– Ugye, maga nem az újságíró? – kérdezi tőlem Nagy Csabáné, az Árvácska Anya- és Csecsemőotthon vezetője, ahogy meglát a nágocsi otthon kapujában.
Szabadkozom: én vagyok.
– Nem nagyon érek rá, de jöjjön – feleli.
Nyomába eredek, és rögtön adománypakolás közben találom magam. Női ruhák, gyerekruha, tartós élelmiszer, babakocsi, játékok – a dobozfeliratok szerint. Tanácstalanul építjük a tornyokat, nehezen férnek az adományok.
– Ennyi ruhát képtelenség felhasználni, arra kérjük a küldőket, hogy szabjanak mértéket a tárgyi adományoknak. Szeretnénk megbecsülni, amit kapunk, de most túlnőtt rajtunk a sok holmi – mondja az igazgató.
Raktárt is kaptak segítségül, már az is megtelt adománnyal. Alig pakoljuk ki az egyik kisbuszt, jön a következő. Végül sikerül az irodában leülnünk, hogy beszélgessünk, de folyamatosan csörög a telefon, vagy jön valaki. Az adományozók egymásnak adják a kilincset.
Két férfi lép be, ők pénzt hoztak, hogy segítsenek. Márkus Péter, az egyik magyar elektronikai gyár tabi szakszervezetének titkára azt mondja: a munkatársak között hirdettek gyűjtést, hogy támogatni tudják az anyaotthont.
– Családos ember vagyok, bennünket is rosszul érintene egy tűzeset. Tudjuk, az itt lakók még inkább segítségre szorulnak, úgy éreztük, segítenünk kell – fogalmaz a férfi. Hozzáteszi: olvasták, hogy tárgyi adományra már nincs szükség, ezért döntöttek a pénzgyűjtés mellett. A dolgozók több mint harmincezer forintot adtak össze. A segítségnyújtásról Márkus Péter azt mondja, „lélekemelően jó érzés”.
Isten keze fogta a régi épületet, hogy az ne gyulladjon ki
Ők elköszönnek, Nagy Csabáné igazgatónő megerősíti, mennyire hálásak valamennyi segítőnek. Köszönetet mond mindenkinek. Arra kérem, idézze fel a tűz napját.
Azt meséli, hogy amikor meglátta az égő épületet, rémálomban érezte magát, mégsem pánikolt. Imádkozott: „Istenem, kérlek, tedd oda a kezed, hogy az óépület ne kaphasson lángra.” A 2002-ben épült, tavaly felújított, most kiégett új épületet ugyanis szorosan a régi mellé tervezték. A régi rész sértetlen, most itt beszélgetünk.
– A tűz ellenére hatalmas volt Isten kegyelme, mert valójában nem ért minket tragédia. Ami leégett, az helyrehozható, de ha meghalt volna valaki, ő pótolhatatlan lenne. Köszönet Istennek, hogy velünk volt – osztja meg az igazgatónő.
Menedék az anyaotthon
Az elmúlt huszonnégy évben csaknem hétszáz édesanyának segített már az anyaotthon. Az itt menedéket lelő nők bántalmazás és erőszak elől menekülnek: vannak, akik olyan helyzetben vállalják, szülik meg gyermeküket, hogy azt a családjuk ellenzi, mások valamilyen nehéz helyzet, például hajléktalanság miatt kerülnek ide.
„Hogy ne kallódjak el"
„Az Árvácskában éltem meg gyermekem első négy hónapját. (...) Ma is összeteszem a két kezem, amiért befogadtak. Bár szívem visszahúzott az Alföldre, én soha nem feledem, amit ott tanultam. Életre szóló identitást kaptam. Megkeresztelkedtem, és azóta is vallásos vagyok. Gyermekem már tizenhárom éves. Én mégsem feledem az ott töltött napokat. Hiszem, tudom, hogy Isten akarata szerint kerültem az Árvácskába azért, hogy ne kallódjak el. Hálám és köszönetem mindenkinek, aki segített!" – írja Mónika az intézmény honlapján.
