A tanító a galíciai fronton esett fogságba 1916 nyarán, sokadmagával. A lágerbarakkok hazájuktól több mint tízezer kilométer távolságban várták őket, gyakorlatilag a Japán-tenger partján, a kelet-szibériai Vlagyivosztok közelében. „Nagyon hiányzott nekem a hangszer, ezért hihetetlen tervet gondoltam ki, hogy csinálok egy kisebb zongorát" – írja emlékirataiban Berecz Ottó. Mivel a foglyok heti egyszer őrkísérettel kimehettek a táborból, nem okozott gondot az alkatrészek beszerzése, egy székely asztalos pedig a famunkában segített, így 1917 tavaszára el is készült a nem túl erős, de finom és kellemes hangú kis zongora. A hangszert a fogolytábor színházában használták, és többen is megtanultak rajta játszani.
Berecz Ottó a maga készítette hangszerével
A zongorának rövidesen szomorú vége lett. A gyakori költözések miatt a hangszert Berecz Ottó a habarovszki svéd vöröskeresztes konzulra bízta, aki megígérte, hogy hazajuttatja azt Magyarországra. Ám az 1917 őszén kitört bolsevik forradalom káoszában a diplomatára rátörtek a kozákok, őt és családját megölték, a mozdítható értékeket elvitték, a bútorokat és a hangszert összetörték.
Huncutsággal a zongora közelébe
De honnét volt Berecz Ottónak ez a zene iránti nagy-nagy szenvedélye, hogy még a mostoha körülmények között is szinte csak a hangszerkészítésen járt az esze? A bodrogközi Alsóbereckiben született 1882-ben, és már párévesen a falubéli házak előtt ácsingózott, ha zene szűrődött ki az utcára. Azt is megőrizte a családi emlékezet róla, hogy már nagyobbacskaként a 42. zsoltárt dúdolgatva ringatta húga bölcsőjét.
Egyszer édesapja, aki a falu tanítója volt, eldöntötte: hangszert vesz neki. Megtudta, hogy a közeli uradalom tiszttartója az uraság által kiselejtezett zongorát árulja, elmentek hát hozzá. Ám olyan sokat kért érte, hogy Bereczék nem tudták kifizetni, és bár nem jött más vevő, a tiszttartó inkább szétverte a hangszert, mintsem hogy odaadja nekik kevesebbért. A kis Ottónak csupán a kottatartót sikerült kimentenie, és hangszer híján még jó ideig csak azt húzgálta maga után egy madzagon, azt hajtogatva közben, hogy „zongora".
Berecz Csaba
Zenét végül csak a Sárospataki Református Kollégium diákjaként kezdett tanulni, de még ez a lehetőség sem elégítette ki, úgyhogy mások gyakorlóóráját is megvette, sőt szánt szándékkal rossz fát tett a tűzre azért, hogy délután ne engedjék ki a városba, hanem büntetésből bezárják – lehetőleg a zeneterembe. Persze nem bízta a véletlenre, megbeszélte a pedellussal, hogy ott legyen a tömlöce. Itt aztán klimpírozhatott órákon keresztül. Idővel persze az igazgató is rájött a huncutságra, ezért szólt az édesapának, hogy vegyen végre egy zongorát a fiának, mert nem lehet bírni vele.
Így kapta meg első saját hangszerét, amely meglehetősen rossz állapotban volt. Ám a hadifogoly-évekből visszatekintve ez a nehézség áldásnak bizonyult. Az ifjú Berecz Ottó ugyanis iskolája zongorahangolójának útmutatásával rendbe hozta ócska hangszerét. Aztán még diákévei alatt készített egy kisbőgőt is az iskola zenekarának. Innét volt tehát a tudása ahhoz, hogy Szibériában hangszereket készíthessen a hadifoglyok közösségének.
Szurony ellen himnusz
A hadifogoly-zongora szomorú sorsából okulva Berecz Ottó olyan hangszer készítéséről döntött, amellyel baj esetén akár futni is lehetett. Összecsukható harmónium építésébe kezdett, amelyet bőröndként szállíthattak, és a súlya nem haladta meg a tíz kilót. A szekrény fáját a tábori ágyak deszkájából, a sípszekrényt nyírfából készítették el, a fehér billentyűkhöz a lapokat a tábori konyháról kidobott csontokból fűrészelték, csiszolták, a félhangok billentyűit a kozákok által összetört zongorának a romok közül kimentett, tömör diófa lábából faragták ki. A sípokra és az egyéb fém alkatrészekre a közeli piacon tettek szert.
