A különleges kirándulás Baktalórántházán, a Fenyves hotelben veszi kezdetét. Az apró szálloda oázisként áll az erdő szélén, a fogadtatás pedig már önmagában sok mindent elmesél a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről: vendégszeretet, közvetlenség és kedvesség jellemzi a régiót. Kicsit elszégyellem magam, hogy korábban nem jártam még erre.
A szervezők közös kirándulásunk elején elmondják, hogy a Középkori templomok útját három ország hatvanhárom temploma alkotja, melyeket részletekben szoktak megmutatni. Fontosnak tartják, hogy a kulturális és vallási örökségeken túl élményekben és kikapcsolódásban is része legyen a kirándulások mindenkori résztvevőinek, illetve azt is, hogy a környéken töltött idő alatt megismerjék az élővilágot és a helyi gasztronómiai érdekességeket. A programra pillantva úgy érzem, ez sikerülni fog.
A kezdeményezés hét évvel ezelőtt indult el, hogy a Kárpát-medencében egyedülálló vallási és kulturális örökséggel ismertesse meg az érdeklődőket. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat és a Szatmár Megyei Tanács programját a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési és Környezetgazdálkodási Ügynökség (SZSZBMFÜ), a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Királyhágómelléki Egyházkerület folytatta. A templomokat évről évre látogatóbarátabbá teszik, informatív kiállítások és kisfilmek segítségével ismerhető meg az épületek története. A tematikus útvonal az elmúlt évek során dinamikusan fejlődött és bővült, mára a térség egyik legjelentősebb fejlődési potenciállal bíró turisztikai programja.
A nyír Pannonhalma
A Tisza kanyarulatának bal partján, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legészakiabb szegletében, az ukrán határ mellett fekszik Tiszaszentmárton, a – máriapócsi görögkatolikus búcsúhelyről kiinduló – kirándulásunk első református állomása. Egy apró homokdombon áll a templom, amint belépünk az épületbe megérzem a református templomok semmivel sem összetéveszthető, méltóságteljes illatát. A fehér falak és a jól eső hűvös otthonos hangulatot árasztanak, és mielőtt helyet foglalok az egyszerű fapadon, elmondok egy imát.
Az 1067-ben említett Szent Márton kápolna helyét kutatók a mai templomdombra teszik, bár régészeti bizonyíték ezt nem támasztja alá. Annyi azonban biztos, hogy a ma is álló templom építése a XIV. század elejére tehető, ekkor alakult ki a síkmennyezetes hajóból és boltozott szentélyből álló alapja. „A XVI. század közepétől már református volt a templom, majd a rekatolizáció eredményeképpen 1603-tól 1747-ig újra katolikus, ezt követően azonban a mai napig református templomként működik” – foglalja össze a templom történetét Deák Attila, az SZSZBMFÜ vezető menedzsere.
A templom kertjét a meleg ellenére is két, a gyülekezetbe járó asszony rendezgeti, a közösség életéről pedig Márkus László, az egyházközség lelkipásztora mesél. A település teljes egészében református, a fogyatkozó lakosság ellenére is örömmel járnak a közösségi eseményekre és vesznek részt a gyülekezet életében – akár a kisebb-nagyobb munkálatok során is. A lelkipásztor szívesen behívna minket a parókiára egy frissítőre is, de sajnos erre már nincs időnk.
Templom a búzamező szélén
Ahhoz, hogy elérjünk Lónyára, komppal kelünk át a Tiszán. A község szintén a határ mellett, országunk északkeleti csücskében fekszik. Az apró református templom, a harangláb és a parókia egy búzatábla mellett áll, a virágzó és rendezett környék itt is otthonos békét áraszt.
Azt a jelenlévők közül is többen tudjuk, hogy Lónyát tizenhat évvel ezelőtt elöntötte az árvíz és a templom is komoly károkat szenvedett, azonban a helyreállítási munkálatoknak köszönhetően három különböző korszak falképei kerültek elő. Természetesen teljesen más olvasni valamiről és más a templom küszöbét átlépve látni és tanulmányozni élő színeit. A gyermekrajzokat idéző festményekben van valami megnyugtató és kedves, ahogy pedig az északi falra pillantok, meglátom az első olyan Mária-ábrázolást, mely valóban tetszik. Ez a kép az ország egyik legrégebbi köpenyes Mária-festménye, mely motívum Európa szerte a XIII. században bukkant föl, de érzem, hogy még ma is helye van itt.
