Lezárul az adventi várakozás időszaka, de nehezen értjük, hogy miért is fontos ez a várakozás. Mire várunk és miért?
Aki már megtapasztalt valami jót, és annak a megismétlődését, vagy újra eljöttét várja, az még boldogabban tud várni, mert van emléke arról, hogy mi az, amit vár. A várakozás és az azzal járó készülés elhalványult a mai ember életéből azzal, hogy mindent azonnal meg lehet kapni. Jó, ha megértjük, hogy szüksége van a léleknek a várakozásra, a csendre, az elcsöndesedésre. Az adventi hetekben keressük a gondolatokat, hogy mire várunk és ki az, akit várunk. Különben csak úgy hirtelen szakad ránk a karácsony csendje.
Legtöbbször a reklámok egymondatos kijelentéseibe sűrítve látjuk erre a két kérdésre az üzenetet. Ön szerint mire és kit várunk?
Azt szoktuk mondani, hogy Jézus Krisztusra várunk, de tudjuk, hogy ő már 2000 éve megszületett. Tehát nem az ő születésére várunk, nem is arra, hogy megváltsa a világot – ez folyamatosan történik az én hitem szerint –, hanem a teljes Jézusra, mert ismerjük és szeretjük. Egy felnőtt ember születésnapján sem a születéskori kisgyermeket ünnepeljük, hanem magát a felnőttet. Református hitünk szerint azt gondoljuk, hogy fontosabb Jézus feltámadása, – ezt kezdték el ünnepelni az első keresztyének is, ez az igazi nagy örömhír, hogy Jézus él –, de karácsonykor megköszönjük, hogy megszületett. A mai világ a karácsonyra teszi a hangsúlyt, talán ez a hangsúlyeltolódás mutatja, hogy nem igazán értjük Jézus kereszthalálát, és nem tudunk mit kezdeni a feltámadással. Ezért örülök, hogy a Nagypéntek munkaszüneti nap lesz, de húsvét egy másik téma.
Visszatérve adventhez, még mindig nem világos, hogy a várakozás folyamata miben segít akkor?
Az készül és várakozik jól, aki meg akar ismerkedni Jézussal. Megismeri az életét, és szeretne közelebb kerülni hozzá. Ha keresi őt, olvassa az evangéliumokat, ebben a megismerési folyamatban találkozhat vele. Nem lehet megmondani, hogy pontosan mikor. Lehet, hogy advent valamelyik napján éli át, hogy Jézus az ő megváltója is, és nem éppen karácsonykor. Ezt nem mi döntjük el, hanem maga az Isten lelke készítget minket. A várakozás azt is jelenti, hogy én megnyitom magam, keresem, hogyan lehetnék kedvesebb Istennek. Hozzátartozik a várakozási időhöz, hogy megpróbálok megtisztulni a megterhelő gondolatoktól, haragtól, agressziótól.
Hogyan kell értelmeznünk Jézus személyét? Ki volt ő?
Az Isten nekünk adta önmagát Jézus Krisztusban. Emberként így szolidaritást tudott velünk vállalni, és bemutatta, hogyan lehet szebben és tisztábban élni: milyen az igazi Ember. De azt is bemutatta, hogy milyen az Isten. Micsoda tragédia, hogy Isten emberré lett, közel jött hozzánk, de nem fogadták be őt, és sajnos mi sem. A tanítványai is egyszerre vonzódtak hozzá, és nem értették, megrémültek tőle.
Miért alakult ki bennük ez a kettősség?
Jézus nagyon újat és mást mondott Istenről, nem azt a régi sablont, hogy Isten szereti a jókat, megbünteti a rosszakat. Az embernek ezt diktálja az igazságérzete. De Jézus azt tanítja, hogy Isten szereti a rosszakat is, a bűnösöket, azokat is, akik nem tökéletesek, de közelítenek hozzá, vágynak a tisztább és igazibb életre. Jézus nem azt hirdette, hogy az Isten ítélete jön, nem tett igazságot, ő inkább odaáldozta magát értünk, és az Isten szeretetét jött bemutatni. Az isteni szeretet pedig nagyon eltér az emberitől. Nem csak érzelem, hanem tudatosság, egy magasabb rendű döntés, hogy „akarok rajtad segíteni, ha engeded és odaadod magad."
Talán azért is kihívás készülnünk, mert életünkben évről évre mindig eljön a karácsonyi időszak, az ismétlődés miatt pedig nehéz átzökkenteni a lelket újra és újra.
Elég régóta prédikálok, kétségtelenül igaz, hogy kihívás mindig „új köntösben" megfogalmazni a fenti lényeget, és hasonlóan nehéz lehet mindenkinek felkészülni karácsony ünnepére. Talán azért is, mert a régi gyermekkori hangulatot keresi, ami elmúlt. Mindenki sokkal inkább tele van érzelmekkel ebben az időszakban, az ajándékozással is szeretetünket akarjuk kifejezni, ha nem is mindig jól. Advent segít a lelki készülésben, hogy meghalljunk olyan gondolatokat egy versben, énekekben, amiket máskor elengednénk a fülünk mellett. Azt is látom ugyanakkor, hogy sokszor éppen a szenteste és a másnapok ünnepi összejöveteleinek megszervezése feszül a lelkünkben. Idegeskedünk és szorongunk.
