Nagy-Romániával csaknem egy időben, Aradon született 1922-ben. A második világháború utáni erdélyi ébredési mozgalom ellen indított koncepciós eljárás, az úgynevezett Bethánia-per Arad–Bihar megyei csoportjának egyik vádlottja. A kommunista államhatalom húszévnyi kényszermunkára ítéli, amiből hat évet le is tölt Nagyváradon és a Duna-deltában. Karczagi Sándor nyugalmazott lelkipásztort a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából kérdeztük megpróbáltatásairól.
Hogyan lett lelkipásztor?
Kolozsvár a bécsi döntéssel Magyarországhoz került, de aradi magyarként nem kaptam útlevelet, hogy érettségi után a kincses városba mehessek továbbtanulni. Az irodalom érdekelt volna, és nem tudtam, mitévő legyek. Bár szerettem az egyházamat, igazából eszem ágában sem volt lelkipásztornak menni. Végül mégis az egyetlen lehetőség mellett döntöttem, és a dél-erdélyiek számára időközben a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban újraindított teológiára kértem a felvételemet.
Azért az irodalomról sem mondott le véglegesen.
A jó eredményeim miatt a kollégium vezetése felkért, hogy legyek az intézmény tanára. Ezt vállaltam, de egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, hogy Nagyszebenbe, a román nacionalista fészekbe menjek elvégezni az irodalom szakot. Az aggályaimat végül a történelem oldotta meg: teológiából 1945-ben szakvizsgáztam, és ekkorra Kolozsvár ismét Romániához került, nem kellett már útlevél ahhoz, hogy beiratkozhassak az ottani magyar egyetemre. Magyar és francia szakon végül 1948 nyarán szakvizsgáztam.
A kommunistákkal mikor került először konfliktusba?
Mivel édesapám haldoklott, rövid kisjenői segédlelkészi időszak után Aradra kellett mennem. Itt egy olyan külvárosi iskolában kaptam tanári állást, ahova szerb és magyar munkásgyerekek jártak. Két év múlva felfüggesztettek „miszticizmusért”, ami az elvtársak szóhasználatában a keresztyén hitemet jelentette. Próbáltam hatni a tanfelügyelőségre, hogy fegyelemre, önfeláldozásra, becsületességre, munkaszeretetre nevelem a gyerekeket, és hogy a szocialista társadalomnak is erre van szüksége, de hajthatatlanok voltak. Szerintük szocialista embereket kellett volna nevelnem, ezért kidobtak a tanügyből.
Ennyivel azonban nem érték be, mert figyelni kezdték.
Elbocsátásom után ismét lelkészi szolgálatra jelentkeztem. Arday Aladár püspök az egyházkerület legkisebb gyülekezetébe, a százhúsz református lelket számláló Borosjenőre helyezett. Már aradi tanárként kapcsolatba kerültem a Visky Ferenc vezette ébredési körrel. Ebbe olyan lelkipásztorok tartoztak, akik elfogadhatatlannak tartották, hogy a pártvezetés beleszól, mi hangozhat el a szószékről és mi nem. Krisztust akartuk prédikálni, nem pedig a kolhoz vagy a tavaszi vetési kampány mellett agitálni. A püspök figyelmeztetett minket: hagyjunk fel az összejöveteleinkkel, mert a vallásügyi államtitkárság nagyon érdeklődik utánunk. Mi csak legyintettünk: imaközösséget szervezünk, nem összeesküvést. Hát a Szekuritáté ezt mégis másképp látta: 1958-ban letartóztattak, majd nyolchónapnyi vallatás után paraszt testvéreinket tizennyolc, a lelkészeket húsz, a mozgalom vezetőjeként Visky Ferencet pedig huszonkét év kényszermunkára ítélték.
Valóban nem politizáltak?
