„Itt kezdődött” – mondja Szűcs Zoltán nyugalmazott amerikai református püspök, amikor rákanyarodunk a Ráday utca 28. kapubejárójára. Azért jöttünk el vele az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján egykori alma materébe, hogy együtt idézzük fel, mi is történt. Miután kiszállunk az autóból, nem mulasztja el, hogy köszöntse a portást. Jól ismerik egymást, hiszen Szűcs Zoltán a rendszerváltást követően a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán is tanított. „Tényleg jó magát látni” – mondja a püspök a portásnak, aki hasonlóképp örül a rég nem látott professzornak.
Néhány mondatot váltanak, egymás családjáról, munkájáról. Búcsúzóul Szűcs Zoltán megkérdezi, nem jött-e levele esetleg? A portás gondosnak átnézi a küldeményeket, de nem talál neki címzettet.
„Édesapám Felvidéken volt lelkész, kétszer vitték munkatáborba, egyszer a németek, egyszer a szlovákok. Amikor hazajött, én tizenegy éves voltam, ő egy fejjel magasabb volt nálam, de én mégis többet nyomtam, mint ő” – kezdi visszaemlékezését Szűcs Zoltán, amikor arról kérdezem, hogyan vezetett az útja a budapesti teológiára. Apját népbíróság elé citálták, majd kitelepítették őket. Sokáig egy vasúti vagonban éltek. Édesapja végül a dunántúli Felsőörsön szolgálhatott úgy, hogy az akkor ott dolgozó kollégája, Gáty Ferenc lelkész megosztotta vele és hat tagú családjával parókiáját és a fizetését. Így, tizenketten éltek ott, nyolc éven át.
És hogy vezetett út erről a parókiáról a teológiára?
„Agysebész akartam lenni, hatszor adtam be a jelentkezésemet a különböző orvosi egyetemeinkre, de helyhiányra hivatkozva még felvételizni sem mehettem el.” Édesapja motiválására – „te hívő ember vagy, mért nem mész a teológiára?” –, némi hezitálás után eljött a felvételire. Saját magával szembeni aggályait a felvételi bizottságnak is elmondta: úgy gondolta, szókimondó és robbanékony természete probléma lenne a lelkészi pályán. Erre Pap László dékán azt mondta neki: „Péter is az volt, Jézus mégis tudta használni. De azért ne gondold, hogy te vagy Péter!” Budapesten két és egy negyed szemesztert végzett el, mert a forradalomban vállalt szerepe miatt el kellett hagynia Magyarországot.
„Áldott ember volt” – így emlékszik vissza Szűcs Zoltán a teológia akkori dékánjára, Pap Lászlóra, miközben megsimogatja annak emléktábláját. Egy történetet is felidéz: 1956. október 19-én, pénteken ökumené órájuk volt, amit Kádár Imre professzor tartott, aki Péter János akkor regnáló püspök egy cikkéről beszélt, amelyben az arról írt, hogy minden cselekedetünkkel kapcsolatban meg kell kérdezni Istent. Szűcs Zoltán másodéves teológushallgatóként felpattant a helyéről, és azt kérdezte a professzortól, hogy vajon „akkor is megkérdezte a főtiszteletű püspök úr Isten akaratát, amikor Papp Béla nagytiszteletű urat végre kiengedte az ÁVÓ, de ő visszavitette, és amikor a két sárospataki teológust elvitette az ÁVÓ-val?”
Két barátja, Herczeg Lajos és Magócsi István – akik között ült – lehúzták a székre és odasúgták neki: „te hülye, nem vagy teológus többé.” Az ügy a dékánig is eljutott: Pap László behívatta az irodájába és lekevert egy hatalmas pofont Szűcs Zoltánnak, majd barátságosan elmagyarázta neki, hogy ha így viselkedik, nem tudja megvédeni. A dékán azt is mondta, hogy az ő keze is megvan kötve, és Szűcs Zoltánt akár ki is rúghatják a teológiáról. Arra kérte, ne adjon maga ellen támadási felületet. „Ez volt pénteken, kedden jött a forradalom. Ki is rúgtak volna, ha nem jött volna” – mondja.