Az igazgatónő azt mondja, a régi lakók közül volt, aki személyesen jött el, hogy támogatást hozzon. Az Árvácska segített neki abban, hogy talpra tudjon állni, ma már rendben van az élete, van munkája, otthona, szeretetben tudja nevelni a gyermekeit. A régi lakó is úgy érezte, segítenie kell.
Bőséges karácsony
Interjúnk közben sorra jönnek a telefonok. Az egyik beszélgetésben arra kéri az igazgatónő az egyik segélyszervezet munkatársát, hogy januárban beszéljenek újra, mert jön a karácsony. A hívás után kérdezem, egyáltalán tudnak-e készülni a közelgő ünnepre.
– A férjemmel a tűzeset óta mindennap itt vagyunk, egyáltalán nem tudunk készülni – de nekünk ez mindig inkább munka, lelkészek vagyunk – mondja Nagy Csabáné. Az itt élő nők és gyermekek – a legkisebb öthónapos, a legidősebb tizenöt éves – karácsonyáról pedig azt mondja: mindent megtesznek, hogy szép ünnepük legyen.
Az anyaotthonban mindig december 23-án tartják a közös karácsonyt. Ekkor rövid áhítat, közös étkezés és ajándékozás teszi ünnepélyessé a napot. Most a számos adományozónak köszönhetően minden sokkal bőségesebb lesz, az étel és az ajándékok is. Nemcsak Magyarországról, hanem Bécsből, Hollandiából és Németországból is érkeztek ajándékok a gyerekeknek.
– A nőknek azonban nehéz. Sokan családon belüli erőszak elől menekülnek, most van például egy anyukánk, akinek valószínűleg rájött a férje, hogy hol van, így rettegéssel telnek a napjai – teszi hozzá az igazgatónő. Persze, amit lehet, megtesz az anyaotthon, csak kapucsengővel lehet belépni, és a rendőrség is hat percen belül a helyszínen van szükség esetén – és időnként tényleg riasztani kell őket, ha megjelenik egy hőzöngő apuka.
Karácsonykor már nem akartak itt lenni, a tűz közbeszólt
– Fel se fogtuk, hogy ekkora lesz a tűz, próbáltuk eloltani – meséli egy nő, aki az egyik kiégett apartmanban lakott lányával. Napok kellettek nekik, mire felfogták, mi történt valójában. Hónapok óta a nágocsi református otthonban éltek, amelynek okáról szűkszavúan csak annyit mond, „bántalmazás miatt.” Emiatt sem a nevét, sem a fotóját nem közölhetjük. Az édesanya azt meséli, hogy úgy tervezték, a karácsonyt már nem az otthonban töltik.
– A tűz keresztülhúzta a számításainkat. Mindent kezdhetünk elölről – összegzi az asszony. Én teszem hozzá: hogy újra. Mert egészen drámai, hogy mire épp összeszedték magukat, újabb katasztrófa érte az életüket.
Telefonon közölte, nem jön vissza a gyerekeiért
Közben a nagyobb gyerekek hazaérnek az iskolából az otthonba. A lelkésznő beszélget velük, egy fiú lógatja az orrát, szótlan. Nagy Csabáné beszél hozzá, a fiú nem szólal meg, csak bólogat.
– Sírtál? – kérdezi.
A fiú bólint.
– Sajnálom, hogy ilyen fiatalon már sírnod kell, és szomorú vagy – vigasztalja az igazgatónő.
A fiú azért van itt édesanyjával, mert apja agresszivitása, bántalmazása elől kell menekülniük. Lánytestvére is fél, szótlan.
– Ne félj, a rendőr bácsik azonnal itt vannak, ha szükség van rájuk – bátorítja a lelkésznő a kislányt.
Kicsit odébb két lány vigasztalhatatlanul sír. Hallom, hogy éppen most tudták meg: édesanyjuk már sosem jön vissza értük. Telefonon közölte az otthon vezetőivel, hogy lemond tíz és tizenegy éves lányairól, adják őket nevelőszülőkhöz, ott majd tartja velük a kapcsolatot. Sajnos a drámai történeteknek még itt sincs vége.
