fa alá, sok utánjárás eredményeként… (Hátha most sikerül!)
Falunkat is elérte a betlehemkészítő és -állító divathullám. Egy polgári társulás kezdeményezése – amelyik aztán szenteste megpróbálja majd „megmozgatni” a falut – egy kis mendikálásra invitálja azokat, akik mozdíthatók. Erre észbe kapnak a nyugdíjasklub tagjai is, hogy szenteste csinálhatnának valamit.
A fenti sorok kis ízelítőt nyújtanak abból, hogy milyen egy hajszolt-kori átlagos advent, holott – épp ellenkezőleg – a csendes várakozás idejének kellene lennie. De miért is van az, hogy a karácsony közeledtét művileg gerjesztett módon kell megélni? Hiszen így a nagy rohanás mellett elsikkadni érezzük a lényeget, még jó, ha egyéni elcsendesedésre jut az embernek ideje.
312. dicséretünk alapján feltehetjük hát magunknak a kérdést: biztos, hogy jól készítjük a vendég útját, biztos őt várjuk vágyakozva? Mert a külsőségek nem ezt mutatják. Viszont Jézus számára nem a külcsín a fontos, hanem a belbecs: a szív alázata. Amit ő gyűlöl és utál, azt kellene elvetni. Akkor fog hozzánk betérni, akkor nemhiába várjuk őt. Akkor bőven áradhat Szentlelke, akkor üdvöt találhat a szív.
A. Kis Béla