– Mikor döntött úgy, hogy a lelkészi hivatást választja?
– Tizenhét éves voltam, amikor arra a döntésre jutottam, hogy a lelkészi pályát választom. A környezetemben élők észrevették, hogy fogékonyabb vagyok a vallási kérdésekre és rendkívül sok minden érdekel. Aztán mondogatták nekem: belőled úgy is lelkész lesz. Bennem azonban volt egy tinédzserkori dac, ami azt mondatta velem, hogy lehetek más is, mint lelkipásztor. Viszont pályaválasztás előtt álltam, ezért el kellett döntenem, milyen irányba megyek tovább. Ekkor értette meg velem az Úristen, hogy a boldogság nem annak a kérdése, hogy az ember milyen foglalkozást választ, sokkal inkább annak, jól érzi-e magát abban, amit csinál.
– Volt más foglalkozás is, ami érdekelte?
– Igen, jó néhány más lehetőségem is volt. A gimnáziumban komolyan érdekelt a földrajz, olyannyira benne voltam a tanulásban, hogy már az érettségi éve előtt felvételt nyertem a Debreceni Egyetem geográfus szakára. Nagyon szerettem matematikával és történelemmel is foglalkozni, de ezek mind-mind olyan dolgok voltak, amikről úgy éreztem, hogy egy ideig biztosan örömet jelentenek, de hosszú távon nem feltétlenül.
– Melyik egyetemre járt és utána hogyan alakult az élete?
– A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen (DRHE) tanultam, majd kaptam egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba, Washingtonba. Ott a helyi teológia mesterszakos hallgatója és a magyar gyülekezet lelkipásztora voltam. Miután hazatértem, beiratkoztam a DRHE doktori iskolájába és volt szerencsém kétszer hat hetet tanulni a németországi Heidelbergben is.
– Milyen volt az élet Washingtonban? Mekkora ott a magyar közösség?
– Meglepően nagy, viszont a távolságok is nagyok. Volt olyan gyülekezeti tagunk, aki három-négy órát autózott egy-egy vasárnap azért, hogy eljöjjön az istentiszteletre, mert számára még mindig nagy értéke volt a magyar szónak. Többen voltak, akik felhívtak azért, mert azon a héten még senkivel nem volt alkalmuk magyarul beszélni. Óriási igény volt a részükről, hogy magyarul hallhassák Isten igéjét. A gyülekezeti szolgálat mellett igyekeztünk arra is odafigyelni, hogy a magyarságunkat több síkon is meg tudjuk élni: olykor a nagykövetséggel közösen is szerveztünk magyar kulturális eseményeket, vagy csak magyar ételeket főztünk és vártuk a gyülekezet tagjait.
– A kint élők azok, akik 1956-ban emigráltak, illetve a leszármazottaik?
– Tulajdonképpen a kint élő magyarok három csoportját különböztetjük meg. Az első része valóban ’56-ban emigrált magyarokból és leszármazottaikból áll, akik már második, harmadik és negyedik generációs magyarok. Érdekes, hogy sokszor a harmadik, negyedik generációs magyarokkal már nem lehetett magyar nyelven beszélni, viszont megvolt bennük az a nemzeti öntudat és érzés, hogy ők magyarok. Éppen ezért szeretnének a magyarságért valamit tenni, kötődnek a magyarsághoz és keresik a magyarokkal a kapcsolatot. A második csoport, amit én láttam, a ’70-es, ’80-as években vándorolt ki, főként gazdasági okokból. Aztán van egy új réteg, amelyik folyamatosan cserélődik. Ez főképpen egyetemistákból és olyan dolgozókból áll, akik a világbankban vagy Baltimore-ban dolgoztak, ahol egy hatalmas egészségügyi ellátó központ és kórház van. Ott rengeteg magyar vállalt munkát, ez azt is jelenti, hogy a gyülekezetnek volt egy része, amely mindig cserélődött. Néha örömet jelentett, hogy mindig volt utánpótlás, de olykor nehézséget is, mert olyan gyülekezeti tagjaink – például presbitereink –, akikre számítottunk, sokat segítettek a szolgálatban, időnkét hazajöttek, a helyüket pedig nehezen tudtuk betölteni.
– A külföldi szolgálat az amerikai éveket követően sem szakadt meg, hiszen a mai napig prédikál a Luxemburgban élő magyaroknak.
– Így van, ez a szolgálat 2013-ban kezdődött, a Magyarországi Református Egyház Zsinata bízott meg a feladattal. Nagyon érdekes a luxemburgi magyarok története: megalakulásuk tizenkét évvel ezelőttre nyúlik vissza, egy evangélikus lelkipásztor alapította a közösséget, de őt időközben áthelyezték máshova, nem tudta vállalni a szolgálatot, ezért azt a gyülekezeti tagok maguk látták el – azonban idővel úgy érezték, hogy ez így nem elegendő, ezért a Zsinathoz fordultak segítségért. Másfél évig mindig más-más lelkész prédikált Luxemburgban, de a közösség szerette volna, ha egy ember szolgálna köztük, hogy épülhessen a gyülekezet. A Zsinat olyan lelkészt keresett, aki ismeri a külföldön élő magyarság helyzetét és tudja milyen külföldön magyarként élni – így jutottak el hozzám. Elmentem egyszer Luxemburgba és hazafelé jövet azt éreztem: „miért ne kezdődhetne el ez a szolgálat?” A gyülekezet is így érzett, így lassan hat és fél esztendeje havonta egyszer kiutazom Luxemburgba. Azóta a gyülekezet nemcsak fizikailag, hanem hivatalosan is megalakult, olyannyira, hogy a Magyar Református Egyház tagjává vált.