Ezek legtöbbször az egyénen túlmutató adottságok. Hogyan kéne ünnepelnünk?
Nehéz ez nálunk, ahol a karácsony a családok ünnepe, és sok család küszködik komoly kihívásokkal. Válás, újraházasodás, új gyerekek, a rokonság elvárása a látogatásra, felkeresésük egyeztetése, az elvárások nehézséget és feszültséget okoznak. Bennünk van, hogy nem akarunk megbántani senkit, esetleg csak illendőségből veszünk részt egy találkozáson. Elfelejtettük a családi együttlétek örömét, például nem természetes vasárnap együtt ebédelni. Nem az étkezésen van a hangsúly, hanem az együttléten. Az advent arra is alkalmas, hogy tisztázhassuk magunkban, ki az, aki fontos nekünk, és ne a felszínes kapcsolatok kapjanak teret. Legyen szeretetközösség az ünnepi asztalnál.
Tud tenni az egyház annak érdekében, hogy ez a karácsonyi üzenet megjelenjen a templomon kívül is? Egyáltalán, feladata ez?
Hiszem, hogy a legtöbb ember nem ateista, csak passzív. Valamiféle istenhittel rendelkezik, innen-onnan összeszedve. Fontosnak tartom, hogy időnként mi lépjünk közelebb az emberekhez, és találkozzunk velük. Gyülekezetünknek idén például az önkormányzat lehetőséget biztosított a művelődési házban egy adventi műsor megszervezésére, tavaly az énekkarral mentünk ki a Madách-térre, azelőtt a Gozsdu-udvarra. Az éneklésre és a rövid igére, beszédre felfigyeltek, bár nem voltak sokan. A lelkészi munka nehezen mérhető és sohasem lehet tudni, mikor lesz gyümölcse az ilyen személyes találkozásoknak. Mindenesetre fontosnak tartom ezeket a lehetőségeket.
Azért kérdezem ezt, mert sokszor éri az a vád a protestánsokat, hogy a reformációval felbátorították az egyént, ennek következménye pedig az lett, hogy szép lassan nem lett fontos a templom. A reformáció 500. évfordulójának közeledtével erre mit lehet mondani?
Óriási változást hozott a reformáció azzal, hogy a Bibliát odaadta az emberek kezébe. Az más kérdés, hogyan értelmezzük, de nem a pap vagy a lelkész szűrőjén keresztül közelíthetünk Istenhez, hanem közvetlenül fordulhatunk hozzá. Mi, lelkészek ebben segítséget nyújtunk. De nem szabad visszaélni ezzel, hogy olvashatom a Bibliát egyedül is, és nem is kell templomba járni. Súlyos félreértés a kérdésben megfogalmazott vád. Az istentiszteleti rituálé és a közösségi ünnep nagyon fontos számunkra. Nem a reformáció szaggatja a valós közösségek erejét.
Hogy kell ezt érteni?
A tévés, internetes istentiszteletek világában sokan ellustulnak, főzés közben megy a rádió, vagy ölemben a laptop. Pedig ez nem ugyanaz, mintha közösségben vagyok emberekkel. A virtuális istentisztelet nem adja vissza azt az élményt, hogy tagja vagyok egy közösségnek, és együtt örülünk és dicsőítjük az Istent. Együtt mondjuk azt az imádságot, ami eleve többesszámban van megfogalmazva; Mi Atyánk... Lényeges, hogy a gyülekezeti közösség erejét újra felfedezzük, amikor mindenki virtuálisan éli meg a világot – a fiatalok lassan már nemcsak a párkapcsolatot, hanem a szexet is. Bejön az egész világ a szobánkba, mint lehetőség, de nagyon magányosok lehetünk. Talán ezért is félnek sokan a szentestétől.
Mit tehet az egyén? Ez az ő hibájuk?
Távol álljon tőlem, hogy bárkit vádoljak. Sokan vannak egyedül, még akár párkapcsolatban és családban is. Kevésszer éljük át a valóságos fizikai kontaktust, az érintést, a kézszorítást, az ölelést, hogy szemtől szemben kíván valaki áldott karácsonyt. Ezt nem pótolja a hiperszuper skype-bejelentkezés. Ezért fontos a család, az egyházi közösség. Ha nem tudunk túllendülni az emberi együttélésből fakadó gondokon, és nem tesz mindegyik fél azért, hogy működjön a szeretetközösség, akkor hosszútávon ez a magányérzés fog erősödni. A keresztyénség pedig a nehézségek ellenére meglévő mégis-örömről, mégis-szeretetről szól. A keresztyénség az élethez való derűs hozzáállást jelent. Van Isten, aki szeret és elküldte hozzánk a Fiát, hogy rátaláljunk életünk értelmére és jó ízére.
Karsay Eszter 1987 óta szolgál a Gyulai Pál utcában található Klauzál téri Református Egyházközségben. Az első női parókus lelkész a fővárosban. „Nagy áttörés volt ez, azelőtt mindig csak férfi lehetett a parókus." Fontosnak tartja elődjét, Farkas József lelkész munkáját, és szerencsésnek vallja magát, hogy több évtizeden át együtt dolgozhattak, később pedig utódja lehetett a gyülekezet szolgálatára.
Fehér Zoltán, hirado.hu