A Délvidék elnevezés a történelmi Magyarország déli vármegyéit jelentette, ma pedig jellemzően a Trianonban a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt (szűkebb értelemben a mai Szerbia északi részén élő magyarság által lakott) területeket értik alatta. A második világháború alatt visszacsatolták Magyarországhoz, majd Jugoszláviához került, s annak felbomlásával maga is aprózódott. Szerbiai része, a Vajdaságként ismert régió három területi egységből áll: Bácskából, Bánátból és Szerémségből, melyek három magyar vármegye, Bács-Bodrog, a Bánság, illetve később Torontál és Szerém vármegyék csonkolásából keletkeztek.
Az Alföld déli részén, a Duna, a Tisza és a Száva ölelésében fekvő vidéken számos nemzetiség él együtt, a kétmilliós Vajdasági Autonóm Tartománynak hat hivatalos nyelve van. A nemzetiségek arányát a legutóbbi délszláv háború is alaposan átalakította, egyes statisztikai adatok szerint 1996-ban félmillió szerb nemzetiségű menekült telepedett meg a Vajdaságban. A kétszázötvenezres magyarság elsősorban az északi településeken él tömbökben, a szórványosodás igen nagyarányú. A lakosság elöregedése rendkívül felgyorsult, s az elvándorlás is jelentős. Akik megmaradtak, azok elsősorban mezőgazdasággal foglalkoznak, vagy a mezőgazdasághoz kapcsolható iparágakban próbálnak meg elhelyezkedni.
Kálvinisták a Délvidéken
Hogyan kerültek reformátusok a Duna és Tisza összefolyásához? Husz János tanai a Szerémségbe is eljutottak, egyes források szerint itt kezdték el először magyarra fordítani a Bibliát, ám az egyház üldözése miatt nem tudtak tartósan gyökeret verni a protestáns eszmék e vidéken. Később, a török hódoltság idején elnéptelenedett régió visszafoglalása, s az 1699-es karlócai békekötés után a bécsi udvar saját birtokaként kezelte Magyarország déli területeit, katolikus németeket és ortodox szerbeket telepített a térségbe. E lépések alapvető politikai célkitűzése egyrészt az udvarhoz hű, Habsburg-barát birtokosság kialakítása volt, másrészt pedig olyan népesség betelepítése, amely a hűség és megbízhatóság mellett képes a korszerűbb mezőgazdaság meghonosítására is.
Ennek híre jutott el 1784 tavaszán a Jászkunságba is. A kilátástalan helyzetben lévők, a sorsukkal elégedetlenkedők – elsősorban a református vallású nagykunsági települések jobb életre vágyó lakosai – mozgolódni kezdtek, és arra az elhatározásra jutottak, hogy az elnéptelenedett bácskai területeken ők is egy-egy letelepedésre alkalmas pusztát kérnek. A csaknem egy évig tartó gondos előkészítés után a kunhegyesiek, kiegészülve a Tisza menti Tiszabura emberségesebb életre vágyó, ugyancsak református vallású lakosaival, 1785 májusában útra keltek, s a kétszeri terepszemle után kiválasztott Feketehegyipusztán telepedtek le, megalapozva ezáltal a bácskai reformátusság első települését, Bácsfeketehegyet.
A kunhegyesi szervezkedés nem maradt titok a többi nagykun község szegényei előtt sem. Mozgolódni kezdtek Karcag, Kisújszállás, Kunmadaras és Túrkeve lakosai is, sőt, csatlakozott hozzájuk az egyetlen református vallású jászsági település, Jászkisér lakossága is. Egy évvel később ők lettek Pacsér és Bácskossuthfalva benépesítői. Még 1786-ban és az azt követő évben újabb kálvinista családok érkeztek a bácskai Pirosra, ezúttal a Heves megyéhez tartozó Tisza menti falvakból, ahol az egri megyéspüspök nem nézte jó szemmel a protestáns felekezet meglétét.
A Bánság visszafoglalása után szintén német és szerb, valamint román, cseh és szlovák telepesek, illetve katolikus bolgár telepesek költöztek a magyarok mellett a régióba. Magyarittabé 1781-es betelepülői Békés megyei reformátusok voltak, Hertelendyfalvárn pedig bukovinai székelyek telepedtek le.
A szükség egyházat szült
1918-ban az SHS királyságba szakadt a dunamelléki egyházkerületből egy egész egyházmegye: az Alsóbaranya-bács-szlavóniai, harmincnál is több egyházközséggel; a tiszántúli egyházkerület Békés-bánáti egyházmegyéjéből kilenc egyházközség, a dunántúli egyházkerület belső-somogyi egyházmegyéjéből missziós egyházközségek, a Muravidéken szórványok, a kecskeméti egyházmegyéből pedig Szabadka és környéke került az új államba. Ez az 1910-es népszámlálás adatai szerint 65000 református lelket, 49 anya-, 4 társ-, 5 leányegyházközséget és 51 lelkészt jelentett. „Az egyházéletben valami gutaütésszerű állapot uralkodott” – írta Ágoston Sándor püspök visszaemlékezésében a Trianon utáni körülményekről.
Az üldöztetések, megfélemlítések és a kitoloncolási törvény következtében az 1921-es adatok szerint a reformátusok száma 49826-ra csökkent. Az egyházi iskolákat államosították, könyveket nem lehetett behozni az országba, a vukovári szeretetházat teljesen megsemmisítették, a lelkészeket kizárták a hitoktatásból, kiutasították, folyamatosan zaklatták őket. Az első életjelek a kiadványozásban jelentkeztek: Weimann Péter és Ágoston Sándor néplapot szerkesztettek előbb Virradat, majd Magvető címen. Új valláskönyvet is írtak, a gyermekek számára megjelent a Kis Magvető című kiadvány. Emellett 1923-ban sikerült belső adományokból egy 30-40 gyermeket befogadó árvaházat is létrehozni és működtetni.