Azt kéri karácsonyra, hogy visszakaphassa a gyerekeit
Épp ottjártunkkor költözhetnek vissza a régi – épen maradt – épületbe az otthon lakói. Eszter sürög-forog, zsákokat és babaágyat pakol. Egy ideig az intézmény vezetője, Nagy Csabáné vigyáz kisfiára, Mátéra, aztán a lelkésznő engem kér meg, ringassam tovább a babakocsiban a kilenc hónapos babát. Később Máté édesanyja visszaér, meglát, hálás, hogy van lélegzetvételnyi ideje bepakolni a szobájukba. Aztán beszélgetni kezdünk. A hála szavai törnek elő.
– Nekem ez az otthonom, nagyon szerettem volna visszajönni. Felfordulás van, de minden helyre fog jönni – mondja az édesanya. A tűz fájdalmas volt, sírt is, pedig az ő szobájuk nem égett ki. Amint lehetett, jött segíteni, takarítani, pakolni – idézi fel. Ittlétének okáról azt mondja: nem volt más választás, miután megszülte a fiát.
– Ha nem írom alá a papírokat, hogy eljövök az anyaotthonba, elvették volna tőlem a kisfiam – magyarázza. A kecskeméti hajléktalanszállóról ment ugyanis szülni Eszter a kórházba, oda csecsemővel nem mehetett vissza.
Tizenöt hetes terhes volt, amikor a gyermek apja kitette közös albérletükből. Kapcsolatuk korábban sem volt zökkenőmentes, ugyanis – ahogy a nő fogalmaz – főleg a férfi viselkedése miatt állami gondoskodásba vették két gyermeküket. Gyorsan hozzáteszi: ő is hozzájárult mindehhez, de szeretne rajta változtatni. Havonta egyszer láthatná a most két- és hároméves gyerekeit, de már harmadik hónapja nem tudott elutazni hozzájuk, nem volt pénze az útra, legkisebb gyermeke beteg volt, gyógyszerre kellett.
A karácsonyra terelődik a szó, azt mondja, várja is, nem is, mivel hiányoznak a gyerekei.
– Nem tudom úgy várni, mint más szülő – mondja.
Ha bármit kérhetne karácsonyra, mit kérne? – teszem föl a kérdést. Elgondolkozik.
– Ha úgy lehetne, mint a mesében: normális életet kérnék, albérletet, és hogy visszakapjam a gyerekeimet – válaszolja, de többet nem tud mondani, mert sír. Már én sem tudnék kérdezni, a torkomban feszülő gombócokat nyelem, hogy legalább én ne sírjak mellette.
„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4)
A napokban végzett egy mester a festéssel – önkéntes munkában – a régi épületben. Nem először dolgozott itt, tavaly ő festette a most kiégett épületet. Ahogy megtudta, mi történt az anyaotthonnal karácsony előtt, úgy érezte, segítenie kell. Hozott ajándékot is, egy magas fenyőfát, amely már ide van támasztva az ajtó mellé. Idén ezt a fát díszítik fel és állják majd körül az édesanyák és a gyermekek karácsonykor. Sokan bízunk benne, hogy kicsit elfelejtik a szörnyűséget, ami érte őket, és Isten szeretetét is megérezhetik. Végtére is ez a karácsony lényege.
Az újjáépítéshez még szükség van segítségre
A Dunántúli Református Egyházkerület fenntartásában működő nágocsi anyaotthonnak még anyagi támogatásra van szüksége ahhoz, hogy újjá tudják építeni az intézmény kiégett részét. Az adományokat a Magyarországi Református Egyház Szeretetszolgálati Alapítványa gyűjti. Számlaszámán: 10702019-85008898-51100005. A közlemény rovatban kérik feltüntetni: „Árvácska".
Hegedűs Márk, fotó: Kalocsai Richárd
A riport megjelent a Reformátusok Lapja 2018. karácsonyi számában.