Vajon az Úr Jézus testi szenvedései vagy lelki gyötrelmei voltak-e súlyosabbak? Régi kérdés ez. Az bizonyos, hogy számunkra mindkettő felfoghatatlan súlyú. Az is bizonyos, hogy Urunk szenvedéstörténetében a fizikai bántalmazás és fájdalomokozás mellett mindig megjelenik a lelki bántalmazás is. Ennek különös formája a gúnyolódás és csúfolódás.
„Hasonlóan csúfolódtak a főpapok is maguk között az írástudókkal együtt, és így szóltak: Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni." (Mk 15,31)
Gondoljunk bele: Jézus keresztútját és halálát ez az alantas emberi viselkedés szegélyezi! Gúnyolódnak, gyerekes játékot űznek vele a katonák (Mk 15,20), csúfolódnak és káromolják őt az arra menők (Mk 15,29–30). A főpapok az írástudókkal együtt csúfolódnak. Nem állnak ki mások elé, hanem – ahogyan Márk evangélista írja – „maguk között" beszélnek. Ők ebben is képmutatók, „meszelt sírok", mert ügyelnek a külsőre, de amit mondanak, tele van gonoszsággal és romlottsággal. „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!" – mondják egymásnak már-már győzelmi mámortól átitatva.
„Másokat megmentett..." Mit akarnak ők mondani? Észre sem veszik, hogy ezzel elismerik Jézus messiási tetteit, a csodákat, gyógyításokat, emberek megmentését. Állításuk nem erről akar szólni. Amit mondanak, sokkal inkább azon az emberi – vagy inkább sátáni – logikán alapul, amely az ember értékét azon méri, mit tud tenni önmagáért. Ha képes vagy menekülőutat találni, ha ki tudsz bújni ellenségeid szorításából, ha ügyesen meg tudod oldani, hogy neked jó legyen, akkor képes lehetsz másoknak is segíteni. A világ számukra így működött, és, valljuk meg, sokak számára ma is így működik. Az önzés, az énközpontú gondolkodás sok baj és nyomorúság eredője ebben a világban.
Jézus nem ezért jött, nem ilyen emberi gondolat szerint végezte szolgálatát. Nem magára gondolt, amikor otthagyta a menny dicsőségét, és eljött a földre. Nem magára gondolt, amikor kereste az elveszettet, felemelte az elesőt, és befogadta a kitaszítottat. Nem a saját érdekét nézte, amikor nagycsütörtök éjszaka vért verejtékezve döntést hozott: „Atyám, (...) ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied." (Lk 22,42)
„Másokat megmentett" – ez Jézus Krisztus életének lényege, szolgálatának szent titka. Ezért állt a golgotai kereszt, és ezért nem szállt le arról Urunk, mert mások megmentése – a mi megmentésünk! – máshogyan nem történhetett meg, csak ilyen áron! Péter apostolnál olvassuk: „...nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén." (1Pt 1,18–19)
„Másokat megmentett..." – a gúnyolódó szavakból evangélium lett! Emlékezzünk: az Ószövetségben Bálák, a móábiták királya hívatta Bálám prófétát, hogy átkozza meg Izráelt. Egyik hegyről a másikra vitte, de Isten nem engedte, hogy Bálám átkot mondjon: csak áldó igék jöttek az ajkára (4Móz,23–24).
A kimondott szavak most is más irányt vettek. A főpapok és írástudók gúnyolódni akartak, de szavaikból az evangélium nagy bizonyságtétele lett. Másokat megmentett! Ez Isten igazsága. Ez az egyszülött Fiú váltságmunkájának a foglalata. Nem magát akarta megmenteni. Nem hívott angyali seregeket a saját védelmében, hanem odaadta áldozatul drága életét mindnyájunk vétke miatt és mindnyájunk üdvösségéért.
Nem magát mentette, nem szállt le a keresztről, ahogy a csúfolódók várták, hanem mindent elvégzett, hogy lássunk és higgyünk. A teljes váltság, Jézus Krisztus halála és feltámadása a győzelmes keresztyén hit alapja. E hitnek nem árthat a világ gonoszsága és gúnyolódása, mert ez a hit Krisztusra néz, aki mérhetetlen testi és lelki szenvedéseket vállalva, életét odaáldozva másokat megmentett. Áldott legyen ezért!
Kádár Ferenc, fotó: Kapás Csilla, Kalocsai Richárd
A szerző sátoraljaújhelyi lelkipásztor, főiskolai tanár. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.