Az anyagi és lelki válságról, a visszaszolgáltatott ingatlanokról, a szórványosodás gondjairól és az áldozatvállalás hiányáról beszélt Kató Béla, erdélyi püspökhelyettes a Reformátusok Lapjának most megjelenő számában és kitért a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium körül kialakult helyzetre is.
A gazdasági válság a társadalom minden területére begyűrűzött. Hogyan érintette az egyházat?
Nálunk az egyházat érzékenyen érintette a válság, megfogyatkoztak a források, lehetőségek. Az állami segély, amelyet az egyházi alkalmazottak fizetésébe pótolt az állam, most kevesebb lett. Viszont az egyház léte nem az állami segélytől kellene hogy függjön. Ma meg kell nagyon jól gondolni, hol és mikor létesítünk új állásokat, és hogy milyen szinten tudjuk fenntartani a meglevőket. A nyugati segélyszervezeteknél is kb 40%-kal csökkentek az adományok, kevesebb az adakozók száma. Ha ez jellemző a nyugati országokra, akkor nálunk még inkább érezhető ez a jelenség. Az emberek inkább azoktól a dolgoktól szoktak megszabadulni, amelyekről úgy gondolják, hogy számukra kevésbé fontosak. Ez a lemondás egyúttal a hit mértéke is, hogy mire adok és mire nem. Az elmúlt években a visszaszerzett ingatlanok jelentették azt a plusz forrást, amelyből az egyház a maga karitatív és nevelő-oktató feladatát próbálta ellátni. És a központi hivatalt is ebből tartottuk fent. Csak egy példát mondok: Kolozsvár főterén ezelőtt két évvel egy-egy ingatlan négyzetméterét 90 eurós négyzetméterenkénti áron lehetett bérbe adni, ma ez az összeg több mint egynegyedére csökkent. Más esetben hónapokig nem találunk bérlőt.
Az egyházi javak visszaszolgáltatása mintha akadozna az utóbbi időben. Van-e valamilyen kimutatása az egyháznak arról, hogy hány ingatlant adtak vissza és hányat kellene még visszaszolgáltatni?
Sajnos a visszakért ingatlanjainknak csupán 30 százalékát kaptuk vissza. A visszaszolgáltatási folyamat nem lelassult, hanem megállt. Nem hivatalos források szerint a bizottsági tagok nem is mernek döntést hozni, mivel egy feljelentés következtében vád alá akarják helyezni azokat a bizottsági tagokat, akik visszaszolgáltatták a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot a református egyháznak. Erre az okra azonban nem lenne szabad hivatkozni. Ezeket már Strasbourgban is tudják: ott Romániának tizennyolc hónapot adtak arra, hogy az összes visszaszolgáltatási ügyet rendezze. Törvénymódosítást kellene végrehajtani, mert a bizottság végül is nem működik. Egy érdekes példa: a bukaresti technikai egyetem egyik épülete az egyházkerületé volt, amit a bizottság visszaadott, s ezt 30 napon belül senki nem támadta meg. Amikor azonban a telekkönyvezésre került volna sor, akkor az egyetem fellebbezett. Ennek már mindjárt három éve, egy bukaresti ügyvédi irodát fogadtunk fel az ügy képviseletére, amely minden alkalommal jelentős pénzösszeget gombol le rólunk.
Óriási a fogyás, a természetes szaporodás helyett a természetes fogyásról kell beszélnünk. Ehhez járul hozzá az a tény is, hogy rengeteg a vegyes házas. A kimutatások szerint az erdélyi református gyülekezetek 74 százaléka ötszáz lélek alatti. A jelenlegi fogyás tendenciáját nézve ezek a közösségek évek múlva életképtelenek lesznek. Mit tehet az egyház ilyen esetben? Van valamilyen kidolgozott stratégiája az egyháznak vagy mindenki tegye azt, amit tud?
