Talán az egész csütörtöktől vasárnapig tartó együttlétet, együttgondolkodást rá lehetett volna szánni arra, hogy arról beszéljünk, milyen kihívást jelent a Magyarországi Református Egyháznak az országon, illetve a Kárpát-medencei reformátusságon belüli elvándorlás. Hogyan lehet felkészülni számos párhuzamosan futó, nehéz folyamat kezelésére úgy az ország keleti végein, ahogy a nyugati országrészben vagy a fővárosban. Behívni, befogadni és vigasztalni azokat, akik valamiért a hozzánk költözés mellett döntöttek, és segíteni lélekben is elengedni azokat, akik úgy döntöttek, máshol keresik boldogulásukat – illetve elengedni azokat a közösségeinket, amelyek elvégezték Istentől rendelt feladatukat. Egyik egyházkerületünkben több mint száz ilyen gyülekezet van.
Mindezt vastag fekete betűkkel kellene írni, mint a számokat, amelyekről szólt a nap: megmutattak elnéptelenedő országrészeket határainkon innen és túl, rámutattak arra, hogy az olcsó munkaerő szabad áramlása tulajdonképpen a fogadó országok szegényeinek továbbszegényedéséhez vezet, hogy a gazdag Nyugat magasan képzett szakemberek tízezreivel lopja meg az amúgy is nehéz helyzetben lévő, főleg posztkommunista országokat, akik mögött csak a gyerekek és az öregek maradnak odahaza – mint háború idején. Leírni, hogy aki elvágta a gyökereit, annak onnantól mindegy, hol él otthontalanul és kapcsolatvesztetten, de az már nem mindegy, mennyiért. Hogy a gyökereket mindig a gazdasági megfontolások fűrészelik el, és igenis szükség van a kormányzati segítségre, támogatásra, hogy egy-egy régió és a benne élők ne kerüljenek végveszélybe. Hogy sokan vannak, akik búcsút intenek az otthoni templomnak, de sosem érkeznek meg az új lakóhelyük közösségébe. Sőt, sosem lesznek annak a közösségnek a tagjai, amelyek kezébe tették az életüket. Hogy a végbement társadalmi változások visszafordíthatatlanok.
Annyi fájdalom van ezekben a ma elhangzott megállapításokban, hogy nem csoda, ha elhomályosodik tőle az ember szeme. Talán ezért kell ötven-nyolcvan évet várni ahhoz, hogy meg lehessen írni és látni teljes egyértelműséggel, mi történik itt és most körülöttünk. Mindenki érintett: az országban csak tavaly félmillió ember váltott lakóhelyet.
De hogyan alkossunk véleményt, stratégiát, keresztyén, együtt gondolkodó közösséget ebben a homályban? A kérdés persze költői – nekünk. Mert ha szól a kijelentés, akkor így is, úgy is elkezdi húzni a szívünket az igazság nehézkedése. A súly, hogy amire Isten szava rávilágít, az sosem írható le maradéktalanul számokkal. Hogy Isten tegnap és ma, Máramaros megyében és Brüsszelben is ugyanaz, és többet akar, mint hogy összehívjuk azokat egy közösségbe, akik településünkre érkeztek: azt, hogy szervezetszervezés helyett élő közösségeket plántáljunk, akiknek a tagjai tenni akarnak a körülöttük élőkért. Hogy szenvedéllyel beszéljék el újra és újra, mindenhol és minden alkalommal azt, amit a legtöbb ember a szentesti istentiszteletről ismer: annak örömhírét, hogy megváltó Urunk született, aki segít, hogy úgy lássuk magunkat, korunkat, körülményeinket, mint ahogy ő látja azokat.
Az evangélium természete, hogy közösséget teremt. Ahol megszólít embereket, ott élő, égő szívű gyülekezet születik, amelynek tagjai és vezetői nem patikamérlegen kimért szavakkal, hanem tűzzel és szenvedéllyel beszélnek arról, amit megértettek. Mint a hetvenöt évvel ezelőtti szárszói vitatkozók, akik vállalták az együttlét és az együtt gondolkodás veszélyét a sokféle kíntól és veszedelemtől csak homályosan felsejlő magyar jövőről. A mostani konferenciának sem volt kisebb a tétje, mint híres elődjének. Ideje van megint tisztánlátásért fohászkodni nemzetünk homályos jelenében.
Reflexióink a konferencia első két napjáról:
Bagdán Zsuzsanna, fotó: Kalocsai Richárd