A lelkigondozó-kórházlelkészeknek nincs könnyű dolguk, elsősorban Istent szolgálják és a beteggel együtt keresik az Ő akaratát, de munkájukat komoly rendszerben kell elvégezniük. Szolgálatuk alatt egyszerre kell megfelelniük az egyházi és a kórházi követelményeknek, ami miatt a kórházlelkészek gyakran úgy érzik, sehova nem kapcsolódhatnak igazán – veti fel a problémát könyvében Michna Krisztina. Magyarországon ugyanis egyelőre nincsenek egységesen meghatározva a kórházi lelkigondozás formái és szakmai követelményei, ahogy hiányzik a munkaköri leírásuk is, ami tovább erősíti a kórházlelkészi szolgálat bizonytalanságát és helykeresését. Feladatkörük azonban rendkívül összetett, ami valódi csapatmunkát és támogatást igényel mind a kiküldő gyülekezet, mind a befogadó egészségügyi intézmény részéről. A kórházlelkészek gyakran a fizikai halál állapotáig kísérik a súlyos beteg embereket, emellett rendszeresen tartanak kórházi istentiszteleteket és gyakran szerveznek programokat a páciensek családjait bevonva. Szolgálatuk számos nehézséget, kihívást, ugyanakkor lehetőséget is rejt.
Szolgálat az egyház peremén. A MRE lelkigondozó-kórházlelkészi tevékenysége
A Magyarországi Református Egyház lelkigondozó-kórházlelkészi tevékenységének rendszerszemléletű vizsgálata
Kálvin Kiadó, 2018
A szerző, aki maga is kórházlelkész, tudományos munkájában felhívja a figyelmet a beteggyógyítás rendszerelméletére: az elmúlt évtizedekben ugyanis egyre elfogadottabbá vált az a nézet az orvostudományban is, hogy a test és a lélek szoros kapcsolatban állnak egymással, a betegségek kiváltó oka gyakran lelki eredetű. A kórházlelkészeknek így nemcsak az a feladata, hogy a betegek aktuális állapotával foglalkozzanak, hanem az is, hogy beszélgetések alkalmával feltérképezzék a szenvedők múltját, családi helyzetét és szociális hálóját.
„Nem jó az embernek egyedül lenni…” (1Móz 2,18) – idézi Mózes első könyvéből a szerző, hangsúlyozva: „közösségben lenni az ember alapvető igénye és ez a beteg emberre különösen igaz. Közösségben lenni Istennel és egymással. Amikor egy beteg ember kórházba kerül, magányosnak, elhagyatottnak érzi magát, hiányolja az embertársi közösséget. A szenvedő kiszolgáltatott és védtelen a betegséggel szemben. Tudata beszűkül, többnyire csak a betegségére koncentrál, annak miértjeit keresi. Habár a lelkigondozónak ezekre a kérdésekre nem feladata választ adni, a beszélgetések alatt segíthet a megértésben azzal, hogy a szenvedő elé állítja Krisztust és Krisztus elé állítja a szenvedőt. Miközben felelőssége nagy, hiszen ő a beteg számára gyakran egy olyan vallásos szimbólum, aki az ember mulandóságában megtestesítheti Isten szeretetét és segítséget ad Isten megszólításában.”
A könyvben megjelenő szakirodalmat Michna Krisztina saját nagyívű kutatása is alátámasztja. A szerző, aki jelenleg a zürichi Schulthess Klinikán dolgozik, 2007-ben és 2017-ben is kérdőíves felmérést végzett, valamint mélyinterjúkat készített, hogy választ kapjon arra kérdésre, milyen helyet foglal el egy magyarországi református lelkész, lelkigondozói-kórházlelkészi szolgálatát gyakorolva a kórház és az egyház világában. Valóban elidegenedik az egyház intézményrendszerétől, miközben kívülálló marad a kórház rendszerében – és ha igen, el tudja-e ezt fogadni? Habár a lelkigondozói rendszer rengeteget változott az évek alatt, a kutatás mégis számos hiányosságra és hasznos tanulságra irányítja a figyelmet. A szerző tanulmányának végén bemutatja, hogyan formálódik a lelkész identitása az egyházi és a kórházi rendszerek határán, a részletes helyzetelemzés után pedig különböző modelleket is bemutat, melyek segíthetik a szolgálók önértelmezését, az olvasóknak pedig a kórházlelkészek rendkívül összetett helyzetének megértését.
A lelkigondozó-kórházlelkészi szolgálat 25 éves múltra tekint vissza Magyarországon. A rendszerrel kapcsolatos kérdésekre az egyház folyamatosan keresi a választ, ami nagyfokú tudatosságot és átgondoltságot igényel mind a rendszerek működtetői, mind pedig a lelkipásztorok részéről. Ebben nyújthat segítséget Michna Krisztina könyve – fogalmazott Hodossy-Takács Előd a Zsinat november 21-i ülésén tartott díjátadón. A Doktorok Kollégiumának titkára laudációjában hangsúlyozta: a Szolgálat az egyház peremén ösztönző és a megfelelő megoldást segítő mű, amelynek megállapításaira nyugodtan alapozhat a magyar református gondolkozás.
Megbecsülni a felbecsülhetetlent
Ebben az esztendőben is átadták a Zsinat őszi ülésszakának második napján a Dobos Károly-, a Kiss Ferenc-, a Juhász Zsófia- és az Imre Sándor-díjakat, valamint az Aranygyűrűs teológiai doktor és az Év Könyve elismeréseket. A zsinati alapítású kitüntetésekkel a példaértékű gyülekezeti, diakóniai, teológiai és az oktatásügyben végzett szolgálatot méltatják.
Bencze Zsófia, fotó: Kalocsai Richárd