1929-ben az állam részéről érkezett az utasítás új törvényeket meghozó országos zsinat összehívására. 1930-ban jelent meg törvény a protestáns egyházakról, melyben a teljes egyházi életet szabályozták, és némileg enyhítettek például az iskolai hitoktatás addigi előírásain, az anyanyelv használatán. 1933-ban, Magyarrétfaluban alakult meg a Jugoszláv Királysági Református Keresztyén Egyház. Négy egyházmegyét: keletit, nyugatit, délit és északit hoztak létre. Az országos egyházhoz 1934-ben 53 egyházközség tartozott, 27 okleveles lelkésszel, 8 segédlelkésszel. A református egyház lélekszáma ekkor 55 830 volt magyarokkal, németekkel, csehekkel és horvátokkal együttesen.
A magyar hadsereg bevonulása után a délvidéki egyház Dunamellék egyik egyházmegyéjébe olvadt be, leszámítva a bánáti területeket, melyek önálló püspökségként szerveződtek meg Gachal János vezetésével. A második világháború vége azonban újból elszakította ezeket a területeket Magyarországtól. A németek nagy részét és részben a magyarokat elüldözték, közel húszezer magyar áldozata lehetett a délvidéki vérengzéseknek is. Ekkor halt vértanúhalált Gachal János (1881 –1944) torontálvásárhelyi lelkipásztor, püspök, ifjú Thomka Károly (1885–1944) hertelendyfalvi, valamint Faragó Ferenc (1905 – 1944) hercegszöllősi lelkipásztor is, és velük még nagyon sokan a református közösségünkből.
Az újjászerveződő országos egyházban a számadás a következő volt: három egyházmegyében, a bánáti (bánsági), bácskai és baranya-szlavóniai esperességek területén 27 egyházközségben, 20 társegyházban és 130 szórványgyülekezetben 30244 lélek. Az egyház anyagi helyzete is megingott az új rendszerben az egyházi vagyon államosítása révén. Az 1953-as vallásügyi törvények néhány pozitív elemet is tartalmaztak: biztosították a szabad vallásgyakorlást, az egyház autonómiáját, a külföldi hittestvérekkel való kapcsolatot, kilátásba helyezték az egyházak pénzbeli segítését is, és lehetőség volt az egyházi alkalmazásban álló személyek és a lelkészek szociális biztosítására is, ami az ingyenes orvosi, kórházi ellátást, valamint a nyugdíjat jelentette.
A falusi közösségek – ahol a reformárus magyarság legnagyobb lélekszámban él – a 60-as években kezdtek felbomlani, a fiatalok a városokba költöztek, sokan külföldön keresték a boldogulás útját, és jellemző volt a beolvadás is. A lelkipásztorok száma is folyamatosan csökkent, a papi kar elöregedett, nem győzték a rájuk váró munkát. A 80-as években megjelent adatok szerint a jugoszláviai nyilvántartott 85 református gyülekezetben mindössze 20 pap és két lévita szolgált. Mindez annak is eredménye volt, hogy a délvidéki reformátusok anyanyelvi papképzéssel nem rendelkeztek, a háború után Erdélybe nem küldhettek hallgatókat, a magyarországi képzést a hatalom nem nézte jó szemmel. Csak Nyugat-Európában lehetett tanulni, de a hallgatók számát a nyelvi akadályok igencsak korlátozták.
Jugoszlávia szétesésével a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház is felbomlott. A délvidéki református magyarságnak a Vajdaságban élő része azóta a Szerbiai Református Keresztyén Egyházban, a bácskai és a bánáti egyházmegyében él, 12 lelkész és két segédlelkész szolgálatával.
A női szolgálat fontossága
Az 1920 utáni időkben igen felértékelődött a század elején megalapított nőegyletek szolgálata, hiszen a lelkész nélkül maradt gyülekezetekben, szórványokban nekik köszönhetők az olvasott istentiszteletek, a gyülekezet tagjainak összefogása, istápolása. 1935-ben 25 gyülekezetben 853 taggal működtek bibliakörök. A gyülekezeti szeretetmunka is elsősorban a nők feladatát képezte. A 30-as években ennek adott szervezeti formát a diakonátusok megalakulása. A nők munkája nyomán az egyház fenntartásának teherviselésében, tettekben mutatkozott meg a hit. A II. világháború után a nők munkája a külmisszió felé fordult. A gyülekezetekben általában a hónap első vasárnapján külmissziós esteket tartottak. A kézimunkakörökben készült kézimunkák adományként jutottak nyugatra, az értük kapott pénzt fordították például a Baseli Misszió, vagy az afrikai lepramisszió, az indiai éhínség ellen küzdők támogatására.
Ez a munka manapság is igen sokrétű. A nők segítenek a külföldről érkező adományok elosztásában, s a karácsonyi csomagok elkészítése, a rászorulók, betegek látogatása is feladataik közé tartozik. Jelentős szerepet vállalnak az iratterjesztésben, a gyerekekkel, ifjakkal folyó munkában, a vendégek fogadásában. Az országos nőszövetség 2015. április 11-ei hivatalos megalakulása összefogja, és még szervezettebbé teszi az eddig is jól működő helyi tevékenységeket, valamint lehetővé teszi a könnyebb kapcsolattartást a gyülekezetek és más egyházkerületek között is.
Az imanap liturgiáját a csatolt segédanyagban találják, melyben bővebben olvashatnak a Szerbiai Református Keresztyén Egyházról.
Reformatus.hu-összeállítás
Dimény András fotóin vajdasági református templomok láthatók.