Az adventi időszakról egyre gyakrabban jut eszünkbe az „év végi hajtás”, az ajándékok utáni szaladgálás és a feszültség. Felgyorsult a világ és felgyorsultunk mi is: december környékén hirtelen még zsúfoltabb lesz a naptárunk, nincsenek szabad hétvégéink és véget nem érőnek tűnnek a napjaink. Ezekben a hetekben szinte muszájból vásárolunk ajándékokat, gyertyát, édességet, emellett helyt kell állnunk a munkahelyen és le kell zárni az évet is. A várakozás öröme helyett felnőttként úgy érezzük, kötelező kicsit jobbnak, nagyvonalúbbnak, többnek lennünk.
Az még könnyen érthető, hogy a gyerekek miért akarnak jól viselkedni, hiszen ők úgy tudják, ha rosszalkodnak, nem kapnak ajándékot, egy bizonyos életkor után viszont a karácsonyi kapkodás csupán kényszeredett vezeklés minden miatt, amit az év során tettünk, vagy épp nem tettünk. Ki nem mondott gondolatok, be nem tartott ígéretek, meg nem hozott döntések és halogatott lépések tesznek minket fásulttá. Valahol mélyen, már-már mechanikusan, de emlékszünk rá, hogy Jézus is része a decemberi hangulatnak, az azonban hamar feledésbe merül, hogy valójában Ő az alapja – pedig ez többet jelent mindennél, ami először eszünkbe jutott az adventről. És ez az egyetlen, ami igazi ünneppé teszi a karácsonyt.
Decemberben egyénileg és közösségben is arra emlékezünk, hogy Krisztus értünk lett emberré, olyan gyöngévé és kiszolgáltatottá, mint mi magunk vagyunk. De az emlékezés önmagában kevés: ilyenkor nem elég felidéznünk egy régi-régi betlehemi éjszakát, hanem fel kell ismernünk, hogy az ott, kétezer évvel ezelőtt kezdődött történet ma is tart és annak mi magunk is részesei vagyunk. Krisztussal kezdődött a karácsony, az új szövetség és mi is felé tartunk életünk minden egyes napján.
Az, amilyen kegyetlen és kilátástalan a világ, nem Isten műve, hanem magáé az emberé, aki az Édenkertben elszakadt tőle. Az Úr azonban már akkor, azonnal megígérte, hogy elküldi a szabadítót, aki helyreállítja a rendet és a békét – és bár évezredek teltek el az ígéret beteljesedésére várakozva, végül valóban Isten volt az, aki felénk hajolt és elküldte hozzánk Fiát. Isten jött közelebb, hogy ennek felismerésében mi is közelebb kerülhessünk hozzá – és egymáshoz is. Ez pedig a legvalóságosabb történet a világon.
Egyszer, régen biztos mindannyian megtanultuk a definíciót: a karácsony a szeretet ünnepe. De azt már nehezebb sajátunkká tenni, hogy annak a szeretetnek az ünnepe, mellyel tapasztalható lett a kegyelem, és ami valódi fényt hozott. „A te világosságod által látunk világosságot” – emlékeztet a 36. zsoltár 10. verse arra, hogy az egyetlen út az, ami Betlehemből tart a kereszt felé és onnan elvezet az örök hazába.
Decemberben sok a fény, a csillogás és a mese. Ilyenkor lépten-nyomon felbukkan a Mikulás, a rénszarvasok, az angyalkák, olykor a Grincs és újabban a Jégvarázs szereplői. De a sok kedves alak között a maga egyszerű szépségében ott van Krisztus születésének története, ami nem hasonlítható semmi máshoz. Ez a történet nem mese – és nemcsak egy rövidke szezonra szól, hanem átszövi ünnepeinket, az új évünket és teljes életünket. Mert a karácsonyi csoda megtörtént, az adventi időszak – és benne a Magyarországi Református Egyház karácsonyi idei üdvözlete – pedig épp abban nyújt segítséget, hogy ne csak passzív részesei legyünk, hanem bekapcsolódhassunk egy nálunk sokkal nagyobb folyamatba.
A Magyarországi Református Egyház a következő hetekben a karácsony lényegére szeretné emlékeztetni a társadalmat, hogy az ünnep minél több ember számára lehessen valódi találkozás a Jézus Krisztusban emberré lett Isten szeretetével. Kívánjuk, hogy ettől a szeretettől megindítva tudjunk egymás felé is fordulni. Ha Ön is fontosnak tartja ezt, ossza meg a közösségi médiában terjedő videónkat!
Farkas Zsuzsanna, videó: Szabó-Nyulász Melinda