Reggel fél hétkor érkezünk meg Koroknai András hódmezővásárhelyi otthonába. A lelkész a reggeli előtt még utoljára átolvassa igehirdetését, rendezi gondolatait. Bár már tizenhat éve jár a börtönbe szolgálni, nem rutinként kezeli azt.
Sűrű nap előtt áll: reggel 8-tól este 7-ig vannak szolgálatai. A Szegedi Fegyház és Börtön három objektumában végez istentiszteleti szolgálatot, a nap végén pedig Hódmezővásárhelyen, amin szabadult fogvatartottak is részt vesznek. Ezek ismeretében elengedhetetlen egy nyugodt hangulatú, tartalmas reggeli.
Indulás előtt kávé, tea és csokoládé kerül elő a kamrából. Koroknai András minden évben előre bevásárol abból a százezer forintos adományból, amelyet egy volt fogvatartott ajánl fel munkájának segítésére. Ezek a termékek a börtönben kincsnek számítanak. A börtönlelkész az aktuális vetélkedő legjobbjait díjazza ezekkel – szokott lenni bibliaismereti vetélkedő, de a II. Helvét Hitvallás megjelenésének 450. évfordulójára is szervezett versenyt, az ország többi református börtönlelkészéhez hasonlóan. Indulás előtt még megissza kávéját, és elszív egy cigarettát is. Koroknai András tudja: a börtönben a dohány is nagy kincsnek számít, ezzel azonban nem él vissza.
„Kulcs, szemüveg, óra, kávé, tollak megvannak” – beszélik át a munkába induló lelkész táskájának tartalmát feleségével, Ágnessel. Egy búcsúpuszi után azonban indulni kell, a börtönben lévő szigorú beléptetés a lelkészre is vonatkozik, az pedig időbe telik.
Először Szeged, majd Nagyfa a cél. Egy ilyen napon, amikor több helyszínen végez szolgálatot, átlagosan hetven kilométert kell vezetnie.
„Áldás, békesség, atyám! Tényleg ma van utoljára?” – szólítja meg egy épp a börtönből kilépő férfi a börtönlelkészt. Néhány szót váltanak, kiderül, hogy a férfi eltávozást kapott, a családjával töltheti a napot, de délután négy órára már vissza kell jönnie.
Koroknai András pedig valóban búcsút int a börtönnek és az itt végzett szolgálatának. December végével hivatalosan nyugdíjazzák, már a felmentési idejét tölti. A lelkész tizenhat éve kezdett börtönökben szolgálni: részese volt a börtönlelkészi szolgálat megalakulásának, annak indulása óta ő látta el a Szegeden és Nagyfán lévő fogvatartottak lelkigondozását. Saját bevallása szerint csak a Csillagbörtön református kápolnájában legalább hatszáz igehirdetést mondott el – és ebbe a bibliaórákat nem is számolta bele.
„Helló fiúk! Van még itt református?” – kérdezi a szabadidő eltöltésére kijelölt körlet bejáratából a börtönlelkész. Az alkalmat most egy tanteremben tartják, mert a református börtönkápolna abban a körletben van, amelyet épp felújítanak. Koroknai András így imádkozik: „Uram, munkáld a szívükben a szabadulás reményét! Add, hogy tudják, akit Krisztus megszabadít, szabad ember!” Utódjáért is fohászkodik, kéri Istent, áldja meg, aki utána fog itt szolgálni.
Az istentiszteletek liturgiája egy börtönben kevésbé kötött, mint egy – ahogy a lelkész nevezi – polgári gyülekezetben. Ennek az is az oka, hogy az alkalmak hosszabbak, és egyfajta kulturális, hitismeret-átadó szerepe is van az együttléteknek. Ő például hónapról hónapra lehetőséget ad arra, hogy néhány verset megtanuljanak a fogvatartottak. Egyikük (keresztnevének megjelenéséhez nem járult hozzá, nevezzük Andrásnak) épp Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltár című költeményét szavalja.
„Szeresd felebarátodat, mint magadat” – idézi Máté evangéliumát igehirdetésében, és arról beszél a fogvatartottaknak, hogy mindezt ne azért tegyék, mert társaik is ugyanolyan emberek, mint önmaguk. Arra kéri őket, ne törjenek pálcát egymás feje fölött, megítélve tetteiket.
A történelmi Magyarország térképét, a református címert és a Bibliát is lerajzoltatták a börtöngyülekezet tagjai Koroknai Andrásnak, ezzel búcsúztatják lelkészüket. Ez az alkalom volt ugyanis az utolsó olyan istentisztelete a Csillagban, amelyen mint állományban lévő börtönlelkész szolgált. Utódja megérkezéséig azonban még lehet, hogy helyettesíteni fogja – kvázi saját magát.
A tanteremnek – amely ideiglenesen otthona az istentiszteletnek – nem része a harmónium, így azt hozni-vinni kell. András (a képen jobbra, háttal) a börtönlelkésztől tanult meg játszani a hangszeren. Érdekes, hogy amíg szabad volt, rühellte az orgona hangját, azonban ma már ő kántorizál az istentiszteleteken. András egyébként 2005 óta van a Csillagban, 2006 óta jár a református börtöngyülekezetbe. 2036-ban szabadulhat majd. Azt mondja: tudja, hogy Jézus megbocsátott neki. Fontos számára, hogy keresztyénként éljen a börtönben, ezt a többiek is látják rajta, van, aki szentfazéknak, más – a kántorkodás miatt – „szintiboy”-nak gúnyolja. András tizedet fizet keresetéből a Református Missziói Központnak és előfizetője a Reformátusok Lapjának is.
