Keveseket rendel Isten a parókia körül telepített aknákon keresztül pont Bakonyaljára lelkipásztornak. Hogy találta meg a helyét az ottani közösségben?
Voltak itt barátaink – az egyik néhai lelkésztársam szabadkai születésű volt, rajtuk keresztül jöttünk ide az akkori Jugoszláviából a háborús években. Átmenetileg Csákberényben húzódtunk meg Sáfrán Zsuzsáéknál és az ő szüleinél, később pedig meghívást kaptunk a bakonyaljai gyülekezetekbe. Tíz évet voltunk Délvidéken, és huszonhetedik éve szolgálunk itt, ebben a körzetben, feleségemmel együtt. Gyerekeink már kirepültek, de egyre több a feladatunk: adminisztráció, hitoktatás, gyülekezeti ház építése és a gyülekezet lelki gondozása is, amire, bár nagyon szeretem, sajnos egyre kevesebb idő jut, akárcsak a teológia művelésére. Hatvanegy évesen bennem még mindig éhség van arra, hogy pótoljam, ami elmaradt. Bármilyen lehetőség van, szívesen tanulok, akár a késői éjszakai órákba nyúlóan is.
Hogy fér ez mind bele a szolgálatába?
Noha néha elfáradok, érdekes módon mégis kapok meg-megújuló erőt. Ha bemegyek a nemrég elkészült ászári gyülekezeti házba, úgy érzem, hogy minden centijén Isten áldása van. Különös érzés ez: minden úgy épült fel, hogy az ő dicsőségét szolgálja, és remélem, hogy a kisbéri gyülekezet új gyülekezeti háza is így fog felépülni Isten segítségével. Amikor látom a munkám gyümölcsét az emberekben, ami Isten dicsőségére mutat, az mindig erőt ad, hogy nem hiába fáradozunk az Úrban.
Milyenek a bakonyaljai emberek?
Jellemzően őszinték, szókimondók, és igyekszem őket megismerni. Döntő dolog, hogy az ember szeresse, akik között van, és találjon közöttük munkatársakat. Nagy öröm, hogy úgy tekinthetek vissza a lezajlott presbiterválasztásra, hogy olyan új tagok is bekerültek a régiekkel, akikkel együtt lehet dolgozni, akikkel összeforrunk. Vannak közös terveink, amelyeket meg tudunk beszélni, át tudjuk hidalni a nehézségeket. Nem azt várjuk, hogy zökkenőmentes legyen a munkánk, hanem azt, hogy megértsük egymást, és egymáshoz alkalmazkodva túl tudjunk jutni a nehézségeken.
Akár egy házasságban. Az ön szolgálata összeforrt felesége szolgálatával is, aki az ászári gyülekezet lelkipásztora.
Lelkészházaspár vagyunk, az időnk nagy részét együtt töltjük, és közösen végezzük munkánkat is. Feleségem területe az igehirdetés – gyönyörű, gazdag szókincse van, és kórházi, idősotthoni lelkigondozást is végez –, én pedig más területeken próbálok helyt állni.
A Dobos Károly-díj átvételekor azt mondta, sokat jelent önnek a kitüntetés, mert Dobos Károlynak is délvidéki gyökerei vannak.
Dobos Károly felesége, Ágoston Ilona az első délvidéki püspök, Ágoston Sándor lánya volt. Gyermekeik közül is volt, aki Délvidékre házasodott: id. Dobos Ágoston Narancsik Pál lelkész leányát, Mártát vette feleségül. A Dobos család leszármazottaik látogattak bennünket Szentlászlón is, jó kapcsolatban vagyunk Dobos Károly gyermekeivel, unokáival. A zsinati díjátadó előtt megnéztem egy vele készült interjút is, cikkeket olvastam róla, és nagyon örültem annak az életútnak, amelyet bejárt. Minden körülmények között, a fasori gyülekezet lelkészeként vagy hivatalából elűzve, a legnehezebb helyzetekben is hűséges volt hivatásában, templomot, gyülekezetet épített rendíthetetlenül, és az ő nevéhez kötődik a Lepramisszió is. Noha soha nem járt kint a leprások között, mégis ő tett a legtöbbet a leprásokért ebben az országban. Hodosy Imre, a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház volt püspökének mondása volt a Dániel könyve 9. részének 7–8. verse alapján, hogy „Istené a dicsőség, mienk orcánk pirulása”. Ennek a gondolatnak a jegyében tekintek a díjra és a jókívánságokat kifejező szavakra.
Hogyan kapcsolódik az ön szolgálata a díj névadóján életútjához?
Dobos Károlynak is nagyon fontos volt a kevésen hűnek lenni: minden helyzetben ragaszkodni a hivatáshoz. Annak idején többször is lett volna lehetőségem külföldi, tengerentúli ösztöndíjat kapni – néha bánkódtam rajta, hogy nem használtam ki a lehetőségeket, de azt gondolom, az a legfontosabb, hogy az ember ott legyen, ahová Isten rendelte őt, betöltse azt a küldetést, amelyre nézve teremtetett, és akkor tudja a legtöbbet adni. Anélkül, hogy bárkihez hasonlítanánk a saját életünket, a saját utunkat kell megtalálni, és azt kell járni hűséggel.
Bagdán Zsuzsanna, fotó: Millók Tamás
Nézze vissza a november 23-i díjátadót: