Épp azon gondolkodtunk, melyik részét fedezzük fel nyaralás címén Magyarországnak, amikor a kezembe került a pápai Pannonia Reformata múzeum szórólapja. A feleségem Pécs vagy Szeged belvárosi forgatagába vágyott, én inkább a Sopron-környéki szőlőhegyek között és a Fertő-tó partján bicikliztem volna – miért mennénk akkor Pápára? „Azért, mert a város copf stílusú belvárosa olyan, mint egy ékszerdoboz" – válaszolta meg az önkéntelenül kimondott gondolatot egyik kolléganőm, aki a Veszprém megyei településen töltötte középiskolás éveit. És milyen igaza volt!
A Kisalföld és a Bakony találkozásánál létrejött, egykor németek, zsidók és magyarok lakta városka arculatát az évszázadok során az Esterházy család formálta leginkább. Barokk főtere és sétálóutcája néhány éve újra régi pompájában várja a látogatókat, de a belváros hangulatos kis utcái is megújulnak lassanként. Ezeken sétálva rácsodálkoztunk, hogy itt a katolikus székesegyházat nevezik nagytemplomnak – noha Pápa a dunántúli reformátusság egyik központja –, a Petőfi utcában a költő egykori lakhelyébe botlottunk – pápai refis diák volt, akárcsak Jókai –, megismertük az egykor virágzó kékfestő szakmát – aminek múzeuma is van a városban –, míg végül elégedetten állapítottuk meg:
Pápa valóban ékszerdoboz, ami másfél éve – hála a dunántúli reformátusoknak – újabb kincsekkel gazdagodott.
Először csak egy kávézó hívogató kirakatára lettünk figyelmesek a Fő utca egyik homlokzatán, majd feltűnt mellette egy, a református templomokból ismerős zsoltártábla is. Ekkor már tudtuk: haza érkeztünk. Az énekmutató szerkezet ezúttal nem a vasárnapi istentisztelet énekeinek sorszámát jelezte, hanem a kapualj mögötti, tavaly májusban megnyílt Pannonia Reformata Dunántúli Református Múzeumba hívogatott.
Pápát a dunántúli reformátusság bölcsőjének is nevezik: a városban 1522-ig vezetik vissza a reformáció tanait követő közösség gyökereit, amelyik 1531-ben már kollégiumot alapított. A magyar reformáció legendás alakjai – Bálint pap, Sztárai Mihály és Huszár Gál – egymásnak adták a kilincset Pápán, 1577-ben itt nyomtatták ki először magyarul hitvallásunkat, a Heidelbergi Kátét, de itt alakult meg az első presbitérium is.
Az ellenreformáció miatt harminc éves adászteveli száműzetésbe kényszerült gyülekezet és iskola a türelmi rendelet után költözhetett vissza a városba, de torony nélküli templomot kellett építeniük, és csak a parókia nézhetett az utcára. A már a 20. század hajnalára kinőtt gyülekezeti hajlékot 1941-ben tudták újabbra, nagyobbra, rögtön kéttornyúra cserélni. Az ótemplomban az egyházkerületi gyűjtemények kaptak helyet, majd az évtizedek során leromlott épületet be kellett zárni. A reformáció emlékévében aztán felújították, és
nemcsak az elmúlt ötszáz év emlékeit, történelmi kincseit bemutató kiállítóteret hoztak létre, hanem szellemi-kulturális helyszínt is, miközben megőrizték az épület templom-jellegét.
A nemzeti emlékhelyek sorába felvett ótemplom épületegyüttese a felújítás után különböző funkciókat kapott. Az utcafrontra néző szárny – az egykori parókia – egyik felében a múzeum jegypénztára és ajándékboltja kapott helyet, a másik oldalon pedig egy kávézó várja a megpihenni, felfrissülni vágyókat. A kialakítással megbízott Farkas Gergely püspöki titkár –- aki évekkel korábban barista végzettséget szerzett – nem vette félvállról a feladatot, megkereste az egyik legkiválóbb magyar kávépörkölőt, és a hazai kávésvilág legjobb szakembereinek segítségét kérte, hogy a Pannonia Reformata Kávézó – nevéhez méltóan – minőségi módon szolgálhassa ki vendégeit, legyenek azok turisták, mint mi, érdeklődő helyiek vagy épp törzsasztaluknál ücsörgő teológushallgatók. Az italkülönlegességek mellé egy-egy igei üzenet is várja az arra fogékonyakat, és programjaikon is elő-előkerülnek a hit dolgai. Így lesz a minőség és a kávéházi kultúra a bizonyságtétel eszköze.
