– Hogyan kezdte el az egyháztörténeti kutatásait?
– Az északkelet-magyarországi reformátusok 18. század végi és 19. század eleji iskolázásával és művelődésével kezdtem foglalkozni eredetileg. Ahogyan kutattam – főként a sárospataki kollégium történetét –, azt láttam, hogy rengeteg kérdés nem érthető meg, ha az egyház társadalmi, igazgatási, irányítási viszonyaiba nincs alaposabb betekintésem. Ezután elkezdett egyfelől az egyháztörténeti, másfelől a társadalomtörténeti irányba bonyolódni a kutatás, és ennek nyomán születtek tanulmányok, forráskiadások. Dienes Dénes egyháztörténész – sok más egyéb mellett – tavaly felkért arra, hogy a reformáció ötszázadik évfordulójára kiadott egyházkerület-történeti sorozat második kötetét írjam meg. Ez már klasszikus, nagy egyháztörténeti munka lett.
– Vizsgálta a sárospataki és a debreceni református kollégiumok különbözőségeit is.
– Nagyon más a tiszántúli és a tiszáninneni egyházkerület, valamint a két kollégium kiinduló helyzete. Debrecen a kálvinista Róma, a 18–19. század fordulóján Magyarország legnagyobb városa, színtiszta kálvinista település, és a környezete is döntően református többségű. Ennek megfelelően nagyon tudatos, jó értelemben vett zárt közösségi identitást tudott kialakítani és érvényesíteni. Ezzel szemben az északkelet-magyarországi szomszéd térség a Tisza túloldalán nagyon vegyes, etnikai, vallási értelemben is megosztott világ. Itt egyáltalán nem úgy szerveződtek a különböző társadalmi viszonyok, mint az Alföldön. A kisebb, szegényebb települések léte is nyilvánvalóan rányomta a bélyegét mindenfajta emberi kapcsolattartásra, közösségalkotásra. Ennek megfelelően a református közösségek is másként működtek, és így a debreceni és a sárospataki kollégium is eltérő módon szerveződött.
– Mi az a tanulság, amelyet kiemelkedően fontosnak tart a munkáiban?
– A közösségi útkeresés. Talán ez az a kifejezés, amellyel az utóbbi években leginkább foglalkozom. Alapvetően a saját témámra is igaz, mert érdekes korszakot vizsgálok: a türelmi rendelet utáni időszakot, amikor a protestánsok lényegében bármit tehettek, alig-alig voltak korlátozó vagy kormányzati szorító intézkedések. Ugyanakkor ez a korszak a magukra utaltságot is jelentette számukra. Az önállóság bizonyos kényszermegoldásokkal párosult, ami nagyon intenzív igénnyé tette számukra a közösségi útkeresést. Ez a jelenkorra is igaz, mert mindig változnak a körülmények, újra kell állítani az irányokat, és ezt, ha van rá lehetőség, közösségben talán eredményesebben tesszük, mint egyénileg.
Ugrai János történész 2017 óta az Eszterházy Károly Egyetem Pedagógusképző Kara Neveléstudományi Intézetének egyetemi docense. Kutatási területe a 18–19. század fordulójának oktatás- és társadalomtörténete, sokat publikált a Sárospataki Református Kollégium történetéről, kutatta a Habsburg felvilágosult abszolutizmus oktatáspolitikáját, valamint a Tiszáninneni Református Egyházkerület lelkészeinek és tanítóinak társadalomtörténeti vonatkozásait.
– Mennyiben maradtunk meg a 21. századra azoknak a protestánsoknak, akik akkor voltunk? Kirajzolódnak azok a szálak, amelyek végigfutnak akár évszázadokon keresztül?
– Vannak nagyon hasonló helyzetek, amelyekkel a mostani protestáns egyházak is szembesülnek. Ilyen például a tudományhoz fűződő viszony, a napi vallásgyakorlás megritkulásával kapcsolatos kérdések, vagy éppen az állammal való kapcsolattartás mikéntje. Ezek mind-mind olyan ügyek, amelyeket időről időre újra kell tárgyalni.
– Vannak jó válaszaink?
– Nagyon kellenének azok a vizsgálatok, amelyek a 20. századi hasonló helyzetekre reagálnak, és akkor ezekkel a korunk viszonyait is érdemes lesz összevetni. Ehhez azonban tudatos összehasonlító kutatómunkára van szükség.
Fekete Zsuzsa, fotó: Bódisz Attila
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2018. január 6-i számában.