Péntek reggel, még mindig a homszi élmények hatása alatt, tovább indultunk. Úticélunk ezúttal a tengerpart, Szíria legnagyobb kikötő- és üdülővárosa volt. A háborútól viszonyleg megkímélt Latakia pálmafáival, felhőkarcolóival és biztonságával Bejrútra emlékeztetett minket. Itt él a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Zsinat legnagyobb, ezer tagot számláló gyülekezete – hozzájuk érkeztünk látogatóba.
A latakiaiak különleges, megható produkcióval vártak minket: a gyülekezet mellett működő cserkészcsapat fúvószenekara az Erős vár a mi istenünk… kezdetű dicséretet játszotta az udvaron. Mint kiderült, hagyomány náluk, hogy karácsony előtt Istent dicsérve vonul végig a zenekar a város utcáin – az idei programból kaptunk ízelítőt mi és a környező házak lakói. (A reformációért is hálát adnak Luther Márton énekével, egyébként idén négy jubileumi programot is tartott a közösség.)
Közös fotózkodás és egy interaktív kóruspróba után (amiről majd máskor mesélek) részt vettünk az egyetemisták esti alkalmán, valamint a presbiterekkel és a helyi nőszövetség tagjaival is beszélgettünk problémákról, jövőképről, együttműködési lehetőségekről.
Latakiában ugyanis egész más gondokkal néznek szembe a reformátusok, mint a lebombázott Homszban vagy az elhúzódó ostromot megélt Aleppóban. A 2011-es tavaszi és nyári zavargásokat leszámítva nem volt közvetlen veszélyben az életük, nem veszítették el mindenüket, sőt az átlaghoz képest egész elfogadható színvonalon élnek, viszont végignézték az ország társadalmi, kulturális és anyagi összeomlását. Számukra a legnagyobb kérdés, ami a harcok elcsendesülése után sem hagyja nyugodni őket: van-e jövője Szíriában a fiataloknak?
Tizenkét egyetemista ült velünk szemben – jogász- és orvostanhallgatók, gyógyszerészetet, informatikát, természettudományokat tanuló fiatalok. Ők a gyülekezet ifjúsági életének motorjai, aktívan szolgálnak, mindenben lehet rájuk számítani – és mégis, néhány éven belül valószínűleg minden második eltűnik a közösségből. Az okok a kötelező sorkatonai szolgálat, az érvényben lévő szükségállapotról szóló törvény és az értelmiségnek kilátástalan jövőt kínáló gazdasági helyzet.
Nicolast, a cserkészcsapat vezetőjét ortodox templomban keresztelték, de öt éves kora óta ez a közösség a lelki otthona: az ifjúsági csoportokban szolgál, vezeti a cserkészcsapatot. A beszélgetés szünetében azt mondta, az elmúlt hét évet egyedül az egyház segítségével tudta túlélni. „A gyülekezet belső örömet ad, erőt a mindennapokhoz.”
Ugyanakkor már keresi azt az embert, aki átvehetné a helyét a szolgálatokban. „Még két évem van az egyetemből, utána behívják katonának. De amíg szükségállapot van érvényben, senki sem tudja, mikor engedik haza, másfél év vagy hét év múlva.” Ezekben a háborús időkben nagy kérdés számukra, keresztyénként mi a fontosabb: az ellenség szeretete vagy a hazaszeretet?
A 18 hónapos sorkatonai szolgálat minden 18 és 42 év közötti férfi számára kötelező, alóla csak az egykék (nekik a családjukról kell gondoskodniuk) és az egyházi szolgálatot folytatók (lelkészek, papok, muszlim egyháziak) mentesülnek. Ha valaki nem vonul be, az hazaárulásnak minősül. Ha viszont valaki épp külföldön tartózkodik, és ezért nem tudja átvenni a behívóját, mentesülhet a szolgálat alól, csak 4 év alatt 8 000 dollárt kell fizetnie a szír államnak. Viszont ha nem fizet, nem térhet többé vissza hazájába.
Kész a képlet a fiatal szíriai értelmiségi férfiak tömeges külföldre vándorlásához, munkavállalásához. Viszont ha ezek a mérnökök, orvosok, tudósok az emirátusokban, az Európai Unióban, vagy épp Ausztráliában kapnak munkát, óhatatlanul is hozzászoknak egy olyan életszínvonalhoz, amit Szíria a polgárháború kitörése óta nem tud biztosítani számukra. Az itthoni fizetések mellett a fiatal értelmiségiek nem akarnak családot alapítani, mert félnek, hogy nem fogják tudni eltartani magukat.
A szülők generációja sincs könnyű helyzetben: jobb életet, biztonságos életet szeretne gyermekeinek, taníttatja őket, hogy elodázza a katonai szolgálatot, esetleg eleve egy gyermeket vállal, de pontosan tudja, hogy nélkülük még nehezebben fog tudni talpra állni az ország, de legalábbis szegényebb lesz a keresztyén értékrendet valló értelmiségi réteg nélkül.
Ebben a tudathasadásos helyzetben él a latakiai gyülekezet. Különböző korosztály és élethelyzet szerint építik a közösséget, vasárnapi iskolát tartanak fenn, épp segélyszervezetet hoznak létre a rászorulók számára. Nem látják a jövőt, mégis úgy szolgálnak, mintha lenne holnap. És azt kérik, hogy imádkozzunk értük, segítsünk nekik.
Feke György, fotó: Kanizsai-Nagy Dóra, Dani Eszter
Az útinapló korábbi részei:
Egy este HomszbanHogyan lehet normális életet élni háborús körülmények között? Meg lehet szokni a félelmet? Milyen egy ifjúsági alkalom az arab reformátusoknál?
Miután meglátogattuk a libanoni reformátusokat, a polgárháború sújtotta Szíriában folytattuk közel-keleti utazásunkat.
A reformáció sokkal nagyobb hatással volt az arab társadalmakra, mint azt elsőre – vagy akár második nekifutásra – gondolnánk.
Az örmény reformátusok nem felejtenek
Miben nyilvánul meg az örmény identitás? Hogyan élnek a közel-keleti reformátusok?
Hogy kerülnek reformátusok a Közel-Keletre? És miért arab az egyik, míg a másik örmény?
Pálmafák a neonkereszt fényében
Télből a nyárba, Európából a csodálatos, ugyanakkor olykor félelmetes Keletre utaztak magyar reformátusok.
Gyűjtés indult a szíriai reformátusoknak
A szíriai és libanoni reformátusok által működtetett vasárnapi iskolákban jelenleg ezerötszáz keresztyén és muszlim fiatallal foglalkoznak: biztonságban tanulnak, segítséget kapnak a polgárháború okozta traumák feldolgozására és mintát a békés együttélésre. A Magyar Református Szeretetszolgálat 1358-as adományvonalának tárcsázásával, hívásonként 250 forinttal mi is támogathatjuk a kezdeményezést.