Valóban nem. Számunkra az Isten Igéjének a hirdetése és a megélt keresztyén közösség volt a legfontosabb. A magyarországi ébredési mozgalom által megérintett, és a debreceni teológiai tanulmányai után hazatérő Visky Ferenc rádöbbentett minket arra, hogy senki sem lehet partizánkeresztyén, hiszen csak közösségben tudunk megmaradni a krisztusi keskeny úton. Ennek megfelelően nagyon bizalmas légkör alakult ki közöttünk, nem voltak titkaink egymás előtt, nemcsak a sikereinkről számoltunk be egymásnak, hanem a kísértéseinkről és a bukásainkról is. Erősen tartottuk egymást a hitben.
Egy évnyi börtön után Nagyváradról Szamosújváron keresztül a Duna-deltába szállították önöket. Milyen munkát kellett végezniük, és milyen körülmények között éltek?
Reggeltől estig dolgoztunk. Óriási kiterjedésű mocsaras területeket tettünk a mezőgazdaság számára használhatóvá: gátakat és csatornákat építettünk, nádat vágtunk, kukoricát kapáltunk. A szállásunk nádból épített óriási juhaklokban volt, a falain átfújt az orosz puszták felől érkező hideg szél. Folyamatosan éheztünk. Többnyire valami híg, barna-fekete színű, moslékszerű folyadékot, egy darab kenyeret és kukoricamálét kaptunk. Húst kétszer ettünk a hat év alatt: egyszer a katonaság megromlott konzervjeit kaptuk meg, másodszor – a mezőgazdaság gépesítésének évében – csonttá és bőrré soványodott igavonó gebék „húsát”. Zöldséghez, gyümölcshöz a rabságunk ideje alatt egyszer sem jutottunk.
Volt lehetőségük ilyen körülmények között a hitélet gyakorlására?
Melegebb időben vasárnap délutánonként kiengedtek minket a barakkok közötti füves területre, ahol beszélgetni lehetett, de istentiszteletet tartani – énekelni, imádkozni, prédikálni – nem. Ezért a fűben üldögélve, heverészve, zsebre dugott kézzel álldogálva beszélgetést imitáltunk, de valójában valaki Igét hirdetett közülünk, és imádkoztunk. A lelki élet mellett a szellemiekre is igyekeztünk időt fordítani: a legkeményebb téli időszakban, a barakkokba zárva a foglyok előadásokat tartottak egymásnak ki-ki a maga szakterületéről. Igazi szabadegyetem volt ez a számunkra.
Nem csüggedt el soha? Hogy lehetett kibírni, túlélni a kilátástalannak tűnő helyzetet?
Volt, hogy úgy éreztem, nem bírom tovább, feladom, de a közösség a lágerben is megtartott. Papp Antal paraszttestvérem így öntött belém lelket egyszer: „Sándor! Négy éve vagyunk itt, ez igaz. De mondd, mi ez a négy év ahhoz képest, amilyen ügyért szenvedünk?” És mennyire igaza volt! Aki tudja, hogy amiért szenved, azért érdemes, annak még a gyomra is másképp emészt a parttalan éhség közepette. Volt olyan rab, aki a pártfőtitkárt érintő, meggondolatlanul elmondott sikamlós viccért kapott éveket. Hát azért tényleg nem érdemes. Meg is tébolyult. Mi viszont tudtuk, hogy az Úr Jézusért érdemes. Óriási erő volt ez számunkra.
Végül „csak” hat évet kellett letölteniük? Hogy sikerült a szabadulás?
Egyszer csak magas rangú belügyminisztériumi tisztségviselők jelentek meg a táborban, és elkezdték magyarázni, hogy mi sem vagyunk a társadalom számára elveszett emberek, hanem ellenkezőleg: átnevelhetőek vagyunk és megnyerhetőek a kommunizmus számára. Ráadásul a szocializmus olyannyira megerősödött Romániában, hogy véletlenül sem tudnánk a román szocialista államnak ártani. Így készítették elő az elengedésünket, majd 1964-ben kegyelmet kaptunk.