A stratégiát mindig emberekre építjük. Kicsit félve várjuk a népszámlálást. Elemzők szerint ugyanis ismét másfélszázezerrel fogytunk. A másik tendenciára is figyelni kell. Eddig a magyar ajkú cigányok magyarnak vallották magukat, de az uniós támogatások miatt sok polgármester előnyösebbnek fogja gondolni, ha településén megjelennek majd a cigányok is bizonyos létszámban. Sajnos 1990-től errefele egyházunkat érintette legjobban a fogyás, főleg a szórványosodás. Ezért akármilyen stratégiát dolgoznánk ki, anyagiak szempontjából, ha nem születnek gyermekek, megállíthatatlan a fogyás. Arra kell törekednünk, hogy az egymilliós erdélyi magyarság létszáma stabilizálódjék. Viszont nem a negatív dolgokra kell összpontosítanunk. Az elmúlt tíz évben az egyházkerületi vezetés igyekezett a támogatásokat úgy irányítani, hogy a kicsi gyülekezetek ne számolódjanak fel. A szinten tartás volt a cél, a fejlődésre nem volt lehetőség. Az új helyzetben természetesen számítunk az anyaország támogatására is.
Vajon nem bennünk van a hiba? Egyre többen teszik fel a kérdést: mit ad nekem az egyház? Elvárjuk, hogy állandóan valamit adjon anélkül, hogy mi valamit nyújtanánk. Szolgáltató egyház lettünk: kereszteljünk, temessünk, de végezzünk ugyanakkor szeretetszolgálatot, kezeljük a betegeket, és lehetőség szerint még segélyt is adjunk… Nem a lelkiséggel van a probléma?
Ez a kérdés gyökere. Vagyis mi az érték számunkra. Ami érték, azért áldozatot hozunk, azt támogatjuk, anyagilag is. Ezért az emberekkel való foglalkozás, az igehirdetés, a lelkigondozás kell hogy legyen a mi fő feladatunk. Ezt minden körülmény között kell vállalni, ha fizetnek, ha nem fizetnek. Ugyanis a munkánk visszahat. Ennek alapján nyílnak meg a szívek, de az adományok is. Húsz év távlatából elmondhatjuk, hogy rossz hatása volt az első tíz év nyugati támogatásának. Az emberek megszokták, hogy a templomot, gyülekezeti házat a hollandok és mások építik. A segélyek elmaradoztak az utóbbi években, és sok helyen leállt minden. Kialakult az a felfogás, amit említett a kérdésben: az egyháztól kapni valamit, amit nem a lelkiekre értenek. Amiért nem hozunk áldozatot, azt nem értékeljük. Mert az áldozathozatalban van az élet egyetlen értelme. Ez a keresztyénség lényege. Hiszen a krisztusi, Isten által ajándékozott áldozathozatal jelzi azt, hogy ha az emberi élet nem ilyen, nem tölti be hivatását. Nem lehet az, hogy valahonnan mindig kiveszünk valamit, mindig kapni akarunk valamit. Azt is nézni kell, hogy mit adunk vissza, mit sugárzunk vissza. Ennek pedig meg kell látszania a mindennapi életben is: részt veszünk az egyházi munkában és támogatjuk is. Ezáltal épül a közösség is. Visszaemlékszem egy ’90 karácsonyán folytatott beszélgetésre Illyefalván: sokak megdöbbenésére azt mondtam, hogy eddig könnyű volt templomba járni, ezután nehezebb lesz. Ma már az élet száz körömmel szed szét, rengeteg mindenre kell odafigyelni. A hedonista életmód felőrli az embert. Ha pedig valaki nem fogja fel, hogy milyen szegényessé válhat az élete, ha kimarad belőle az egyház, az a személy megsemmisül. Egy idő után kiábrándul, boldogtalan lesz vagy akár depressziós is. Elfordul a közösségtől, amely nem tud neki segíteni. A jelenlegi anyagi válság szerintem bizalmi és lelki válságra vezethető vissza, ezeket kell először orvosolni.
Somogyi Botond