Erdei István református lelkipásztor is köszönt minket, látszik rajta, hogy örül a látogatóknak. Mint megtudom, már tizenkét éve lelkész a kislónyai és nagylónyai egyházközségekben, hamar otthonának érezte a községet. Hangsúlyozza, hogy a gyülekezet az öregedő lakosság ellenére és élni szeretne, a freskóktól kissé megváltozott hangulatú templomukat pedig elfogadták és megszerették. Valamit megsejtek abból, mekkora változás lehet egy gyülekezet életében, ha többszáz éves festményeket tárnak fel templomukban.
A templom történetéről Kollár Tibor tudományos szakértő beszél. Tőle tudjuk meg, hogy valószínűleg a XIV. század elején kezdték meg építését, komolyabb átalakítások pedig ezt követően nem történtek. Ahogy hallgatom, belegondolok, mit is jelent ez: egy olyan templom mennyezetét nézem, ami legalább hétszáz éve áll ugyanezen a helyen, hétszáz éve ülhetnek padjaiban hívők, hinni vágyók vagy válaszokat keresők. Ez egyszerre megdöbbentő és lenyűgöző, ilyenkor azért megérzem, mennyire múlandók vagyunk.
A XVI. század folyamán hazánkban is sokan tértek át a református vallásra. A korra jellemzően, amikor egy földesúr vallást cserélt, a földjén dolgozók is követték. Hogy hitüket gyakorolhassák a korábbi, jellemzően középkori katolikus templomok falain található egészalakos szentképeket lemeszelték és református templomként kezdték használni. Az már csak a XX. században derült ki, hogy ezzel valójában megvédték ezeket a freskókat, a különböző felújítási és feltárási munkák során több templomban megtalálták különböző korszakok emlékeit, melyek mára komoly vallási és kulturális örökséggé váltak.
Ízig-vérig református
Keskeny utakon haladunk tovább, csöndes községeket és falvakat hagyunk magunk mögött, a környező búzatáblákon már aratáshoz készülnek. Ugyan még csak egy napja vagyunk úton, de azt már látom és tapasztalom, hogy ez a térség semelyik másikkal sem összehasonlítható, egyedi, színes és hamar a szívekbe lopja magát.
A Vásárosnaménytól alig pár kilométerre fekvő Tákoson találkozunk az első olyan templommal, melyet nem katolikus templomból alakították át, hanem eredetileg is a református hívők számára épült. A hagyomány szerint „a nép emelte magának fából és sárból”, amikor Mária Terézia törvényei nyomán a reformáció tanainak követői nem kaphattak köveket az építkezéshez.
A templom maga favázas, paticsfalú épület, előtte fa harangláb áll, mellette virágok nyílnak. Ahogy nézem a kis hajlékot, kezdem sejteni, miért nevezik „mezítlábas Notre Dame-nak”, de igazán csak akkor értem meg, mikor belépünk. A döngölt padló azonnal egy letűnt kort idéz, de én inkább felfelé nézek: a mennyezet virágmintás kazettái között nincs két egyforma, mind az 58 egyedi mintázatú, melyeken kiemelt szerepet kapott a tulipán. Ami igazán különlegessé teszi ezt az apró templomot az az, hogy a kazetták közül tizenkettő a különböző hónapokat szimbolizálja nép nyelvén keresztül.
„Ez egy templom és nem múzeum” – hangsúlyozza a gyülekezet gondnoka, özvegy Buda Lajosné Viola néni, aki azt is elmondja, hogy a gyülekezet nagyon büszke különleges templomára. Ezt teljesen meg tudom érteni, annyira otthonos és különleges a környezet, hogy szívesen maradnék még.
