Nehéz nap. Ma kell arról írnom, hogy a PCK miért Ansan-ban tartja idei zsinatát. Délelőtt Ansan egyik elővárosába látogatunk a Sewol kompkatasztrófa áldozatainak emlékhelyeire. 2014. április 16-án a Sewol komphajó Incheonból Jeju szigetére tartva előbb felborult, aztán elsüllyedt. 295 utas (javarésze középiskolás) meghalt, 9 személy eltűnt, 172 embert sikerült kimenteni. A tragédiát felelősségrevonás követte, bírósági ítéletek születtek, a közvéleményt félrevezető médiumok vezetői és újságírói lemondtak, a fél dél-koreai kormányt menesztették, de az igazi okokra, és feltehetően az igazi felelősök kilétére mindmáig nem derült fény.
A középiskolások nagyrésze az ansani gyülekezet tagja volt. Két éve tart a súlyos gyászmunka, a folyamatos vigasztalás, megerősítés, de maga a gyülekezet is vigasztalásra szorul. A szülők társadalmi mozgalmat szerveztek a tények teljes nyilvánosságra hozataláért, és ehhez csatlakozott a PCK egész közössége is. Nem bűnbakot keresnek, de tudják, amíg a teljes igazság ki nem derül (rengeteg nyomozati és vizsgálati anyagot titkosítottak), addig nem lehetséges a megbékélés.
Kiállítás az áldozatok emlékére
Nehéz volt tehát végigjárni előbb egy kiállítást, ahol egy koreai festő expresszív képeit az egyik áldozat édesanyja kommentálta nekünk. És még nehezebb volt az emlékhelyet végigjárni, ahol valamennyi áldozat fotója, egy-egy személyes tárgya (könyve, rajza, játéka) látható, és ahol teherhajó-konténerek veszik körbe a nagy csarnokot, mintha magunk is a süllyedő kompon lennénk. Itt több szülővel, testvérrel és egy túlélővel is találkoztunk, akiket az ansani gyülekezet egyik lelkésze mutatott be nekünk. Neki kimondottan a gyászoló családok segítése a szolgálata.
Sokszor érzi az ember, hogy a mások gyászában talán akkor osztozunk a legjobban, ha nem szólunk egy szót sem. Akik ott voltunk, mind lelkipásztorok, a világ számos országából, hivatásunk szerint mégiscsak beszédre kényszerítettek, most nagy szótlanságba burkolóztunk. De a szülők keresztyén bizonyságtétele még minket is átsegített a megrendülésen. Tényeg, ilyen messzire kell menni, kérdezgettem magamtól, hogy igazán megtanuljam, mit jelent sírni a sírókkal?
A gyászoló szülők egy kisebb csoportja ebédre is meghívott minket. Ansan külvárosába mentünk, itt már rizsföldek, veteményesek, gyümölcsösök, szőlőskertek vannak. A Reménység Kávézóba megyünk; egyszerű, városszéli étterem, egyszerű hétköznapi ebéd, egyszerű vendéglet (velünk ülnek a tulajdonos családtagjai és a földeken dolgozó munkások is).
Rizsföldeken sétálgatva (Fotó: Douglas H Rollwage)
Az egyik kanadai küldött és én hamarabb végzünk, kisétálunk a vendéglő környékére. Ez itt falu volt egykor, az biztos. De a nagyvárosból kitelepedtek az újgazdagok, felvásárolták a kis kerteket és nagy proccos házakat építettek, európai stílusban (ahogy ők mondják), vagyis amerikai előgarázzsal, de magas kerítéssel, japán kerttel, mediterrán teraszokkal, ahova sosem ülnek ki. S itt-ott még megmaradt egy-egy kunyhó, bádogból rakva, vagy mint kiderült, a közeli fatelep hulladékfáiból tákolva; ha több is állna egymás mellett, tiszta dzsumbuj lenne az egész. Itthagyott öregek lakják, a gyermekeik már rég beköltöztek a városokba. Néha nehezen értem és követem a koreai keresztyének olykor zajos társadalmi érzékenységét, de így együtt látva a pöffeszkedő gazdagságot és a rongyaiban hagyott, egykori paraszt-társadalmat, jól érzem a késztetéseik erejét.
Délután a PCK ökumenikus estet tart. Nagy, pompás, köszöntgetős, tósztos, bemutatkozós, tapsos, csoportfotózós, vacsorás esemény. Mindenki itt van, aki számít, s ha valakit elvétenek a bemutatás rendjében, háromszor is megkövetik látható sértettségében. (Szerintem rokonok vagyunk – mi, koreaiak és ők, magyarok!) Az esti istentiszteleten prédikálok, súlyos izgalmak árán, mert bár az angol nyelvű igehirdetést már korábban megkapták (köszönet a Külügyi Irodának), de a koreai fordítás elhúzódott, majd mikor kész lett, akkor meg eltűntek a kinyomtatott példányok – aztán 15 perccel az istentisztelet előtt meglett minden. A végén meg is tapsoltak. Ha nem tudnám, hogy ez itt szokás, azt kellene gondolnom, hogy ez afféle felszabadult nyugtázása volt egy hosszú beszéd befejezésének.
De a kórus!!! Még a prédikáció előtt. Bach 80. kantátáját – Ein Feste Burg is unser Gott – énekelték. Torokból, barokk hajlításokat! Átszellemülten. Németül! Elérzékenyülésem közben, hogy azért ne menjen el végképp a hangom, a magam eszébe juttattam a sok fránya plágium-pert, ami a nyugati civilizációt szaggatja mostanában. És mellé idéztem magamnak a híres puritán mondást: ami igaz, az az enyém is! Hát az övék Bach – mert övék az Erős Vár. („Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az!”) És kiéneklik a szívükből ez a bizonyosságot, és követik Őt, és Neki hódolnak. Bár a miénk is lenne még! Lenne a miénk is, lenne már!
2016. szeptember 28. (szerda), Ansan
Bogárdi Szabó István
Fotó: Jeong Chae Hwa
Szubjektív útinapló Koreából
Szeptember 24. és 30. között Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke részt vesz testvéregyházaink, a Koreai Presbiteriánus Egyház (PCK) és Koreai Köztársaság Presbiteriánus Egyháza (PROK) zsinati ülésein. A püspök minden nap egy írással jelentkezik Koreából, hogy beszámolóiból jobban megismerjük távol-keleti hittestvéreink életét.