A következő emléktábla a teológia falán Herczeg Lajosnak és Magócsi Istvánnak állít emléket. A két református teológus jó barátságban volt Szűcs Zoltánnal. Mindkettőjüknek volt szobatársa, mindhárman kitűnő tanulók voltak. Az október 23-ai felvonuláson egymás mellett meneteltek, volt, hogy együtt vitték a zászlót is. Este a rádiónál ők mentették meg Szűcs Zoltán életét azzal, hogy a combon lőtt teológustársukat a hátukon cipelve bevitték a Szent István Kórházba. Később többször meg is látogatták. Legutoljára 1956. október 28-án találkoztak. „Hoztak nekem cigarettát meg valamilyen gyümölcsöt” – emlékszik vissza Szűcs Zoltán, aki azt mondja, Pap László dékántól tudja, hogy a látogatás után a két hallgató visszatért a teológiára, de a dékán tiltása ellenére újra kimentek az utcára, hogy segítsenek egy asszonynak a Lónyay utcában, egy orosz tankból pedig tüzet nyitottak rájuk. „Vörös kereszt volt a karjukon. Fegyvert sosem fogtak. Így haltak meg. Lemészárolták azokat, akik másoknak segítettek.” Herczeg Lajos a helyszínen belehalt a sérüléseibe, Magócsi István másnap hunyt el, kórházban. Túl sok vért veszített, ráadásul a sebesülését megelőzően maga is vért adott, hogy azzal is segítsen másoknak.
Hiányoznak-e még? – kérdezem hatvan év távlatában Szűcs Zoltánt. Elcsukló hangon először csak annyi mond: hiányoznak. „Ha az a két ember nem vitt volna be a saját hátán a stúdiótól a kórházba, ma nem állnánk itt. Én az életemet köszönhetem nekik.”
Arra kérjük Szűcs Zoltánt, segítsen nekünk felidézni, mi történt 1956. október 23-án. Ehhez elsőként megnézzük azt a fotót, amely a Magyar Távirati Iroda archívumából került elő, és a teológia dísztermének folyosóján nagy méretben látható. Az archív fotón épp önmagára mutat, körülötte teológustársai láthatók. A felvétel készítésének pillanatában ő épp hátrafelé nézett – kacagva mondja nekünk: „biztos kiabáltam valamit.” Mellette Baksa Csaba látható, ő kérte el a zászlót egy házból, mellette balról pedig Magócsi István. „Mi hárman vittük a zászlót” – mondja.
A parlamentnél folytatjuk utunkat, ahol épp a kormány megemlékezése zajlik. „Feljönnek az emlékek. Akkor annyian voltunk a téren, hogy elesni se lehetett volna” – mondja Szűcs Zoltán. Nagyon jó érzés számára látni, hogy nem felejtették el az emberek 1956-ot. „Akkor mi felálltunk a szabadságért, pedig Európa csendes volt, mi sokat fizettünk, de a forradalom alapjában véve győzött, mert a kommunizmus építményéből mi ütöttük ki az első téglát, és az egész világ látta, milyen rendszerről van szó. Örülök, hogy ezt megünnepeljük.”
Arról, hogy van, aki tapsol, és van, aki fütyül a miniszterelnök beszéde közben, a lelkész azt mondja: „sajnos ez az ezer éves magyar átok, nem tudunk egyek lenni.” Felidézi azt is, hogy hatvan éve rengetegszer elénekelték a himnuszt. „Akkor nem volt szabad, és nem volt divat ezt énekelni.”
Megszakítva az emléksétát arra kérjük Szűcs Zoltánt, jöjjön el velünk a szovjet emlékműhöz és az amerikai nagykövetséghez.
Mit szól hozzá, hogy ez az emlékmű még mindig itt állhat? – kérdezem Szűcs Zoltánt. Azt mondja: „az emlékmű önmagában nem probléma. Az is igaz, hogy a szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot a náciktól, de utána sajnos a nyakunkra ültek.” Hozzáteszi: nagyon sok orosz katona meghalt azért, hogy Magyarországot felszabadítsák. Szerinte alapjában véve ők is áldozatok voltak, mint azok az orosz katonák is, akiket 1956-ban vezényeltek a forradalom véres leverésére. (Beszélgetésünk közben megáll mellettünk egy középkorú hölgy, de ezt hallva felszisszenve hátat fordít nekünk, és továbbmegy.)
Szűcs Zoltán feje fölött a háttérben az Amerikai Egyesült Államok zászlója sejlik fel. A kép az amerikai nagykövetség előtt készült. 1956. október 23-án a közelben, a parlamentnél a Himnuszt énekelve nem gondolta, hogy hamarosan épp az USA lesz hosszú évtizedekre az új hazája. Szűcs Zoltán 1956 decemberében Ausztriába szökött át, zsebében a Bibliájával, innen két évvel később jutott el a tengerentúlra. Amerikában fejezte be a teológiai tanulmányait, beszámították neki a magyarországi egy évet és néhány hónapot, valamint az Ausztriában elvégzett egy évét. Összesen három nyelven hallgatott teológiát, mielőtt lelkésszé szentelték. Később az amerikai Krisztus Egyesült Egyháza magyar reformátusokat tömörítő Kálvin Egyházkerületének püspöke is lett.