Református képek
Tákostól csak néhány percet autózunk, hogy megnézzük a csarodai templomot, mely ismét egy egészen új élményt jelent. Nem titok, hogy a Tiszaháton található templomok hasonlítanak egymáshoz, hiszen hasonló korban építették őket, mégis mindegyik egyedülálló. Nem csak a templomok, hanem más épületek egyszerűége és színvilága és megérint, annyira harmóniában van minden a természettel, hogy arra gondolok, ezt a kiegyensúlyozottságot érdemes lenne eltanulni.
A Bereg egyik fontos jelképe a Csaroda-patak árteréből kiemelkedő templom, mely az ország egyik legismertebb középkori emléke. Korábban úgy tartották, hogy a torony és a hajó az Árpád-korban épültek, a szentély viszont a XV. században keletkezett, azonban az 1970-es években indult régészeti kutatások igazolták, hogy a szentély és boltozata a hajóval egy korban készült. Így ma a templom építését a XIII. század végére, XIV. század eleje teszik a kutatók.
A templom ajtajában a gyülekezet egyik oszlopos tagja, Gál Miklósné Piroska néni fogad minket és beszél az itteni közösségről. Örömmel hallom, hogy a községnek van iskolája, így gyerekek is szép számmal vannak a gyülekezetben. Arra a kérdésemre, milyen érzés egy ennyire régi templomba járni, mosolyogva feleli, hogy természetes, én pedig ebből a mosolyból tudom, hogy ezt csak az érezheti, aki ide tartozik.
A templomot mosolygó szentek templomának is nevezik, mert a falkutatások során feltárt freskókon – a lónyai templom falához hasonlóan – naiv ábrázolású szentek festményei vannak, mint például az orvosszentek, Kozma és Damján, valamint Péter, Pál és János apostolok. Ezekben a gyermeki, kedves ábrázolásokban van valami korokon átívelő nyugalom, ami rányomja bélyegét a templom hangulatára is. Itt látom először, hogy a református gyülekezetek számára sem volt idegen templomaik falának díszítése, ők azonban az egészalakos ábrázolás helyett különböző népi motívumokat választottak.
A Kölcsey család nyomában
Ezen a vidéken járva érdemes megnézni, milyen nyomokat hagyott a református költő, Kölcsey Ferenc és családja a környéken. Ezt a szervezők is tudják, ezért ellátogathatunk Cégénydányádra, a Kölcsey-Kende Kúriába is.
A Szamos folyó partján álló kúriát báró Kende Zsigmond építtette 1833-ban. A klasszicista stílusú földszintes épület különlegessége a fehér faragott kőből épült főbejárata, valamint boltozatos előcsarnoka. Az oromfalra vésett verset Kölcsey Ferenc írta 1833-ban „Kende Zsigmond úrilakára” címmel: „Alkota munkáskéz engem: s a szőke Szamosnak partjain a költő lát vala, s zenge felém: ház örökülj, s vidám békével tartsad öledben gazdád, s gyermekeit, s hiv unokái sorát.”
A kúria ma múzeumként működik, ahol a történelmen és a gasztronómián kívül az környék állatvilágát is megnézhetjük, ami számomra jól bemutatja, hogy a táj arculata az itt élő emberekkel kölcsönhatásban, előnyére változott az évszázadok során.
Szintén a Kölcsey családhoz kapcsolódik Szatmárcseke, ahol a helyi református temetőben nyugszik a család egy része és maga Kölcsey Ferenc is. A község azonban leginkább magáról a temetőről híres, ahol különleges, tölgyfából faragott, csónak alakú fejfák hirdetik az elmúlást, olyan hihetetlen nyugalmat árasztva, mintha nem is temetőben, hanem egy parkban sétálnánk.
A Kölcsey és a Kende család hatalmas birtokán állt a túristvándi malom is, mely 1945-ig a Kölcsey-Kende család tulajdona volt, ezután még 1952-ig működött. Bár jelenleg múzeumként üzemel, tavaly augusztus 20-án itt őrölték a búzát az új kenyérhez.
A malom elölről egy emeletes házikóra emlékeztet, de az oldalán álló fahídról már láthatóak a vizet szabályozó zsilipek és a kerekek, melyeket kedvünkért be is indítanak. Mint a meleg, nyári napokon általában, itt is üdítő látni, ahogy megmozdul a víz, és ekkor megértem, mit is jelent az, hogy „énekel a malom”.