A harmónium még közel két esztendeig szolgálta a tábor gyülekezeti és kulturális életét. Aztán amikor eljött a várva várt hazautazás ideje, a nemzetközi Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) szibériai hadifoglyok között missziót végző titkára, Walter Teeuwissen huszonöt dollárért megvásárolta Berecz Ottó harmóniumát, hogy azt Budapestre szállíttassa, és így a magyarországi KIE tulajdonában továbbra is az evangélium terjesztésének ügyét szolgálhassa. Néhány hónap múlva, 1920 legvégén a hadifogoly-gyülekezet tagjai is követhették hangszerüket.
Misszió a hadifoglyok között
A nemzetközi Keresztyén Ifjúsági Egyesület az orosz hatóságok engedélyével különösen jelentős missziós és szociális munkát végzett az oroszországi hadifogolytáborokban az első világháború után. Berecz Ottóék magyar protestáns gyülekezetére is a huszonöt KIE-titkár egyike, Walter Teeuwissen talált rá. Tíz hónapot töltött a magyar hadifoglyok között, hogy – együttműködve a közösség vezetőivel, Szabó Mózes prédikátorral és Kováts Artur, valamint Szőnyi Sándor presbiterrel – lelki és anyagi segítséget nyújtson nekik. A KIE-titkár közreműködött a magyar hadifoglyok hazatérésének megszervezésében is. A magyarországi KIE sem volt közömbös a frontot megjárt katonák sorsa iránt, tizenhét katonaotthont szervezett országszerte, és a KIE Világszövetségen keresztül a hadifoglyok között végzett munkát is segítette. A magyar protestáns hadifogoly-gyülekezet életéről és a KIE szolgálatáról Kovács Bálint Krisztus kisded egyháza címmel írt könyvet, amelyet 1999-ben adtak ki Budapesten.
A harmónium egyébként nemcsak a lelkek mentésében működött közre, hanem egyszer építője életét is megóvta. Berecz Ottó kezében a hangszerrel a szomszédos táborból igyekezett hazafelé, amikor a közeli várost megszálló japán járőrökbe botlott. Azok szuronyt szegezve megállították, de mivel nem értették egymást, a magyar hadifogoly lábára állította a hangszert, és fél lábbal fújtatva eljátszotta és elénekelte a japán himnuszt. A katonák haptákban végighallgatták, majd nagy vigyorgással, barátságosan útjára engedték.
Zene mindhalálig
Bár az eredeti hangszer Walter Teeuwissennek köszönhetően hazajutott, ma már sajnos nincs meg. Berecz Ottó azonban hazatérve szabadalmaztatta találmányát, így a hangszerjavítás és a zongorahangolás mellett a hadifogoly-harmónium mintájára készült hangszerek építéséből tartotta el a családját. Ezek egyikét ma is őrzi a hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeum.
A feltaláló szerette volna, ha megindul a jól hordozható, praktikus hangszer sorozatgyártása is. Ehhez egykori fogolytársa, Ádám Jenő (1896–1982) zeneakadémiai professzor és egyházzenész segítségét is kérte, akivel utolsó éveiben, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején több levelet is váltott. A nagynevű zenepedagógus sajnos nem tudott segíteni neki célja elérésében.
Az aranyos emlékű hangszer
„Átmelegedett szívvel, a csodaként ködlő múltba bolyongó lélekkel idézgetem Berecz Ottó, édes bátyám maga készítette aranyos emlékű zongorácskáját, amelyen az ő jóvoltából játszogattam az 1917–18-as esztendők razdolnojei hadifogsága legendássá vált nyomorúságának idején, és annyiszor álmodhattam bele magam az önfeledt muzsikálás áldott gyönyörűségébe. Elsuhant negyven év. Kezem alatt zengett, dalolt Bösendorfer, Blüthner, Steinway és annyi más. De dicsekedhetik-e csak egy is azzal, hogy egy huszonegy éves ifjú rajongó, tiszta szerelme úgy ölelte volna lelkére, ahogy őt?" – írta Ádám Jenő zeneszerző és zenepedagógus 1958. december 29-én kelt levelében ezeket az emlékező sorokat Berecz Ottónak.
Berecz Ottó 1964-ben hunyt el. Agyvérzése után élete utolsó néhány hónapjára elvesztette látását, hallását, de amikor olykor-olykor visszatért neki, azonnal a hangszerhez ült. Zene iránti szeretetében élete végéig az a kisgyermek maradt, aki Alsóbereckiben madzagra kötve cibálta maga után a kottatartót, és aki, ha csínytevések árán is, de elérte, hogy a zongora közelébe jusson.
Kiss Sándor, fotó: Kalocsai Richárd
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2015. november 1-i számában.