Amerikában kapott lelkészigazolványát ma is magánál hordja. Erről azt mondja: „a seriftől van, igazolja, hogy pap vagyok és bármikor bemehetek például a börtönbe, csak fegyvert nem viselhetek.”
A fegyverek amúgy sem érdekelik. 1956-ban a forradalom idején sem volt fegyver a kezében. Bár, amikor az osztrák határt megközelítette, az egyik zsebében volt egy pisztoly, a másikban a Bibliája, de végül a fegyvert eldobta, és csak a Szentírással kelt át a határon. A fővárosi események alatt pedig egyáltalán nem fogott a kezébe fegyvert. Miért? – kérdezem tőle. Válaszként felidézi azt a pillanatot, amikor október 23-án fél tizenkettőkor elindultak a teológia kapujából a felvonulásra. Pap László dékán azt mondta nekik, miután elénekelték a 90. zsoltárt, hogy mielőtt Isten szolgálni hívta volna őket, magyarnak teremtette őket. „Egyiket se felejtsétek el, és egyikre se hozzatok szégyent. Isten áldjon benneteket. Menjetek, fiaim!” A fegyver használata, a véres eseményekben való részvétel pedig ebbe nem tartozott bele – teszi hozzá Szűcs Zoltán.
A Magyar Rádió szerkesztőségénél folytatjuk hatvan éves emléksétánkat. A Bródy Sándor utcában előttünk sétál Szűcs Zoltán, szemmel láthatóan felkavarja a helyszín. Azt meséli, 1956-ban fel volt állványozva a rádió épülete. Úgy emlékszik vissza, hogy először könnygázt, majd éles lőszert vetett be az ÁVÓ.
A rádió előtt először akkor került nehéz helyzetbe, amikor jött egy ávós, akit az emberek nekiszorítottak a falnak, és lekevertek neki pár pofont. „Én odamentem, előretülekedtem, és azt mondtam: ő is magyar, nem lehet agyonverni!” Az ávósnak volt ideje bemenni a kapun, de visszafordult, és a tömegbe lőtt, egy asszony ott halt meg. A tömeg ekkor Szűcs Zoltánnak feszült, azt kiabálták neki, hogy „áruló gazember”.
A feszült pillanatban a két barát, Herczeg Lajos és Magócsi István Szűcs Zoltán elé álltak, és ezekkel a szavakkal nyugtatták a tömeget: „ő teológus, és nem hisz az ölésben, minden embert meg akar védeni.” Ezt elfogadták az emberek, de amikor jött a következő ötlet, hogy törjék be a rádió kapuját, nem feledkeztek meg Szűcs Zoltánt a sor elejére állítani. „Be is törtük a kaput, jött a sortűz, a baloldali kapu csak félig nyílt ki – a mindenható Isten munkája –, a jobboldali egészen. Akik a jobb oldalon voltak, szinte mind meghaltak. Én a bal oldalon voltam, az első.”
Kevés volt még a fegyver a forradalmároknál, szó szerint sorban álltak egy-egy fegyver mellett, ha valaki meghalt, más kivette a kezéből, és beállt a helyére. Ő teológustársaival az állványok között próbált menedéket találni. A munkásőrség hozott még fegyvereket, de nem volt elég töltény. „Nekem adtak egy csomó töltényt, hogy vigyem át az utca másik oldalára. Amikor visszafelé futottam, a rádió melletti házból belelőttek a combomba, a golyó a térdemig hatolt, elvágódtam az utca közepén. Ezután még lőttek a stúdióból, gépfegyverrel, de az aszfalt szinte betakart, egyetlen golyó sem talált el. Aztán Herczeg Lali berohant értem, felkapott, és az állványok között – »csak jussunk ki innen Isten segítségével«, fohászkodott – kihozott. Ketten, háton bevittek a Szent István kórházba.”
