A „Halálra ítélve – papi sorsok '56 után” című konferenciát az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tartotta a Parlament felsőházi termében december 15-én. A konferencia apropóját az adta, hogy hatvan éve ezen a napon brutálisan meggyilkolták Brenner János katolikus papot, majd még ebben az évben koncepciós perben kivégezték Gulyás Lajos levéli református lelkipásztort. A konferencia szervezői arra akartak rámutatni, hogy a kommunista diktatúra ugyanúgy üldözte az egyházat 1956 után, mint előtte: megváltoztak ugyan a hatalom módszerei és stratégiája, de egészen 1990-ig az emberek beszervezésén, megtörésén, manipulálásán keresztül akarták fenntartani uralmukat. A diktatúra, még ha később puhának is nevezték, diktatúra maradt.
„Napjaink »új hatalmasai« helyrehozhatatlanul meg akarják semmisíteni az emberek identitását, annak hiányában ugyanis senki nem képes megvédeni az érdekeit, így könnyebben alávethető és kifosztható – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke. – Az identitás nélküli ember az az új eszménykép, akit az új idők, új hatalmasai kívánnak eszközként használni embertársaik alávetésében és kifosztásában.”
Ez a magyarázata annak, hogy napjainkban világszerte mentális és politikai támadás alatt áll minden olyan hagyományos intézmény, amely az emberek identitásának oltalmazására hivatott, vagyis a család, az egyház és a nemzeti állam – jelentette ki Kövér László. Hangsúlyozta: a jövőben az emberek saját identitásukhoz való joga kerül a legnagyobb veszélybe, aminek „elhárításában a demokratikus nemzetállamok természetes szövetségesei” a keresztyén egyházaknak.
A házelnök hangsúlyozta, hogy a 20. században a kommunista és náci diktatúrák „különböző ideológiák jegyében, de ugyanazon cél érdekében lopták ki az isteneszményt az emberek szívéből". Mindkét diktatúra igyekezett elfojtani az emberi identitás egyes elemeit, míg másokat el akart torzítani, végül mindkét kísérlet hasonlóan sötét barbárságokat eredményezett és százmilliók életét követelte. Most azonban a kommunizmustól és a nácizmustól eltérően az emberi azonosságtudatnak nem pusztán csak egyes elemeit, hanem teljes egészét el akarják törölni azok, „akik a tőke soha nem látott koncentrációjának és vele a tömegmanipuláció soha nem látott hatékonyságú technológiájával" elég erősnek érzik magukat erre – mondta Kövér László.
A házelnök szerint ők magukat transzhumanistáknak nevezik, és azt hirdetik, hogy a technológiai fejlődés elhozta azt az időt, amikor az ember önmaga képes a mesterséges evolúcióra. Emellett azt is állítják, hogy az ember genetikai, nemi, családi, vallási és nemzeti identitása csak kolonc az emberiség nyakán, és azoktól mielőbb meg kell szabadulni – fejtette ki. Kövér László elmondta, a 2010-ben indított konferencia-sorozattal azon magyarok előtt kívánnak tisztelegni, „akik a történelemben legyőzetve váltak győztesekké, akikért nem szólt a harang, és akikről évtizedekig nem szólhatott a szó sem". Az idei konferencia a keresztyén egyházak azon mártír és mártírsorsú papjaira emlékezik, „akik egy istentelen és embertelen politikai rendszerben segítették embertársaikat Istenbe és emberségbe vetett hitének megőrzésében" – hangsúlyozta a házelnök.
Erről szólva történelmi tapasztalatnak nevezte, „hogy az istentagadásra épülő politikai rendszerek elkerülhetetlenül emberellenessé válnak, és mindig emberölésbe torkollnak". „Akik ugyanis Isten halálát hirdetik, azok mindig készen állnak az emberélet kioltására is" – fogalmazott Kövér László. Hozzátette, a második világháború után több mint négy évtizedig Magyarország egy ilyen rendszernek vált a foglyává, akikre pedig ma emlékeznek, valamennyien ennek a kommunista rendszernek az áldozatai és vértanúi. A politikus beszédében emlékeztetett ugyanakkor arra is, hogy mindennek előzménye a Tanácsköztársaság időszaka, amikor alig több mint négy hónap alatt az elsősorban vidéken tomboló terrorista különítményesek tucatnyi olyan papot öltek és kínoztak meg, akiknek nevét csak részlegesen őrizte meg az utókor emlékezete.
Kövér László felidézte: a korábbi évek rendezvényein az első világháború után az „önvédelem erényét felmutató és a magyar becsületet megmentő" Székely Hadosztályra; a felvidéki magyar sorsot megtestesítő gróf Esterházy Jánosra; a több mint tízezer fős áldozattal járó délvidéki magyar mártíriumra és a szovjet gulág kárpátaljai magyar áldozataira; a „sztálinizmus időben és térben messzire vetülő árnyékára"; továbbá a „magyar lelki túlélésben segítő" 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek.
A mostani konferencián beszédet mondott Bogárdi Szabó István püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke. A beszédet az alábbiakban olvashatják.