Képzelem, hogy mennyire átnevelődtek…
Átnevelődtünk bizony, csak nem úgy, ahogy ők azt gondolták. Hatalmas öngólt rúgott ugyanis a Szekuritáté, hiszen a meghurcoltatás következtében a szocializmus öntudatos ellenségei lettünk. Eleinte sok volt az idealista közöttünk, de itt mindenkinek világossá vált: az eszme és a rendszer hazugságra épül, erre nem lehet egészséges társadalmat felépíteni.
Ezek szerint a belügyesek azon állítása sem állta meg a helyét, miszerint a szocializmus megerősödött volna a társadalomban?
Szó se volt erről. A valóságban csak a nyomorúság nőtt egyre jobban. Leépítették a kisipart és a hagyományos könnyűipart, helyettük a nehézipart erőltették, és eladhatatlan termékeket gyártottak. Egyre többször nem volt villany, ritkán lehetett csak vajat kapni, a cukrot havi fejadagban, a kenyeret jegyre adták, és óriási sorok álltak a boltok előtt. Gheorghe Gheorghiu Dej pártfőtitkár ezt látva vette fel a kapcsolatot Amerikával, akik a segítség feltételéül a politikai foglyok elengedését szabták. Éppen ennek köszönhettük szabadulásunkat.
Végső soron hogy látja, ön a kommunizmusnak vagy a román nacionalizmusnak lett az áldozata?
Egyértelműen a kommunizmus ateista irányultsága miatt kerültünk szembe a hatalommal. A rabtársaink között sem csak magyarok voltak, hanem a román társadalom színe-java: görög katolikus és ortodox papok, arisztokraták, értelmiségiek. Sőt még craiovai egyetemisták is, akik Románia mai himnusza, az Ébredj, román! éneklése miatt kerültek közénk. A román kommunizmus csak később, Nicolae Ceauşescunak köszönhetően vett nacionalista irányt.
Az átnevelésük olyannyira nem sikerült, hogy a ‘60-as évek végétől újra elkezdtek találkozgatni, amiből egy egész gyerektábor nőtte ki magát a Bihar-hegység erdeinek rejtekében. Idővel nyolcvan-száz fiatal is összegyűlt itt alkalmanként, de a Szekuritáté – bár besúgóin keresztül folyamatosan megfigyelte önöket – csak 1987-ben bukkant a „rendszerellenes tevékenység” nyomára. A táborok – immár a CE Szövetség egyesületi keretei között – a ‘89-es forradalom után újraindulhattak, emlékiratai előszavában mégis a rendszerváltás után megújuló egyházi ébredés elfojtásáról ír. Mi ennek az oka?
Az a szomorú tapasztalatunk, hogy a református lelkipásztorok jelentős része számára nem élő, eleven forrás az Ige. A Szentírás rendkívül gazdag, ezért mindenkinek vennie kellene a fáradságot arra, hogy minden egyes alkalommal megkérdezi az Urat: mi itt és most a mondanivalója ennek a gyülekezetnek. Ha ezt megtennénk, akkor talán tudnánk valami újat, meglepőt, aktuálisat mondani a kétség kívül biblikus és hitvallásos, de sokszor évszázados, unalomig ismételt közhelyek pufogtatása helyett az embereknek. Nagy csalódás számomra, hogy a lelkipásztorok nagy része nem szereti az ébredést. Miért is? Mert akkor bibliaórákat, ifjúsági foglalkozásokat kellene tartani, énekkart kellene szervezni, és személyes lelkigondozást kellene végezni. Ez pedig kizökkentené a tiszteletest a hétköznapi, langyos, kényelmes életből. Egy református lelkipásztor akár bele is rokkanhat a szolgálatba, ha a lelkiismerete azt diktálja, de lustálkodhat is annyit, amennyit nem szégyell. Sokan sajnos leépítettek mindent a gyülekezetükben, és vasárnaptól vasárnapig legfeljebb csak temetnek, ha muszáj.
Azt miért ne, ha jól megfizetik stóla formájában?
Te mondád!
Kiss Sándor
Képek: Kalochai Richárd