A belső udvarra nyíló, 1783-ban épült barokk templom földszintjét a felújítás óta ismét templomként használják: ünnepi istentiszteleteknek, egyházkerületi közgyűléseknek, esküvőknek ad otthont, de kiváló akusztikája miatt hangversenyeket, koncerteket is tartanak benne. Az úrasztala, a patinás padok és az intarziás szószék évszázadok tanúi, mégis jól megférnek mellettük az egyházkerület múltját és jelenét bemutató modern multimédiás eszközök. A falra vetített képeken látható egykori gyülekezeti tagok, dunántúli reformátusok mintha csak mögöttünk az utolsó padsorban ülnének – ez is egy utalás az állandó kiállítás 90. zsoltárból kölcsönzött címe: Hajlék az örökkévalóságban.
Míg a földszint a mindenkori istentisztelet helye maradt, a karzaton és a pincében izgalmas kiállítótereket hoztak létre. Stílusosan az „alvilágban", a felújításkor feltárt törökkori pincehelyiségekben lelt méltó helyre a Pápai Református Kollégium száz éve őrzött egyiptomi szarkofágja és múmiája. Az értékes kincset a legenda szerint egy öregdiák ajándékozta alma materének tudományos célokra bő száz évvel ezelőtt. A Szépművészeti Múzeum segítségével most egy minden korábbinál korszerűbb, látványosabb és gazdagabb környezetbe került, ahol nemcsak az ajándék kalandos története elevenedik meg, de megismerhetjük az egyiptomi kultúra évezredekkel ezelőtti túlvilági hiedelmeit, halálfélelmét. Épp ez az elmúlást kísérő évezredes félelem és bizonytalanság ad keretet a „magasban", a karzaton berendezett rendhagyó tárlatnak. Ugyanis
a Hajlék az örökkévalóságban nem elégszik meg annyival, hogy egy vallási közösség múzeumi kincseit, identitásának kézzelfogható jeleit összegyűjtse, hanem a Szentháromság Istenbe vetett hit lényegét és az örök élet reménységét akarja megmutatni.
A karzatra vezető lépcsőkön az emberi élet előbb-utóbb mindannyiunkat megérintő végességéről elmélkedhetünk, az emeleten berendezett kiállításon pedig erre válaszul az Örökkévaló Isten végtelen bölcsességét, kegyelmét és szeretetét ismerhetjük meg. Vajon nem azért keressük a helyünket a világban szüntelenül, mert érezzük, hogy valami nagyobbhoz tartozunk? Bűneink miatt nem tudunk kapcsolódni Istenhez, de ha elfogadjuk Jézus áldozatát, megtaláljuk a helyünket, otthonra lelünk az örökkévalóságban.
A tárlat megálmodói bölcs önmérsékletet tanúsítva a formát rendelték alá a tartalomnak és nem fordítva. Nem fáradunk bele abba, hogy tárgyakat nézünk, mert a gondolatmenet vezeti lépteinket, a kiállított relikviák viszont jól illusztrálják az üzenetetet. Az így létrejött kiállítás – Köntös László dunántúli főjegyző, gyűjteményi igazgató kifejezésével élve – egy vizuális igehirdetés. Nem csupán a dunántúli reformátusság, egy sokat üldözött, kisebbségben élő közösség használati tárgyait, legféltettebb kincseit, történelmének pillanatképeit tárja elénk, hanem az őket megtartó hit és reménység ma is érvényes igazságait.
Az üdvtörténet eseményein vezetnek végig minket a szövegek, amiket az egyházi év ünnepkörei szerint rendezett relikviák, multimédiás tartalmak egészítenek ki. Mindezt ráadásul háromféleképpen: az asztalok és tárlók „hagyományosan", egyházi és néprajzi megközelítésből mutatják be az emberiség teremtésének, bűnbeesésének és megváltásának történetét. Ezzel párhuzamosan a gyermekek játékosan ismerhetik meg mindezt a térdmagasságban elhelyezett ötletes fiókok tartalmán keresztül. Engem mégis a harmadik szint, a szemmagasságba belógatott papírhengerek szintje nyűgözött le. Ezeken mai nyelven, a 21. századi fogalmainkkal tolmácsolják hitünk kétezer éves igazságait, így hozva közel egyházi és nem egyházi emberhez egyaránt a kereszthalált, a megváltást, a feltámadást és a megszentelődést.
Nem láttam még olyan egyházi kiállítást, amelyik ennyire elegánsan hűséges az evangélium örök üzenetéhez, ugyanakkor ilyen modern módon fogalmazza meg azt. Méltó a reformáció szellemiségéhez.
Feke György
Fotó: Kalocsai Richárd, pannoniareformata.hu, Vargosz
Videó: Szabó-Nyulász Melinda