„Senki sem tud kiállni az emberek ügyéért, aki Isten ügyében kiállni habozik." (Tertullianus, Intés a vértanúkhoz)
Tisztelt Elnök úr, Hölgyeim és Uraim! Köszönettel tartozunk Magyarország Országgyűlésének és a Nemzeti Emlékezet Bizottságának, nemcsak e mostani konferencia megrendezéséért, hanem azért a kutató és előkészítő munkáért, amely az egyházi hagyományból országos emlékezetbe hozza a papi sorosokat, még pontosabban az egyház sorsát a kommunista diktatúra idején, különösen 1956 után.
Több okból fontos ez. Mindenekelőtt a pártállami diktatúrát, és általában a huszadik századi diktatúrákat veszedelmes igyekezet lenne feledésbe engedni, ugyanakkor mindmáig roppant feladata és kockázatos szellemi harc a helyüket az emlékezetben kijelölni. A diktatúrákat nem tekinthetjük voltaképpen jóakaratú, de félresikerült történelmi vállalkozásoknak (ahogy ezt a rendszerváltás idején magyarázgatta nekem egy kedves amerikai ismerősöm – mintha át is élte volna egyetlen napját a kommunizmusnak, vagy legalábbis jobban értette volna szándékait). A vértanúk előbb tanúk voltak, a sorsuk nem csupán a haláluk, hanem egész életük is volt. Ez által csalhatatlan fénybe kerül az az ideológia, amely felhatalmazást adott végrehajtóinak arra, hogy emberéleteken átgázolva érje el célját.
Továbbá, e sorsok megvilágítják a kommunista diktatúra természetét is. 1956 forradalma és szabadságharca leleplezte azokat a hamis hivatkozásokat, melyek révén a propaganda folytonosan összemberi egyetértést sugallt a világtörténelem eme, úgymond, legújabb és legdicsőbb szakaszát tekintve. A megfélemlítés, a bosszú, a statuálás ezért szükségszerűen nem hagyhatott érintetlenül olyan társadalmi dimenziókat sem, melyek még a forradalom idején is a méltányosság és igazságosság elveit jelenítették meg. Nem maradhattak ki az egyházak sem. A keresztyéneket ugyanúgy meg kellett félemlíteni, rajtuk és velük szemben ugyanúgy példát kellett statuálni, a hamisságában leleplezett diktatúrának rajtuk ugyanúgy bosszút kellett állnia.
Leginkább azonban Tertullianus megállapítása a mérvadó. Brenner Jánosról azt jegyezték fel, hogy: „politikai tevékenységet nem végzett, egyéniségével vonzotta az embereket." Gulyás Lajos „még a bitófa alá is vasalt nadrággal ment". Vagyis a papi sorsok egyéni sorsok is voltak, és az egyéni sorsokban tűnik elő a keresztyén hit transzcendáló valósága. Olykor szelíd távolságtartással szoktuk idézni a régi bölcsességet: minden politika, de a politika nem minden. Most ennek korlátozó erejét látjuk. Az erőszakos ideológiák számára ez az isteni korlát a legkevésbé elviselhető. Részben azért, mert ez a korlát emlékeztet az ember végességére, minden emberi igyekezet végességére, megtöri az emberi gőgöt; részben, és döntő módon pedig azért, mert emlékeztet a jó, az igaz, és a szép forrására, az isteni valóságra. Aki Isten ügyében habozik kiállni, az végső soron nem tud az ember ügyében kiállni – mondja Tertullianus. Végső soron, és végső módon kiállni.
Ma nem pusztán áldozatokról emlékezünk, hanem tanúkról, akik voltak bátrak kiállni Isten ügye mellett, és így álltak ki – végső módon – az ember ügye mellett.
Ma ezt szabadon tesszük – a társadalom nyilvánossága előtt, itt az ország legfőbb törvényhozó helyén, ahol a döntéshozók és választott vezetők mindennapi felelősséggel tartoznak a rájuk bízottakért. A keresztyén mártírium egyik mély titka éppen ez a szabadság – mert nincsen nagyobb szeretet annál, ha valaki életét adja barátaiért – tanítja üdvözítőnk (Jn 15,13), és ez a szeretet csak a szabadság belső erejéből tud táplálkozni. A szabadság ennek a szeretetnek a belső minősége. Nem magától értetődőség, hanem ajándék. A 124. zsoltárt sorait idézem: „Lelkünk megszabadult, mint a madár, a madarásznak tőréből. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk." Jeromos egyházatya így fordítja, és jól: et nos liberati sumus – vagyis megszabadítottak vagyunk. Ez az Isten ügye – és ez minden emberi hatalmaskodás, sőt az egész emberi történelem korlátja: voltaképpen nem szabadok, hanem megszabadítottak vagyunk. Az igaz tanúk – és vértanúk – erről az isteni szeretetről tanúskodnak: a mi igaz sorsunk, szabadságunk nem magunktól való, hanem Isten ajándéka Krisztusban.
A konferencián beszédet mondott Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke és Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke. Brenner János boldoggá avatási eljárásáról Székely János szombathelyi megyéspüspök beszélt. A Kádár-korszak első évéről, a megtorlásról és korai egyházpolitikájáról Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke szólt. Gulyás Lajos református lelkészről „Még a bitófa alá is vasalt nadrággal megyek!” címmel Erdős Kristóf, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának munkatársa beszélt. Pap Béla karcagi lelkész börtönéveiről és rejtélyes haláláról Csűrös András református lelkész, egyháztörténész tartott előadást.
Szerkesztette: Fekete Zsuzsa
Fotó: Némedi-Varga Dávid