– Mekkora a luxemburgi gyülekezet?
– A kint élő magyarság száma ezres nagyságrendre tehető. A gyülekezeti tagok nagy része az Európai Unió intézményeinél dolgozik, hiszen az Európai Bizottságnak minden tagországból szükséges egy elég komoly, fordítókból, jogászokból, közgazdászokból álló apparátust fenntartania. Az a bevett gyakorlat, hogy ezekre az uniós állásokra általában családdal együtt költöznek ki a munkavállalók, úgyhogy tulajdonképpen egész családok vannak a látókörünkben, általában 35-40 ember szokott jelen lenni az istentiszteleten. Ez alól kivételek az ökumenikus istentiszteletek, hiszen egy magyar katolikus közösség is működik Luxemburgban, most például készülünk a december 15-i karácsonyi istentiszteletre, ezeken az alkalmakon általában 150-200 magyar vesz részt.
– Hol tartják meg a kinti alkalmakat?
– Saját templomunk nincsen, egyet bérlünk a fővárosban. Mivel katolikus országról van szó, ezért nagyon kevés protestáns templom van.
– Mennyire megterhelő a külföldi szolgálat?
– Van egy nagyon érdekes lüktetése: amikor az ember sokszor elmegy és más feladatokra figyel, akkor jól esik az itthoni terheket letenni és belecsöppeni valamilyen más jellegű szolgálatba. Ugyanakkor ez visszafelé is igaz: nagyon jó visszaérkezni az itthoni feladatokhoz. Azért szeretem a luxemburgi utazásokat, mert rengeteg lehetőséget kínálnak. Sok időt vesznek igénybe, de közben sok mindenen van időm gondolkodni, azt papírra vetni, igehirdetéseket, tanulmányokat átgondolni, megírni. Igyekszem az utazási időt hasznosan felhasználni. Lelkipásztori szempontból a luxemburgi szolgálat nemcsak a különlegessége miatt tartogat óriási lehetőséget, hanem azért is, mert mindig más-más családnál vagyok, hiszen nincsen parókia. Amikor egy lelkipásztor össze van zárva három-négy napra egy gyülekezeti taggal, családdal, az valami lehetőséget tartogat a gyülekezetépítés tekintetében. Olyan impulzusokat tapasztalok kint, melyeknek köszönhetően ez nem teher, nem fáradság, hanem pontosan fordítva van: megújultan, feltöltekezve érkezek vissza Magyarországra. A családomat viszont nagyon nehéz itthagyni ilyenkor – évente azonban van egy alkalom, amikor feleségem és lányom is velem tart. A kislányunk születése előtt másfél évig a feleségemmel együtt mentünk Luxemburgba, ő hitoktató és mivel az ottani gyülekezetben sok a fiatal család, a gyerekek közötti munkának pedig komoly jelentősége van, ezért ilyenkor ő látta el a gyermekistentiszteleti szolgálatot.
– Pár hete már Kaposváron szolgál, szombaton pedig beiktatták a gyülekezet lelkészévé. Miért mondott igent erre a hívásra?
– Ez egy nagyon nagy harc volt a családom életében. Négy évet töltöttünk Vámospércsen és a szomszédos Nyírmártonfalván, ezek nagyon szép esztendők voltak, jól éreztük magunkat. A kaposvári gyülekezet gondnokai kerestek meg, illetve az országos híreket hallva is tudtuk, milyen helyzetben van a gyülekezet. Ekkor még nem fogalmazódott meg bennünk semmi, elhívtak minket egy látogatásra és egy szolgálatra, viszont hangsúlyoztuk, hogy ez egy elköteleződésmentes látogatás lesz, mert jól érezzük magunkat Vámospércsen, nem volt elvágyódásunk. Amikor azonban megérkeztünk, tapasztaltuk, hogy itt keletkezett egy űr, később ebben megláttuk a helyünket és azt éreztük, hogy a kaposvári gyülekezetet ránk bízta a Jóisten.
Hűség és megbecsülés
Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke Pál apostol Korinthusbeliekhez írott levelének válogatott versei alapján hirdette az igét Petró László beiktatásán. „Légy a gyülekezet lelki pásztora, aki a gyülekezet előtt jár. Légy olyan hűséges szolga, aki megbecsüli elődje, Bellai Zoltán örökségét. Erre építkezz!” – fogalmazott a dunántúli püspök. Az igehirdetés után Nagy Csaba, a Somogyi Református Egyházmegye esperese iktatta be Petró Lászlót, majd szolgatársai kérték rá Isten áldását. A beiktatott lelkipásztor János evangéliuma harmadik fejezetének harmincadik versével szólt a gyülekezethez: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.”
– Mit várhat öntől a kaposvári gyülekezet?
– Hozzám és a feleségemhez is bizalommal lehet fordulni és kereshetnek bennünket. Olyan lelkipásztor szeretnék lenni, akit meg lehet szólítani és aki nyitott arra a helyzetre, amiben az emberek éppen vannak. Azt vallom, hogy egy lelkipásztornak nem kell mást tennie, mint járni az utat, amit a gyülekezet tagjai megélnek. Valamikor ez magasra viszi az embert, de valamikor mélyre.
Marosi Gábor, fotó: Kling Márk