A Szamos töltésen gurulva
A Szamos partján apró települések állnak, melyek közül szeretnénk néhányat meglátogatni. A tikkasztó napsütés ellenére is a biciklizést választjuk, így a lehető leggyorsabban jutunk el Gyügyére, Szamosújlakra és Szamostatárfalvára.
Ezek a templomok is kicsik, látszik rajtuk, hogy kis közösségnek építették őket. A komoly és precíz felújítási munkálatoknak hála mind a gyügyei, mind pedig a szamosújlaki templomot Európa Nostra műemlékvédelmi oklevéllel ismerték el.
Gyügyén például nagyon jól tetten érhető a különböző korok találkozása, hiszen a román kori templom falai között népies barokk berendezés, díszes szószék és karzat áll. Szamosújlak kora gótikus stílusú temploma a falu szélén, a Szamos töltése mögött található. Átépítései ellenére is az 1300-as évek elején készült alaprajza a meghatározó, megmaradt a torony nélküli hajó. A templom szinte teljes mértékben megőrizte középkori, két szakaszban épült formáját.
Szamostatárfalva települése felé tekerve is búzamezők ontják magukból a meleget, a táj szépsége azonban ezért is kárpótol. Akármerre nézek, rendezett házakat, udvarokat és gyümölcsösöket látok, de a legnagyobb meglepetés maga a templom, aminél kisebbel aligha találkoztam eddig. A templomról ugyan nem ismert középkori adat, annyit azonban tudhatunk, hogy a XVII. században már református kézben volt. Falazatához egységesen vörösre és félig sötétzöldre vagy feketére égetett téglákat használtak, mely különleges külsőt kölcsönöz az apró épületnek. Arra gondolok, ha még kisebb lenne, hazavihetném és vitrinbe tehetném, hogy soha ne eshessen baja ennek az apró kis csodának.
Kitaposott ösvény
Az utolsó állomásunk felé haladva, a Szamos menti templomok hangulatától elvarázsolva, már érzem, hogy rövidnek bizonyul kirándulásunk és mindez csak csekély ízelítő volt abból, amit ez a régió valójában rejt. Ez az egyedülálló táj számomra nem múltba révedő, emlékező, hanem élő és virágzó arcát mutatta. Olyan templomokban járhattunk, melyek megmutatták, hogy jó ide tartozni, ahogy megmutatták mindenkinek, aki előttem járt ezen az úton. Az úton, ahol összeér a múlt és a jelen. Ez a kirándulás éreztette a reformáció korokon átívelő erejét és azt, hogy a megújulás egy folyamat, ami ugyanúgy jelen volt ötszáz éve, ahogy jelen van ma is. Mi pedig akarva, akaratlan is részesei vagyunk.
Aranyló csillagok
Az utolsó templom, melyet rövid látogatásunk alatt megnézünk, a megye keleti részén fekvő Nagyszekeresen található. A templomhoz vezető utat meggyfák szegélyezik, a nyári csöndet pedig csak néhány kalapács zaja töri meg. Hamar kiderül, hogy most kezdődött meg a harangláb felújítása, ami számomra egyet jelent: ebben a műemléktemplomban is van egy gyülekezet, akiknek fontos, hogy vasárnap szóljon a harang.
A Gőgő-Szenke patak által közrefogott kis szigeten épült a templom a Boldogságos Szűz tiszteletére, régen kizárólag egy fahíd vezetett idáig. A nagyszekeresi templom szerkezete a gótikus korszak végének szatmári hagyományait mutatja: hajóját és szentélyét kétlépcsős támpillérek vették körbe, homlokzatát gótikus ablakok díszítik.
Nekem a kékre festett mennyezet tetszik a legjobban, melyen az apró aranycsillagok olyan hatást keltenek, mintha a nyáresti égboltra néznék. Azt már tudom, hogy bárhol is lépem át egy református templom küszöbét, oda kicsit hazaérkezem.
Farkas Zsuzsanna, fotó: Dimény András
Sorozatunk következő része:
>> Templom a fenyőfák között