Egy lelkész élete sem egyszerű. A ’90-es évek második felében Koroknai András gyülekezeti szolgálatát abbahagyva sofőrnek szegődött a postához. Két évig rótta az utakat, majd Csuka Tamás akkori tábori püspök kérésére csatlakozott a börtönlelkészi szolgálathoz. Azt mondja, ez a két év nagyon hasznos volt számára, mert megismerhette az embereket – olyanokat, akik messze elkerülik a templomokat. Korábban, lelkészként erre nemigen volt lehetősége. Ez sokat segített a tizenhat éves börtönben végzett szolgálatában.
„Nem emlékszem, hogy gyomoridegem lett volna bármikor, amikor be kellett jönnöm a börtönbe” – ezt arra a kérdésre válaszolja, hogy félt-e, tartott-e valaha a börtönben végzett szolgálattól.
„46” – mondja Nagyfán a büntetés-végrehajtás dolgozója a börtönlelkésznek, miután kedvesen üdvözölte. Ennyi fogvatartott jelezte, hogy szeretne részt venni az istentiszteleten. Itt szabadabb a légkör, de ez nem is csoda. Nagyfán általában a „lazább” ítéletüket töltő emberek vannak, sokan csak pár hónapig élnek az intézet falai között. A börtön lakóépületeitől a Kálvin kápolnáig kettes sorban, börtönőri kíséret nélkül mennek a fogvatartottak. A lelkésznek azonban aláírásával kell igazolnia, hány embert bíztak rá.
Nagyfán is bárki részt vehet az egyházi foglalkozásokon, és ezzel sokszor élnek is a fogvatartottak. Koroknai András szerint a börtöngyülekezetek istentisztelet-látogatási statisztikája messze jobb, mint a polgári gyülekezeteké. Vannak, akik csak kíváncsiak, vannak, akik „elütik” az időt vagy itt találkoznak a barátaikkal, de sokak lelkét megérinti Isten igéje a börtön falain belül.
Nagyfán tanult meg a harmóniumon játszani Zoltán, aki azt kérte, ne készítsünk róla fényképet. (Keresztnevét neki is megváltoztattuk.) „Nagytiszteletű úr egy A4-es papírlapot adott nekem, azt mondta, ha ezt megtanulom, elkezdhetek tanulni a hangszeren.” Zoltán felmondta a legalapvetőbb szolfézsismereteket, például az ábécés hangokat, majd két hónap gyakorlás után már kísérhette az éneket az istentiszteleteken. A férfi szabadkozik: még csak egy szólamban játszik, de gyakorlás közben már sikerült a 470. dicséretet több szólamban is eljátszania. (Ennek a dicséretnek az első versszaka így szól: „Úr Jézus, nézz le rám, jöjj, mosd le bűnömet, sok földi szenvedély kötöz: jöjj, oldj fel engemet.”) „Én még nem vagyok hívő” – mondja, de hozzáteszi: hiszi, hogy van Szentlélek, és elindult a Jézus felé vezető úton. „Szívesen jövök ide, őszintén imádkozom.” Koroknai Andrásról azt mondja: hiányozni fog neki, mert szerette az igehirdetéseit. Szerinte a börtönlelkész bölcs, ezt egyszer neki is elmondta, amit a lelkész úgy fogadott, hogy nem ő, hanem Isten és a Biblia a bölcs.
„Három meglepetés ért, amikor tizenhat évvel ezelőtt a börtönbe jöttem szolgálni” – kezdte igehirdetését Koroknai András a nagyfai kápolnában. Az első az volt számára, hogy Isten a börtönben is Isten, a második, hogy rácsodálkozott: a büntetés-végrehajtásban dolgozó emberek között sok a „finom lelkű ember.” A harmadik meglepetés az volt a lelkész számára, hogy „az elítélt nem szükségszerűen gonosztevő” – bár a börtönön kívülről könnyen tűnhet így, de Isten az elítéltek hitén és szolgálatán keresztül is képes áldásokat adni.
„Ez a hely a zsákutcák zsákutcája” – mondja az igehirdető. „Út van haza, előre, és Isten országába. De hogyan kell megtérni?” – teszi fel a kérdést, majd a 483. dicséret 8. versével felel: „azt szeressük, amit szeretsz, de gyűlöljük, amit gyűlölsz te.” Ez jó megoldásnak tűnik, de csak akkor, ha mindezt „nem azért teszem, mert én is azzal értek egyet, hanem mert akár nem is értek vele egyet, de mégis megteszem, mert Isten mondja.”
„Mit érez most?” – kérdezzük az istentisztelet után Koroknai Andrást. „Csak hálaadás van a szívemben Isten szeretetéért és kegyelméért, amely kézzelfoghatóvá vált az életemen, a szolgálatomon.” Bár a mai nappal börtönlelkészként nyugdíjba vonul, a következő hetekben, hónapokban – amíg megérkezik utódja – még fog szolgálni a rácsokon túl. De minden bizonnyal a börtönön kívül is, ezt jól példázza az is, hogy a maratoni börtönnap után még siet Hódmezővásárhelyre istentiszteletet tartani – amelyen volt fogvatartottak is részt vesznek.
Hegedűs Márk, fotó: Kalocsai Richárd