2,8 kilométert – a legrövidebb úttal számolva is ilyen hosszú utat – kellett megtennie a combon lőtt Szűcs Zoltánt felváltva a hátukon cipelve Herczeg Lajosnak és Magócsi Istvánnak, a Bródy Sándor utcából a Nagyvárad térig, a Szent István Kórházba elvitték barátjukat. „És ennek a két embernek meg kellett halni” – emlékszik vissza elcsukló hangon segítőtársaira Szűcs Zoltán. Járt-e 1956-óta ebben a kórházban? – kérdezem. Azt mondja többször is, de sosem kereste fel azt a helyet, ahol hatvan éve a lőtt sebbel feküdt. Most mégis megteszi. Bolyongunk az épületben, sok minden változott itt az évtizedek alatt, de végül megtaláljuk azt a szárnyat, ahol hatvan éve feküdt. Kötöző – áll az egyik ajtón a felirat, összerezzenünk. Szűcs Zoltán azt mondja, október 23-án este ő volt a kilencedik, aki műtétre várt, és nála csak komolyabb sérültek voltak. „Volt, akinek a fél arca hiányzott” – így érthető, hogy a seb kitisztításán túl egyelőre váratták.
A kórház zsúfolásig megtelt. Az ágyak egymáshoz voltak tolva, hogy minél több beteget be tudjanak fektetni a szobákba. Szűcs Zoltán egy tizenkét fős kórteremben feküdt, mint huszonhetedik beteg. Mégis itt élte át élete legboldogabb születésnapját, 1956. október 29-én. Ezen a napon ugyanis megkezdték a szovjet csapatok a kivonulást Magyarországról, és egy pillanatig azt hihette az ország, hogy győzött.
A kórházban hallotta Ravasz László református püspök rádiószózatát is. Ekkor azt ugyan megtudta, hogy két teológustársa meghalt, de mivel Ravasz László a beszédében neveket nem mondott, azt ő is csak később, november 5-én tudta meg, hogy a barátai hunytak el. A szülei három gyásztáviratot kaptak, mondván, biztos, hogy a két teológus egyike Zoltán lehetett. Nem ő volt, bár ennek terhét hatvan év távlatában is cipeli, hiszen két olyan barátját veszítette el, akiknek hiányát máig érzi.
A kórházból a sebész hozta el, a többi sebesülttel együtt, tudva, hogy ha maradnak, börtön vár rájuk. Szűcs Zoltán ekkor döntötte el, hogy elhagyja Magyarországot. A szökéshez egy hittanos gyermekének katona édesapja nyújtott segítséget. Ő megfelelő papírral látta el, amellyel közvetlenül az osztrák-magyar határig mehetett.
A golyó, amelyet a rádiónál Szűcs Zoltán a combjába kapott, a mai napig ott van. Itthon már nem volt idő kivenni, Ausztriában a menekülttáborban sem volt erre lehetőség. Később, már amikor Amerikába került, a Wilmington Memorial kórházban vizsgálták meg. A sebész azt mondta neki: a golyót ki tudja operálni, de azt nem tudja garantálni, hogy a lábát is mozgatni tudja majd, annyira szerencsétlen helyen találták el. Így azóta is az 1956-os forradalomban szerzett golyójával éli az életét. Azt mondja erről – kellő öniróniával –, hogy jobb időjóssá tette ez őt bárkinél.
Szűcs Zoltánt 1957-ben – távollétében – életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az erről szóló dokumentumokat sosem látta, nem is szeretné. A disszidálását követően 1967-ben járt először újra Magyarországon. Akkor, amerikai diplomata útlevéllel léphete át a határt. Papíron tolmácsolás lett volna a feladata, de egyetlen szót sem kellett fordítania, az amerikai református egyház - ismerve történetét – szívességből engedte meg, hogy a delegációval tarthasson. Ekkor Pap Lászlót is meglátogatta, akit vidékre, segédlelkészi állásba száműztek. Őt ekkor látta utoljára.
A rendszerváltást követően tért haza hosszabb időre, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán és a révkomáromi Selye János Egyetemen is tanított. 2011. március 15-én megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét a tengerentúli magyarság szolgálatért, a lelkészi és oktatói munkásságáért, valamint életútja elismeréseként. Ezt saját elmondása szerint azért tartja fontosnak, mert a magyar hatóságok egyszer életfogytiglani börtönre ítélték, egyszer pedig azt mondták: „jól van fiam, jól csináltad”. Úgy véli, ezzel tulajdonképpen rehabilitálták a személyét.
Mindent összevetve, megérte-e a forradalom? – kérdezem. „Annak ellenére, hogy tudtuk, semmi esélyünk nincs, de akkor is, legalább megpróbáltunk nem patkányok, hanem emberek lenni. Ez engem nagyon nagy hálával és büszkeséggel tölt el.”
Hegedűs Márk, fotó: Dimény András, videó: Vargosz